Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-11-04 / 764. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1933 november 4. BÉRMUNKA S (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .....................$2 00 One Year .....................$2.00 Félévre ......... l.vO Six Months .................. 1.00 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy ............... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ............. 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S.S. Sta. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Rd., Cleveland, O. Application for transfer of second-class entry from New York, N. Y. to Cleveland, Ohio pending Published Weekly by the INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD Azokhoz akiket illett A Bérmunkás rendszeres megjelenését, több mint húsz éves fennállása óta, állandóan két körülmény nehezítette. Anyagi körülményei és a hatóság üldözése. Lévén a Bérmunkás, az egyetlen magyar nyelven megje'- lenő ipari unionista lap, a magyarajku IWW-isták mint féltett kincsüket, állandóan őrizték és óvták a veszélytől. Hogy menynyi áldozat és mennyi energia fűződik lapunk közel negyed százados múltjához, még ha akarnók, akkor sem tudnánk, hűen ecsetelni. S hogy most még is a lapunkról beszélünk egy néhány sorban, kizárólag az késztet bennünket rá, hogy a két fentebb említett veszély egy harmadikkal szaporodott fel. Nem titok az, hogy lapunkat, külső munkatársak Írják. Ezért tükrözi vissza a bérmunkások életét-lelkét olyan színtisztán, mert a munka robotosai, keménykötésü ipari forradalmárok mondják el benne, mindazt, amit szükségesnek tartanak közölni, robotos társaikkal. » A harmadik veszély olyként merül fel, hogy az utóbbi időben, sokan pihentetik a tollat, mintha másokra várnának, hogy az ő munkájukat a lap körül elvégezzék. A két állandó veszélyt megszoktuk, de a harmadikat nem bírjuk, sőt nem is akarjuk elviselni. Komoly szavakat intézünk tehát, komoly emberekhez. HA LAPOT AKARTOK. — ÍRJÁTOK MEG! A Lapbizottság. A leghatásosabb eszköz Ezer meg ezer gondolkodó és osztálytudatos munkás vallja már hosszú, évek óta azon meggyőződést, hogy az Általános Sztrájk a legalkalmasabb eszköz a bérrabszolgaság megszüntetésére. Bátran állítjuk, hogy az események meggyőző ereje folytán, nézetünk szilárdabb mint valaha. S amint halad az idő, az évek során mind jobban szélesedik a tábor, mely rendíthetetlen bizalommal és szilárd meggyőződéssel, egyedül és kizárólag vallja, hogy a kapitalizmus által az emberiségre zúdított kínszenvedéstől és megaláztatástól, csak Általános Sztrájkkal szabadulhatunk és vethetünk véget a háborúnak, valamint a nyomukban járó borzalmaknak és embertelen elnyomatásnak. Az Általános Sztrájk, a munkásmozgalom szülöttje. A munkások ösztönszerü ellentállásának megnyilatkozása a társadalommal szemben, melynek alapja, a termelő eszközök .magántulajdon rendszerén nyugszik. A munkásság végső elhatározása az osztályharc megtestesítésére, de egyszersmind válasz adás a munkásosztály részéről a gazdasági összeomlás problémájának megoldására. Másszóval, az Általános Sztrájk, széles e világon a népmilliók csatakiáltása, harci riadója, logikus állásfoglalása mindazoknak akik inkább megmenteni szeretnék a modern és magasan fejlett ipari társadalmat a helyett, hogy tétlenül nézzék, amint kháoszba sülyedve, vissza esni készül primitiv állapotába, ahonnan évezredek óta, csak lassan fejlődött fel. Az Általános Sztrájk gondolata, nem múló tünemény: maradandó, mert a géptermelési rendszer tökéletesedő folyamata: A koncentrált iparizálódás szülte és fejlesztette. Mint ilyen, a kapitalizmus állandó vetélytársaként közöttünk marad mindaddig, amig a termelés menete profiton alapszik. Ma már, minden értelmes embernek felismernie kell, hogy társadalmi rendszerünkben melyben élünk, alapos mélyen szántó bajok vannak. Mindenki el is ismeri: kivéve azokat, akik e rendszernek haszonélvezői, akiknek kivételével, nagy általánosságban mindenki, megegyezik abban, hogy tenni kellene valamit. Az ám a legnagyobb baj, hogy a bajokat elismerő népek — amint látszik — a közös program és az általános cselekvés mikéntjében nem tudnak megállapodni. Némelyek belenyugodnak a boldogtalanságba és olyan lemondóan, olyan szelíden tűrik, mintha csak egy nemesebb ügyért viselnék a szenvedés keresztjét, mások meg elmélkednek, minden eredmény nélkül vitatkoznak, de vajmi keveset csinálnak; és vannak olyanok, akik a keserűség hangján tiltakozva, vakon cselekszenek. Csaknem valamennyien egy irányban törtetve, egymást tiporva próbálnak kimenekülni anélkül, hogy törekvésük biztos célját tisztán látnák, avagy ismernék. Ha tekintetbe vesszük a sajtót és mindazon eszközöket, melyekkel a jelen rendszer urai mételyezik és félrevezetik a népet, úgy a jelen állapotokon aligha csodálkozhatunk. Tartsunk tehát egy rövid szemlét és dióhéjban állapítsuk meg, hogy mit mondanak és milyen álláspontra helyezkednek a népek a tarthatatlan helyzetben, melybe a társadalom sodorta őket. Az egyik csoport imigy okoskodik: “Legyünk csak türelemmel és várjuk be amig a közvélemény nyomása alatt bekövetkezik a változás, vagy legalábbis a viszonyok valamelyes javulása.” A másik csoport meg imigyen: “Mivel általános választói joggal rendelkezünk politikai szavazás utján teremtsük meg a szükséges változást. Van még egy másik csoport akik meg azt állítják, hogy: “Már nem várhatunk tovább. Csak a forradalom. . . fegyveres felkelés segíthet.” Ezen csoportok, a különböző nézeteikre való tekintet nélkül, olyan emberekből — férfiakból és nőkből — valók, akik valamelyes formában gondolkoztak a kérdések felett. Éppen ezért elismerést érdemelnek, amiért kivezető utat keresnek és megoldani próbálják a problémát. Nem fontos tehát ez esetben, hogy mennyire tévednek, hanem inkább azt kell mérlegelnünk, hogy mégis csak kiutat keresnek és törekvésük oda irányul, hogy a világot olyanná tegyék, melyben érdemes embernek élni. Elég sajnos az, hogy a széles néprétegek még idáig sem jutottak el. A nagytöbbség bambán bámul és szenved, mintha képtelen volna megérteni és felfogni, ami vele és körülötte történik. Csak úgy, mint évszázadokon keresztül: élnek mint rabszolgák, vagy pusztulnak, mint ketrecbe zárt barmok anélkül, hogy szervezkedni mernének és elseperni próbálnák a rendszert, mely összerop- pantja, összemorzsolja őket. És ami még mindettől rosszabb, a szó szoros értelmében, hagyják magukat félrevezetni olyany- nyira, hogy ők képezik e rendszer támaszát. Ezt a félreismerést kell az ipari szervezkedés szükségességének a megismertetésével ezek közzé a munkások közzé vinni, hogy a helytelen utakról az Egy Nagy Szervezet útjára lépjenek, mert csak az nyújt módot az Általános Sztrájk foganatosításához. Ezt hirdeti és tanítja az IWW és ezért véget kell vetni a kísérletezéseknek és az ipari szervezkedés útjára kell lépni a munkásosztálynak. A termelés színtere Ágyuk, gépfegyverek, hadihajók, szubmarinok és aknák készülnek, hogy a kapitalista osztály bérenceinek legyen mit használni. Az ilyen eszközök, aligha használhatók a modern gazdasági küzdelemben annak eldöntésére, hogy a munkások, avagy a tőkés paraziták bírják e az iparok feletti kontrolt. E harc az iparokban, a termelés szinterén történik s a küzdelemben a munkásoknak égy nagy előnye van: ők képezik a termelők hadseregét. Mert a gépek teljesen értéktelenek, ha a munkás agyak és izmok nem mozgatják. A munkásság, stratégiailag az iparokban foglal helyet. Az ipáid termelési folyamatban, elengedethetetlen szerepük van, de nem olyan, mint a profitharácsoló “tulajdonosok”-nak. A munkások a gépek mellett foglalnak helyet, mert azok nélkülük nem termelhetnek. Számbeli erejük és munkás voltuknál fogva az iparok birtokában vannak. Azt tanulják, hogy a gépekkel termeljenek, hogy a szállítás és szétosztás műveletét végezzék s éppen ezen műveletektől függ a haladás az emberiség szebb jövője és boldogulása és nem a kitartottak osztályától, kiknek nincsen más élet céljuk mint parazita rendszerük fenntartása. A munkásság ereje nagyobb tehát mint a kapitalista osztályé és háborúskodó bérenceié. A kaitalista rendszer csupán addig létezhet, amig a munkásság tudatlanul hozzájárul, beleegyezik és megtűri fenmara- dását. A többség kizsákmányolása, a kissebbség által csak addig folyhat, amig a többségnek nincsen annyi esze, hogy a kizsákmányolásnak ellene szegüljön. Ezen ellenszegülés, vagy hozzájárulás,' sehol sem fejezhető ki erőteljesebben, rikítóbban, mint az iparokban, ahol a kizsákmányolás végbe megy. A kapitalista rendszerben a bérmunkás mint egyén, fegyvertelen. Ha olyan munkája van, melyet nem szeret, ott hagyhatja. De ha nincsen munkája kereshet magának egy félre eső helyet, az éhenhalás- ra. Megvan az egyéni szabadsága még ahoz is, hogy magát agyon igya, megmérgezze, vagy mind ennek tetejébe, golyót röpíthet önfejébe, tehet egy utolsó szívességet a munkáltató osztálynak, hogy tőle a nem- kívánatostól ily könnyen megszabadult. A magánháboru, vagy egyéni forradalom a rendszer és igazságtalanságok ellen rendszerint két szó között nyer osztályozást: “garázdálkodás” vagy “súlyos testi sértés.” A modem bérrabszolga minden reménye számbeli csoportosulásában van. Az osztályhá- boruban, csupán a kollektiv fegyverek jönnek számításba. Az egyénnek csak akkor lesz ereje, ha munkástársaiéval egyesíti, ha egyéni erejüket, ipari tömegerővé kovácsolják. Az osztályharc osztály-fegyvereket követel meg. Szerencse, hogy az egyéni munkást, osztályhelyzete kényszeritette arra, hogy mint bérmunkás, többes számban gondolkozzon: az “Én” kifejezés helyett, “Mi”-t használjon.
