Bérmunkás, 1930. július-december (18. évfolyam, 593-617. szám)
1930-08-21 / 600. szám
Augusztus 21. BÉRMUNKÁS 7ik oldal. Szárazság idején Irta: HÉKY GÁBOR. ANYA Irta: NYÍRI TIBOR. Úgy topogott a kellemesen fütött elegáns szobában, mintha még mindig kint állana a hópo- csolyás, szomorú utcán. Gyűrött, fekete kalapja félrecsuszott ápolatlan haján, szoknyája hátul mélyen lelógott, harisnyája pedig foltozott és sáros volt, akár az élete. Nem tudta, mit fog mondani, de nem is gondolkozott rajta. Keserűsége úgy fojtogatta, hogy már egy artikulátlan ordításban is ki- lobbantotta volna, ha nem évezredek óta csöpögtetik sejtjeibe a gyávaságot. Végre kinyilt a tekintélyt ébresztő kétszárnyas ajtó és bejött a férfi. — Parancsoljon — mondta a nőnek. Az asszony még sohasem próbált könyöradományokhoz jutni és nem tudta, hogyan kezdje meg a kérést. A nőt kissé fölmelegitette a szívélyes hang és amint a puha fotelkarok ölelésébe engedte magát, kinyögte: — özvegy vagyok és ne tessék haragudni,. . . — nem bírta tovább, kirobbant a torkában fet- rengő zokogás.---- Ne. . ne. . kérem. . — vigasztalta félszegen a férfi. — De hogy a tárgyra térjünk, maga egy levelet hozott a részemre. Az asszony érzéseire ismét rádobta a jólneveltség zabláját a gyávaság. Elővette kivénhedt tárcáját és egy szürkülő borítékot húzott ki belőle. — Tessék nyújtotta át és bocsánatot is szeretett volna kérni iménti illetlenségéért. A férfi átfutotta a pártfogó sorokat, felállott és szó nélkül az ajtó felé indult. A nő dermedten bámult utánna, majd beteges kétségbeesés fogta el. — Ki akar dobatni! A rendőrségre vitet, hiszen a lépcsőházban ki is van Írva, hogy itt tilos a | koldulás. Fölugrott. — Uram! — ömlött ki a száján a rémület — ne hagyjon elpusztulni! Ne .... — De kérem — bosszankodott a férfi — én pénzért akarok. . . . Az asszonyt azonban megsike- titette a sok nyomorúság, rúgás feltörő emléke és esztelenül hadart tovább: — Ne engem nézzen! A gyermekem! Akit a szivem alatt hordok! — Szemei borzalmasan kitágultak és mint aki a legször- nyübb rémképeket látja maga előtt, hörögte: — Mi lesz? Mi lesz '* Mi lesz vele, uram, ha megszülöm ! Ne hagyjon el! Ne kívánja tőlem, hiszen én anya vagyok! A férfi döbbenten nézett rá. — Hát mire kell magának a pénz ? 'i A nő lehajtotta fejét és halkan felelt: A nyári este még mindig nyelvlógató, izzadó este ég. Uditő harmatár hullásáért eped a lihegő határ. De szívtelen az ég: felhője nincs, csupán csillaga, holdja, ég. — Orvosra. — Hát beteg? —Nein! De. ... de nem akarom megszülni a gyermekem. — Tessék elhinni, hogy nem is szabad Férjem nincs és kenyerem Í3 csak olykor akad. Mit csináljon itt szegéi.y apróság magában? ! Megölni nem lehet, ha már megszületett és ezért kérem.... A férfi erre lángra lobbant —Erre kell magának az én pénzem — ordította magánkívül. — Ilyen aljasságra nekem nincs egy fillérem se! — De . . de . . uram . . — hebegte az asszony sápadtan —, akkor éhen hal! Vagy akasztófára kerül! — Takarodjon! — toporzékolt a másik. — Én nem mocskolom be a lelkiismeretem ilyen gazság elősegítésével! — Hát mit tegyek? — tárta szét kariát a szerencsétlen. — Mit bánom én! Segítsen magán ahogy tud — zihálta a férfi. A nő arca eltorzult, teste meg- vonaglott, mintha meg volna kötözve és izzó vassal közelednének a bőréhez. — Próbáltam — hördült fel. — Félemeletekről ugráltam le!. . Gőzölgő lúggal forráztam magamat!. . Mindent! Érti! Mindent Már a poklot éreztem ott, ahol valaha gyér örömeim fakadtak! És nem. . nem bírom már! Ne kívánja, hogy ismét kínlódjak!. . Hiszen ötven pengőért orvoshoz jutok!. ... És megvált engem is és a gyermekem is!. . . . A férfi ki akart menni, de az anya a ruhájába csimpaszkodott és tajtékzó szájjal nyöszörgött: — Ne hagyja a gyermekem! öngyilkos leszek! Ne hagyja! A másik látta, hogy okos szóval többre megy, gyöngéden átkarolta az asszonyt és egyik fotelbe ültette. — Ide hallgasson — kezdte nyugodt hangon — megmagyarázom magának, miért nem szabad lekövetnie ezt a nagy bűnt. A nö megrázta a fejét: — Nem bánom! Ha kell, elkár- hozom érte! — Szerencsétlen! Ne mondjon ilyet! Legyen kissé nyugodtabb! — A cigarettatárcája felé nyúlt, de meggondolta magát. Nem tartotta prófétai hangulatához méltóElsült a fü, a zöld: itt minden életet a nap nyila megölt. Olyan a nyári éj, mint a halott fölött csillogó szemfödél: holdat, csillagokat szikráztat és alul minden pusztul, rohad . . . nak a cigarettafüstöt. — Tudja meg — szólott kenetességgel, — hogy a legnagyobb bűnt akarja elkövetni. Bemocskolja az anyaság szentségét! Örökre lelkiisme- retfurdalás fogja kinozni. — Nem bánom! — Ne szóljon közbe! De ha még ez sem téríti észre, gondoljon a gyerekére. A gyerekre, a föld szentségére. — Nem birt tovább ellenállni a kisértésnek. Elővett egy cigarettát, rágyújtott és folytatta: Honnan tudja maga, hogy kit szül ? ! Hátha egy nagy bankvezért? ! Vagy ami még több: egy nagy államférfit? ! Vagy hogy mást mondjak: hallotta már, hogy a költők rendszerint szegény szülőktől származnak. Hátha költőt, vagy egyenesen egy apostolt szül ? Gondolja el! A maga fia! Százezrek emelnek kalapot előtte! Az egész világ áldva emlegeti a nevét! A maga fia nevét, akit kínnal, gyötrelemmel nevelt fel. — Gondoljon csak erre! Az anya lassacskán lecsöndese- dett és meglendült a képzelete: Az ő fia! Nagy ember! Selyemben! Bíborban! Talán még. . . — nem merte befejezni a gondolatát. A férfi pedig tovább beszélt: — De ha nem lesz ilyen nagyság, akkor is bűn. Saját maga ellen bűn! Mert ki fogja eltartani magát öreg korára? Ha pedig van egy gyereke.... A régen áhított jó meleg szoba nyugalmas harmóniája és a biztató szavak körülbugyolálták az asszony fáradt agyát. Gondmarta ráncokkal eléktelenitett arca kisimult. Megtört szemében apró reménylángok lobbantak. — Igaza van uraságodnak---mondta megszégyenültem A férfi a zsebébe nyúlt és kivett egy ötdol’árost. — Minden harmadnap kap ennyit egy hónapig — mondotta — egyszerre azért nem adom oda mind, nehogy módjában legyen a bűn útjára tévedni. Az asszony átvette a pénzt, — megköszönte és alázatosan meggörnyedve kilépegetett. A bérpalota kapujában megállott. A szürke téli alkony már az utcák medrébe ereszkedett és sárga pocsolyákként fénylettek a villanykörték a ködben. A nö menni akart, de a szép szoba emléke a lépcsőház jó szaga megbénították. Fájt otthagyni azt a sok jót, ami oly boldoggá tudta volna tenni. — Ha itt szülhetném meg — ömlött szét benne hirtelen a vágyakozás — ó, ha itt szülhetném meg!. . . . A homlokához kapott. — Hát én miért nem szülhetem itt meg a magzatomat? ! A kérdés életre szökkenésének lendülete megindította. Lelépett a járdára. A következő pillanatban jeges hólével telt meg lyukas cipője. Megborzongott. — Hát miért nem szülhetem itt meg?! — ágaskodott benne a kérdés Megállott és lángoló szemekkel bámult a palotára. — Miért nem?! Miért nem?! —— mormolta lázasodó hangon. Emberek siettek el mellette. — Meglökdösték. Lábára léptek. — Ráorditottak. De ő csak bámult. Nekem nincs ide utam, — csak koldulni — zavargóit mellkasában. De hát miért? Miért? Én miért nem juthatok ide? ! Az anyám miért nem élhetett itt?! Se a nagyanyám! Senkim. Egy mentőautó szirénája rikoltott fel a háta megett és felgyu- ladt agyában a valóság kinzó tudata: — A fiam se juthat ide! Az se! Soha! Arcába ömlött a vér. — Nem akarom! — Futásnak eredt. — Nem akarom megszülni ! Pénzt! Pénzt! Kivágta az előbb elhagyott bérpalota kapuját és megtorpant. Jótevője állott előtte. Távozóban volt. — Na mi baj — kérdezte bo- •zusan.----A fiam!-----zihálta. — A fiam se lehet, hiszen én se... . az anyám se. . a nagyanyám se. . soha senkim nem volt. . csak koldus ! A férfi érezte, hogy most vívja a döntő csatát és közbevágott: — Nem baj, hogy senkije sem! Talán éppen azért lesz a fia... . próféta. Az asszonyt meghökkentették a férfi szavai, mert úgy érezte, hogy rejtett igazságot jelentenek. — Igen! Azért lesz! Próféta lesz! Ezért lesz próféta — súgta aztán. Majd megsimitotta homlokát és nyugodt léptekkel visszaindult. Néhány lépés után feltörte a kabátja gallérját és óvatosan kezdett haladni: kikerülte a pocsolyákat, kabátját összébb húzta a hasán, nehogy megártson valami a gyereknek, aki próféta lesz. Egyik homályos sarkon le- és feelsétáló kifestett nőkkel találkozott. Ekkor megállott, mert hivő szivébe hasított a kétség: — És ha leány lesz .... A nők vigyorogva sétáltak elő- te. Néhány pillanatig kétségbeesetten meredt rájuk, majd elmosolyodott és megbékélten súgta maga elé: — Akkor majd ő szüli meg. . .