Bérmunkás, 1930. július-december (18. évfolyam, 593-617. szám)
1930-12-25 / 617. szám
S-ik oldal. BÉRMUNKÁS December 25. MAGYARORSZÁGI HÍREK TRAGIKUS RIPORT A BUDAPESTI NYOMORRÓL A Teleki-téren hatszáz kubikus vár munkát hiába. — Mindenütt letört cxisztenciák, állástalanság, reménytelenség A Teleky-téren — zuhog az eső. És nehéz jelzőket, leírható színeket találni ahhoz a panorá- . mához, amely egy szempillantásra keresztmetszetet akar adni — emberekről. Akik fáznak, akik éhezlek, akik hat gyerekkel vagy még .többet kint tanyáznak a szahad ég alatt, mig életüket, egészségüket tönkre , paskolja a decemberi hideg, havas eső. Itt már nincsenek .társadalmi osztályok: a Teleki téren, Frangepán-utcában, a Rákóczi—téren, Angyalföldön és a Csikágóban, egyformán éhezik é.- •szenved a röldnélküli paraszt, az állásnélküli 'tisztviselő, leszegénye- dett iparos és-a tönkrement keres kedő. — A paraszt a legtürelmesebb közöttük. A kubikos, aki nekitámasz kodik a teleki-téri ószeres börze falának s ÓTákon keresztül mozdulatlanul nézte, hogyan csorog zsíros kalapja karimájáról túlságosan szellős cipőjének orráig az eső. Konokul hallgat, összeszori- tott szájjal, de a szemén látszik, hogy már nem-bírja sokáig. Pedig a magyar kubikos sok mindent kibír. A Teleki-téren. A riporter a szó legszorosabb értelmében szégyenli, hogy emberséges ruhája van, ahogy a szeme végigszalad a mezítlábas, leírhatatlan piszoktól patinás gyerekeken, huszonötesztendős anyákon, akiket a gond és a nélkülözés hatvanesztendősre öregitett. A kubikusok kemény papírhulladékot lopkodnak össze a bódék tájékán — félig a tulajdonos engedélyével, -— ezeket feszítették fel a botokra, hogy legalább a gyerekek meztelen lábát ne verje az eső. A sovány gyerekek arca ott, ahol a ráfagyott piszok még látni engedi, — lángvörös. Nem tudni, te liídegtől-e vagy a láztól. Apró orrocskájukból jégcsapok lógnak, á szemük tétován keresgél az anyjuk keze után — amely nem tud kenyeret adni nekik. Apjuk káromkodva áll mellettük és várja a jószerencsét, amely nem jön. Hatszáz ilyen apa áll e pillanatban széles karéjban a Teleki-téren. Haiszáz kubikos. — Mennénk mi akárhová, kérem, — dünnyögi az egyik maga elé— krajcáros napszámért, hogy legalább kenyeret tudjunk adni a családnak. De nincs hová, nem kellünk senkinek. Mi csak éheznénk, megszoktuk már kint a frontokon, de az asszony, meg a 1 gyerekek! Ha itt, a szemétben | nem találnának néha valamit, régen felfordultak volna. A gyerekeket kiveri a láz, valamennyi beteg,. mi lesz itt a télen? • Tolnából gyalog Pestre. . . . De közbeszól az iparos, aki í szintén itt lakik a szabad ég alatt a feleségével és a két gyerekével. Villanyszerelő. Négy esztendő óta nincs állása. A felesége áldott állapotban. Próbáltam én kérem mindent, — mondja s az ő hangja már egy fokkal elkeseredettebb, színesebb, a nyomortól, és a kétségbeeséstől. — Voltam zsákhordó, téglagyári { napszámos, kocsis — most már mindenből kiestem. Kubikosmunkára is elmennék, de nincs hová. Saját műhelyem volt, kérem, ráment az adóra. Tolnamegyéből gyalog jöttem Pestre feleségemmel, meg a mezitlábas két gyerekkel .... Az egyik gyerek lekváros kenyeret hajszol boldogan, önfeledten — ünnepel. A környékbeli kereskedők egyike szánta meg, akik, bár nekik is alig van, legalább a gyerekeket próbálják istápolni. A detektívek ott járkálnak közöttük — nem igen akad dolguk. A munkanélküliek nem adnak nekik munkát. Tisztességtudóan félreállnak az útból, ha rendőr jön és szétoszlanak, ha rájuk szólnak. Igaz, hogy nem nagyon szólnak rájuk, mert a vevők elől nem igen állják el az utat. Ahhoz vevő is kellene. Azt mondja az egyik detektív: — Az embernek a szive szakad meg kérem, ahogy ezeket az éhező nyomorultakat látja! Itt i vannak ezek télviz idején, a legnagyobb hóban. Most már az ószeres csarnokba se mehetnek be éjszakára, mert ott a vásárosok holmija van, akik eddig néhány fillérért másutt őriztették azokat. Most már ez a néhány fillér sincsen. A Tattersallban annyi a megüresedett luxusistálló, mért nem szállásoltatja a főváros oda ezeket az embereket? Legalább szalmát adnának alájuk és a nyomor- enyhitő akció egy—egy gulyás- ágyuja meleg levest adhatna dél— I 1 ben az éhezőknek. Ma, amikor már volt háztulaj- j donosok fényes nappal rablótámadást követnek el a nyilt utcán és leszegényedett iparosok vágják j , fejbe munkátlanul maradt szer- í számaikkal a trafikosnőket — I igen helyes volna megggondolni j az ilyesmit. De nemcsak a Teleki-tér az, amely hasonló látnivalókkal szolgál ----mehetünk tovább. Az eső fáradhatatlanul zuhogott tovább, ez azonban nem akadályozott meg egy volt budapesti kereskedőt abban, hogy a Rákóczi-tér egyik padján várja, mig beesteledik. A szakálla őszbecsavarodott, — ötvennyolc esztendős. — Itt volt a boltom kérem — | mondja a Főherceg Sándor-utcá- | ban, ide látszik! Az, ahol a bank ! van most! Harminc évig árultam a vásznat, meg a kanavászt! Két fiam a háborúban esett el, ' engem elárvereztettek a hitelezők. ELVINYÍL ATKOZ AT, A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között, s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai, mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kövesebb kezek- ; beni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions} képtelenné teszi arra, hog) a munkáltató osztály egyre növekvő hatalnfával felvegyék a küzdelmet. A szak- ^ szervezetek olyan állapotot ápolnak, mely lehetővé teszi, hogy a munkálok egyik j csoportját az ugyanazon iparban dolgozó és másik csoport ellen uszitsák s ezáltal j elősegítik, hogy bérharcok eseten egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a j munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatók- ; kai közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olyképp felépitett szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell. valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bár-’ mikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, így az eggyen^ esétt sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: ‘Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,’’ ezt a forradalmi jelszót írjuk a zászlónkra: ‘‘Le a bérrendszerrel. A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. -A j termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szert ezni, hancm arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már^ elpusz- ; tűit. Áz ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társa- ; dalom keretein belül. Most az ünnepek alatt az egyik boltos, itt a Kölcsey-utcában szer zett nekem ingyen jegyet a templomba. Azér imádkozom, hogy csak vegyen el az Isten minél hamarabb, mert az öngyilkossághoz nincs elég erőm. —És hol lakik, hát nincs hely, ahol ebben a zuhogó esőben fedél alá huzódhatnnék? Az öreg szakállán végigcsurog valami ,nem tudni, vájjon az eső, vagy a könnye-e? — legyint egy nagyon fáradtat, nagyon szomorút a decemberi levegőbe: — Lakom? A József-köruton volt háromszobás lakásunk. Zongora is volt benne a lányom számára. Azt hittem, hogy ott fogok meghalni. El kellett adni! Kellett a pénz a kény'szeregyezség után. Hogy most hol lakom? Ha az orvosnő lányom, aki szintén nyomo rpg, tud adni annyi pénzt, hogy a Népszállóba menjek, akkor ott alszom. Ha nem, hát valamelyik rokonnál huzom meg magamat a konyhában. Nagy kínszenvedés élni.... Feláll a pádról, megfogja a kabátom gombját, igy magyarázza a nagy életigazságokat. Aztán visszaroskad újra és továbbra is csak ott marad a pad sarkán. — szemben az üzlettel, ahol harminc évig dolgozott. És ahol most bank van. Csöndesen utánnam szólt még: — És mondja uram, mi lesz itt a télen? Nemcsak a Teleki-téren, a Rá— kóczi-téren, hanem az Aréna- utón is csoportokba .verődő munkanélküli épitőmunkások és az a szörny'ü, kabátnak alig nevezhető valamibe burkolt horihorgas férfi is, aki az Alpár-utca és Thököly- ut sarkán ott gubbaszt a pálinkamérés ablakában. A zsebéből foszlányokra tépett iratokat kotor elő. Igazolják, — hogy Wolfinger János tiz esztendővel ezelőtt községi jegyző volt egy bánáti faluban. Hogy azóta mi történt vele? — kálváriája nehezen lenne összesü- rithető itt, néhány mondatban. O különben az egyedüli, aki nem pesszimista. Harminc fillért kapott egy úri asszonytól, — ahogy- ő mondja — akinek a Garay-tér- ről hazavitte a csomagját az Al- mássy-térre. A harminc fillér már felváltódott egy kis bufelejtőre és a jegyző ur harsány katonanótákat dalol az estében. De azért ő is megkérdezi: — Mi lesz itt a télen?
