Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)

1930-02-20 / 574. szám

2-ik oldal.

*

BÉRMUNKÁS

Február 20.

JAJ ANNAK, AKI KIHULL A MÁBÓL!'

Irta: DÓCZI GYULA.

Nem érdemli már csak azért sem,

ESZEMBE JUTOTT VALAMI

A szegénységnek mindent, de mindent meg kell bocsájtani. És aki annak a morálnak a szabályait, amelyet a kapitalizmus a maga házirendjének megőrzésére foglalt tiz parancsolatba, a látszólagos objektivitás “egyenlő mértékével” alkalmazza a nyomorral és a jóléttel szemben, az nem lehet illetékes birája, hanem elvakult osztály ellenfele a szegény emberek társadalmának.

Az ilyen látszólagos objektivitásra csak az az osztályelfogultság ragadtathatja magát, amely nem tudja, nem tudhatja, de mindenek felett nem is akar ja tudni, hogy a kitaszított, megrugdosott és sárba tiport ember milyen energiát, milyen emberfeletti önmegtartóztatását emésztik fel azok a kisértések és megpróbáltatások, amelyekkel a szegénységnek, a nélkülözésnek, az éhes gyomornak és a lealázó lerongyoltságnak meg kell birkóznia.

Mit tudják ők, akiket a gondtalanság családi szolidaritásának háborítatlan biztonságérzése óv minden ilyen megpróbáltatás és kisértés ellen, mi az szegénynek, mi az, az ő moráljuk parancsaival szemben védtelenül kiszolgáltatottnak lenni? Ok csak Ítélkeznek felettünk anélkül, hogy ismernének vagy ismerhetnének bennünket. Csak mi tudjuk, mi érezzük, hogy a felettünk való ítélkezéssel nem a bűn — bűnhődik, hanem a szegénységben ro- vottmultuságot látó bíin — büntet.

És hányán vannak közülünk- valók is, akik nem látják, nem érzik, hogy mások vétkeiért görnyed egy életen át a válluk a bün- hődés keresztje alatt. Hányán vannak, akikkel a közös sors útjait járjuk és akik nem tudják, milyen kérlelhetetlen erők terelték őket erre az útra. Tehát még kevésbbé láthatják, milyen erők és milyen utak azok, amelyek ebből a szörnyű útvesztőből kivezetnek.

Nem látják és nem érzik, hogy azt a szolidaritást, azt a családi összetartozandóságot, amely ellenünk nyilatkozik meg, csak az ő ellenük fordított magunk szolidaritásával és testvéri összefogásával tudhatjuk ellensúlyozni. És aki a mi szolidaritásunkból kihull, az menthetetlenül áldozatául esik az önmagát kiközösítő árulásnak, a maga sorsa iránti közömbösségnek.

És ez az a bűn, amit a szegénj*- ségnek sem lehet, sőt éppen a szegénységnek nem szabad megbo- csájtani. Mert ezt a biint önmagával szemben, tehát olyas valaki ellen követi el, aki amúgy is bűn nélkül bűnhődik.

De aki saját jószántából, önmaga iránti közömbösségéből adja meg magát mostoha sorsának, az nem is érdemli a jobb sorsot.

mert azoknak tesz felbecsülhetetlen szolgálatot, akik bennünket örökre e mostoha sors börtönében szeretnének fogva tartani. Nekik mindenekfelett kedves segítő társuk az olyan ellenfél, aki nem lát tovább a köréje vont börtönfalaknál és belenyugszik a szárazkenyeres börtönéletbe. Aki ilyen, önmagát temető megnyugvással tűri el a nincstelenség rabsorsát, az a porkolábok szerint lehet “ideális erkölcsű”, de züllött ellenség azok szerint, akiket a szűk börtönfalak ellen az élet szeretete lázit.

Ó, jól tudjuk, nehéz az életet szeretni annak, aki számára az induló gyermekkortól a sorsától siettetett sirbahullásig nem hoz egyebet, csak fárasztó küzdelmet, erőt felőrlő, hitet próbára tevő birkózást a létért. Ám bennünket éppen a más, a jobb, a nekünk emberjussunk szerint kijáró élet, szeretete kell, hogy harcra vigyen a mai, tűrhetetlen életsorsunk ellen. Ennek a kinni életnek sóvár- gó szeretete jelenti számunkra a hitet, a meggyőződést, jelenti a mi optimizmusunkat, amely mindig legyőzhetetlen fegyvere a harcba indulóknak.

És minél elviselhetetlenebbnek, minél megalázóbbnak érezzük a mát, annál lázadóbb életigenléssel kell követelnünk a holnapot. Követelnünk kell és — harcolnunk érte.

De harcolni, eredményesen harcolni a holnapért csak azok tudhatnak, akik ismerik jól és pontosan ismerik a ma egész harci térképét, annak minden zegét-zugát. A völgyek mélységét, a meredek magasságát, de a végeláthatatlan lapály unalmasnak , érdektelennek tetsző vidékét is.

Ezért bármily kietlen pusztaság képét mutatja is, teljes érdekA munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, a mig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között, s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai, mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszi arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, mely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó és másik csoport ellen uszítsák s ezáltal elősegítik, hogy bérharcok esetén egymást verik le.A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba

Erie, Pa., február hó.

Figyelmesen elolvastam a Bérmunkás egyik januári számában egy cikket, melynek cime volt “Az amerikai lapszerkesztők fi gyeimébe. Ebből megtudtam, — hogy Éber Lászlót is útnak eresz tették az ő drága elvtársai és el kergettek a vályútól.

lődéssel kell csiiggenünk a mán. mindazon, ami ma körülöttünk, értünk és ellenünk történik. Nem csak azért, mert ez az eleven erő vé vált érdeklődés, a tervszerű és tudatos együttélés mindazzal, ami ma történik, adja meg a lüktető illúzióját, harci rithmusát azok életének, akik ma nem élhetik az igazán emberi lét valóságát. De azért is, mert hogy ebből a jelen illúziójából a jövő valóságát kovácsolhassuk, ahhoz tudnunk és ismernünk kell a ma pontos vegyi képletét és annak minden parányi változását.

Benne kell élnünk, föl kell oldódnunk a mában, mert csak igy lehetünk érlelő kovászai a holnapnak. — Nines, nem lehet a mai élet osztályharcos terepének egyetlen parcellája sem , amely ne igényelné azoknak teljes eleven érdeklődését, akik a mában, de — a holnapért élnek. Mert a jelen minden parcellái szerves részei annak az egésznek, amelyet minden részletében és teljes egészében mássá, jobbá, szebbé és emberségessebbé akaruk változtatni. Ez az érdeklődés a mi számunkra az éltető harckészséget jelenti, az érdeklődés hiánya, a bármely irányban való elfásulás pedig — a harcról való lemondást, az önmegadást, a sorvasztó lezül- lést. Mert reánk, akikre a testvéri szolidaritás egy uj holnapért való lázadás kötelességét hárítja, százszorosán igaz a nagy poéta igazmondása :-— Jaj annak, aki kihull a Mából!

beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olyképp felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban -— dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az eggyen eset sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért”, ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “Le a bérrendszerrel!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. Á termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkeztét építjük a régi társadalom keretein belül.

Igazán sajnálom, hogy az anyagi helyzetem annyira rossz, hogy most nem tudom magamnak megengedni azt a lukszust, hogy leutazzam New Yorkba és körülményesen megismerjem, mi volt ennek a hátterében. Mert alig lehet megérteni, hogy éppen Ébert menesztették, aki tizenöt éven keresztül trógerként szolgálta a fővezéreket adjutáns minőségben. Erről, mint az Előre olvasója hosszú éveken keresztül, magam győződtem meg, de különösen volt alkalmam ezt a társulatot megismerni, mikor 1928-ban New York munkapiacára vittem munkaerőmet eladás céljából. A kereslet és kínálat törvényei kedvezőtlenül érintettek. Több volt a munkaerő a piacon, mint amennyit a kapitalisták vásárolni voltak képesek és én négy hónapi kinálgatás után, más város munkapiacához kellett forduljak.

New Yorkban töltött négy hónapi kényszerszabadságom alatt, szerintem igen hasznosan töltöttem el vakációmat. Időm volt és igy megismerkedni kívántam a munkásszervezetekkel és tagságával. Különös gondot fordítottam arra, hogy az Uj Előre szerkesztőit megismerjem és betekintést nyerjek mindenbe.

Itt azután meggyőződtem arról, hogy Éber semmivel sem különb, de nem is hitványabb a többieknél : azért utáltam őt meg a legjobban, mert mint a minden dinasztiák korifeusa, a legtöbb mocsokban és piszokban fürdött meg, minden hamis gyűjtés és akció értelmi szerzőit tollal szolgálta keresztül anélkül, hogy egyetlen egyszer ellenszegült volna véleménye.

Kárörvendő nem voltam soha életemben, de mégis tudok örülni, hogy egy ilyen judás, a neki már régen kijárt rúgást megkapta. És itt önmagámban teszem fel a kérdést, hogy vájjon meddig tűrik még a proletárok, a többi ébert? Mikor jön vájjon az oly régen késlekedő tisztítási folyamat, — amely a fékerek hadától kisöpri az Argius istállót? És nem-e sü- lyedt a lap minden intézményével olyan mélyre, hogy ott már csak a végleges rothadás és pusztulás fog segitenni s tisztulási lehetőségre gondolni sem szabad többé.

Hová lett a józan ítélőképesség? Mert osztályharc és munkás- nevelés terén mindig rosszul állottak a lap hasábjai, de olyan nyíltan, a fékmedicinások és telekspekulánsok szolgálatában, mint az utóbbi időkben sohasem állottak.

Engedje meg szerkesztő munkástárs, hogy: ha már elkezdtem, akkor egy másik dolgot is elmondhassak, noha egy kissé ké sőn határoztam el magamat erre. Ugyanis, new-yorki tartózkodásom alatt megismerkedtem kél festővel. Ezeket szeretném itt leELVINYÍL ATKOZ AT.