Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)

1930-02-06 / 572. szám

2-ik oldal. BÉRMUNKÁS Február 6. MAGYAR KACSÁK Mi mindent Írnak össze a magyarországi újságok Amerikáról? gyón sokat ígért és hangoztatott prosperitásról? Nem. Ugy-e, hogy nem kell . . . Hát akkor majd be­szélek az ellátásról, meg a lakás­ról. A rozoga viskók tetőzete ezer lyukkal csepegteti alá a vizcsep- peket esőzés idején. Bútorzata egy vaságy matrac nélkül. A bentla­kók nem unatkozhatnak, mert vannak lakótársaik. Darazsak, méhek, pókok, macskák, rovarok, egerek, patkányok, mind megfér- nak (ha nem is nagy békesség- ben) az ily házak munkáslakói­val. Higéniának itt nyoma sincs. Világítás akkor van, ha a nap vagy a hold besüt. Igaz, láttam olyan házi lámpásokat is, amelyek a hazai mécsesekre emlékeztet­nek vissza, csakhogy még annál, is primitívebbek. Egy szükszáju pá­linkás üvegbe denaturált szeszt öntenek. A parafadugóba egy rongydarabból kanócot hasítanak és meggyujtják. Az ilyen világí­tás mellett azután művelődhetik a proletár. Ez a civilizált emberek sorsa. Mert t. i. a mexicoiakat nem tart­ják civilizáltaknak a munkálta­tók. Az eddig elmondott “kivált­ságokban” csak minket fehér em­bereket részesít a kapitalizmus. Amazoknak még ágyat sem ad­nak, jó nekik a puszta föld is, arra rávackolhatnak a hosszú ro­botot kipihenni és újra kezdeni. Mexicoiakat alkalmaznak a ku­korica tördelésnél olyan bérekért, amilyenek hallatára nyitva ma­rad az ember szája. A megfosztott kukorica héját kapják tördelés és fosztás fejében, amit három centjével értékesítenek fonton­ként. Egy ember, ha szorgalma­san dolgozik, össze tud gyűjteni naponként 30—40 font kukorica- héjat, vagyis 90 centtől dollár hú­szig kereshet, de nem szabad el­felejteni, hogy ebből az összegből önmagát kell kosztolnia. Visszatérve a csatornatisztitási munkákhoz, közlöm az olvasók­kal, hogy már az első héten ott hagytam volna, de egy részben nem egyeztek bele a többiek, más­részben meg a munkáltató is ott tartott valamennyiünket erőszak­kal. Ugyanis előre beszerezte az élelmet részünkre, amit részben feléltünk anélkül, hogy dolgoz­tunk volna, dolgozni pedig nem tudtunk az esőzések miatt. így ke­resztül kellet csinálni az egészet. Dolgoztunk huszonhárom napot az akord bérek mellett és a végén kerestünk fejenként 45 dollárt, holott két dollár és huszonöt cen­tes napibér mellett, amit mint mi­nimumot megígértek a munkálta­tók, kellett volna kapnunk 51 dol­lár és huszonöt centet. Persze az Ígérethez nem volt erőnk kötni őket. Azután jött az elszámolás. Le­vonták az élelem árát és mi birto­kába jutottunk 33 dollár és húsz centnek fejenként, huszonhárom napi munkáért. Ez már több volt a soknál. Fel­lázadtam. Volt velem két orosz- hitü munkástársam, olyan vörö­Az alcímből az olvasó máris lát­hatja, hogy nem azon kacsákról van szó, melyek ritkán sülnek a magunkfajta konyháján, hanem azokról, amelyeket újságolvasói nyelven kacsáknak neveznek, ha valami az újságban meglehetősen messze van — az igazságtól. A legutóbbi hetekben néhány, nagyon kevés magyar újságban összeszedteem az amerikai ma­gyar híreket és tovább adom őket: Egy new-yorki hir szerint egy bank két és fél milliárd deficitje miatt az igazgató öngyilkos lett. Erről a milliárdos deficitről tud­tak Budapesten, de nem tudtak itt New-Yorkban. Hogy is szok­ták mondani? Ha én a különböze- tet zongorázni tudnám .... # * # Nagy port vert fel néhány hét előtt az a rablás, melynek áldoza­tai egy banketten vettek részt s a vendégek között egy new-yorki rendőrbiró is helyet foglalt, aki­ről később kitudódott, hogy na­gyon is szoros barátságban van a gangszterekkel és — aki ma is bí­ró. A budapesti tudósítás szerint a bankettet a rendőrség rendezte és a vendégek is rendőrök voltak — igy mindenesetre nagyobb a komédia, hogy hét rabló a sok bankettező rendőrt rabolta volna ki. * * * Shurmann volt eddig az Egye­sült Államok nagykövete Berlin­ben és most visszajött Washing­tonba. A budapesti lap szerint Shurmann Németország követe volt Washingtonban. # * * Mr. Voliva szereti tudományát az újságokban fitogtatni, mely szerint a föld nem gömbölyű, ha­nem lapos. Ez a miszter a mormon vallási szekta egyik főembere és igy rendelkezésére áll ingyen a propaganda, melynek révén aztán elárasztja a sajtót az ő nagyon is privát-tudományával. De ez nem sek, mint a hajnalhasadás és ők tovább akartak ott maradni, han­goztatva, hogy jobb a semminél és valahogy mégis csak kijövünk be­lőle. Engem persze nem kötött a diktatúra, sem a diktátor és ösz- tönszerüleg cselekedtem. Követe­lésekkel állottam elő, mire a munkáltató legnagyobb méltat­lankodása mellett, mind a négyen búcsút mondtunk a csatornának. Ezek után mondja még valaki, hogy nincsen jó világ a Westen. Van bizony, de tudtommal a pa­raziták a keleten nem éheznek. Ellenben a munkásoknak a hely­zete gyalázatos és tarthatatlan. Vájjon mikor látunk valamennyi­en szervezkedéshez, hogy az ilyen állapotokon változtassunk. Ugyan mire vár még a munkásság? Albert Frank. Stokton, California. jogcím arra, hogy a mormon pap­ból Illinois állam közoktatásügyi miniszterévé avanzsáltassák őt. Avagy — pardon, mintha kezdene derengeni valami — úgynevezett agyvelőm, tájékán . . . magyaror­szági mértékkel lett-e Voliva ur megmérve? Aki nem tud semmit: abból közoktatásügyi miniszter lesz .... ??? # # * Egy másik hir arról szólt, hogy már épül a százötvenemeletes ház itt New-Yorkban. Ez egy százöt­venemeletes kacsa, de nagyon so­vány. Nemrégen a lapokban volt, hogy itt Amerikában próbára tették, hogy milyen rövid idő alatt tud- váratlanul mozgósítani. És most tessék tovább olvasni a budapesti hirt: Huszonkét óra alatt minden katonakorban levő férfi jelentke­zett s ugyanezen idő alatt minden ipari üzem máris háborús célokra lett átalakítva. Ez utóbbiról nem tudok én sem egy kukkot sem, de az előbbire vonatkozólag jellemző, hogy annyit egy szerkesztőnek mégis csak kellene tudi, még Bu­dapesten is, hogy az Egyesült Ál­lamokban egyáltalán nincs álta­lános katonai kötelezettség és a katonákat az utcasarkokon verbu­válják majdnem a régi mód sze­rint: Csapj fel pajtás, adj kezet — Állj be katonának! —- Kapsz majd dollárokat — Állj közénk bakának! * * * A new-yorki rendőrfőnök nagy bölcsességében egy nagy szamár­ságot mondott (magyarorszái la­pok kéretnek megírni, hogy itt még az elnökre is kiilömb dolgo­kat lehet megírni és az állam nem megy .tönkre) és pedig, hogy ezen­túl az alvilágba is elküldi az em­bereit, amint az az egész világon általános szokás, hogy a rendőr­ségnek megvannak a spiclijei •— sok helyen fordítva is van. A ren­dőrfőnök híréből a budapesti új­ság azt írja, hogy a spicliket a sing-singi fegyházban a rabok kö­zé fogják elhelyezni. A new-york főrendőrnek coki a fegyháztól, mindaddig, mig csak olyasmit el nem követ, amiért ott önkéntele­nül fog tartózkodni. A spiclirend­szer pedig nem uj dolog. Csak két budapesti dologra akarok rá­mutatni. Jó néhány év előtt a bu­dapesti szociáldemokrata vezető­ség egyik tagját leplezték le mint renderbesugót. Úgyszintén a nem­rég nagy titokzatossággal rende­zett kommunista tüntetésen a ren­dőrség a rendőrségi kocsival együtt már várta a “titkos” tün­tetőket. Spiclimunkák “minde­nütt” vannak. * # # Washingtonban egy kommunis­ta tüntetés alkalmával betörték a Fehér Ház ablakait — egy bu­dapesti tudósítás szerint. Azon ab­lakok beüvegezéséhez a mai napig sem hívtak üvegest, amint azt is tudjuk itt, hogy akkor a washing­toni rendőrök is eljárták volna a kállai kettőst a tüntetőkkel. * # # Calles volt mexikói elnök nem­régen átutazott itt. Valamelyik túlbuzgó amerikai sheriff olcsó hírnévre akart szert tenni és meg- izente — persze az újságokon ke­resztül — Callesnek, ha Laredóba jön, letartóztatja. Ebből olyan szépen bonyodalmas hirt jelentet­tek Budapestre, hogy még az el­lenkezője sem igaz a leadott hír­nek. A csattanója az volt, hogy Calles amerikai útlevéllel utazott és igy tovább. * # # Mi itt Amerikában tudjuk, hogy az American Federation of Labor vezetői és tagsága túlnyo­mó részben még a két százalékos nemzetközi szocialista mozgalom­tól is irtózik — de: az európai la­pok egy bizonyos betegséggel azt hiszik, hogy itt is minden gazda­sági szervezet legalább is szocia­lista. * # # Az egyik, budapesti újság “sa­ját tudósítója” azt a gyönyörű zöldséget tálalja fel lapján ke­resztül olvasóinak, hogy a new- yorki nagy opera — Metropolitan Opera — nemsokára becsuk és kénytelen lesz helyet adni a — beszélő filmnek. Ennél nagyobb badarságot ebben a században még nem eszeltek ki. És ehhez kell “saját tudósitó” -— valószínűleg azért, mert ilyesmit józaneszü ember nem bir kitalálni. * # « A magyar lapok szerkesztőségei nem vesznek maguknak annyi fá­radságot, az itteni politikai és gazdasági viszonyokat tanulmá­nyozni, pedig erre szükségük van, mert itt annyi magyar van és igy üzleti érdekük is megkívánná — eltekintve attól, hogy egy szer­kesztőség egy bizonyos értelem­ben és egy bizonyos határig fele­lős is, hogy a lapjában megbízha­tó hírek lássanak napvilágot. Szomorú vigaszul szolgálhat odaát, hogy itt sem minden tej­föl. Ha az ember sokszor elolvas­sa, hogy mi mindent írnak össze Európáról, akkor mondhatják, — hogy “kvittek” vagyunk. Wil- sonról, aki pedig nemcsak elnöke volt az Egyesült Államoknak, ha­nem előzőleg a hires princetoni egyetem tanára is, azt Írták az új­ságok, hogy mikor Párisban tár­gyaltak a békéről, a francia Cle- menceau valamit mondott Német­országgal kapcsolatban, Wilson pedig olyan kérdést intézett hoz­zájuk, hogy Clemenceau és az an­gol Lloyd Georgee összenéztek — és azontúl rájuk nézve Wilson az ő tudásával együtt le volt tár­gyalva. Mit kívánhatok tehát egy kis újságírótól, akinek sokszor nehe­zére esik egy cikket értelmesen megírni? .... Lakatos László.

Next

/
Oldalképek
Tartalom