Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)

1930-05-08 / 585. szám

Május 8. BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. KI FELEL? Irta Oyagyovszky Emil. Ki hagyta rám e két szemet, amely egyre sírva temet? Sírva temet, könnyet ejt, mosolyogni elfelejt. Ki hagyta rám e két kezet, amely mindig ocsut szedett? Oesut szedett szüntelen, Ott is, ahol mag terem. Ki hagyta rám e két lábat, amely roskad, de nem lázad? Fel nem lázad, ha tör is És,' megvérez a tövis. Ki hagyta rám ezt a hangot, amely halkan csöndben hangzott? Csöndben hangzott, el-elállt, magáért nem kiabált. Ki hagyta rám ezt a szivet, ezt a bárgyút, ezt a hívet ? Ezt a hívet, vérezőt, amely hullajt véresőt. Ki hagyta rám, ami itt van: danás vágyat bus kalitban, Bus kalitban, szűk helyen, — Ki mondta, hogy igy legyen ? Arra gondolt hirtelen fellobba­nó gyűlölettel, hogy az asszony cinkostársa a tégláknak, amelyek ide bebörtönözték ebbe a szűk völgybe. Fölkelt a küszöbről, — nyújtózkodott és elindult. Az asz- szony útónná szólt, hogy mindjárt kétsz a vacsora, de ő csak ment a sötétedő tavaszi estébe, érthetet­len, dacos szomorúsággal. A kocsma küszöbén megállott, körülötte jámbor tótok itták a pá­linkát és vártak az esti bemenőre. Bágyadtak voltak és sunyin néz­tek rá, de ő rájuk se nézett. A pult elé állt és szemében régi, tán­cos, duhaj macedón ünnepek szi- lajsága lobogott föl az első pohár után. A második pohár után az örökké csendes, szótlan Hergovi- án énekelni kezdett, furcsa nótá­kat üvöltött, a harmadik poharat odavágta. A többiek sietve taka­rodtak el a kocsmából, ki, a jó- szagu tavaszi éjszakába. Darabig még ült az asztalon elkönyökölve, aztán kirúgta az ajtót és elment. Reggel találták meg a patak part­ján, lógott egy fűzfán a nadrág- sziján. Hosszú lóba lelógott a friss tavaszi vízbe és körötte, a kizöl- diilt mezőn sárga kankalinok vi­rítottak . A LEGNAGYOBB MAGYAR DELEGÁCIÓ Kemencék árnyékában Irta: BARABÁS GYULA. Senki sem tudná megmondani, hogy mi történhetet Hergovián téglaégetővel. Még a felesége sem. Ez hosszú, tót asszony volt, feltű­nően piros arca közepén csöppnyi hegyes orra, ami úgy hatott szé­les arca közepén, mintha kis fiá­tól kérte volna kölcsön. Hergo­vián különben nagy csontu, feke­te, horvát ember volt, a tekintete olyan, mint a rabló cigányoké, de egyébként szelíd, szótalan és hoz­zá még nem is ivott. Ezen nem győztek eleget csodálkozni a töb­bi téglavetők, akik magától érte­tődőnek tartották, hogy a fizetés napján inni kell, különben az egész élet nem érne semmit. A nagy, poklos téglaégető kemen­cék körül elszórt téglavető laká­sokban sokat beszéltek Hergovi- ánról, aki mái1 volt, mint ők, az apró, jámbor szőke tótok, de rosz- szat senki, se tudott róla monda­ni. Különben tavasz volt már, a nedves agyagból füszagu párák szálltak föl, a mezítlábas gyere­kek kint ugráltak a tócsás udva­ron és a kémények vidám nyuga­lommal eregették a füstöt a bá­rányfelhőkkel tarkázott kék ég felé. Hergovián ült a küszöbön és nem citerázott. Ezt pedig minden este sjzokta csinálni, de most va­lahogyan úgy érezte magát, mint­ha értékes dolgot veszített volna el é§ nem tudja, mit. Pedig rend­ben volt minden körülötte, a há­rom fia a háta mögött mohón szürcsölte a lábasból a vacsorale­vest, ha hátra fordult volna, lát­hatta volna az asszonyt is, amint feltürt karral valamit rakosgat nagy melle himbálásával. De most nem volt kiváncsi mindezekre, a fiukra, akik pufók, piros arcuk­kal olyanok voltak, mint a fajbor­jak, az asszonyra sem, akinek fe­hér bőre van és akit nagyon szere­tett. Csak ült a küszöbön és né­zett a hegy felé, még csak nem is pipázott. Valami olyasmire gon­dolt, hogy ezt a hegyet már tiz esztendő óta látja, hol havasan, hol kizöldiilve és most van valami bosszantó benne. Az égető kemen­cék kéményeiben is, mindenben. Hergoviánt ezen a tavaszi es­tén furcsa vágyak uszították be­lül. Eszébe jutott gyermekkora, a nagy, a sziklás hegyek szabadsá­ga, azután macedón kórusok szí­nes forgataga, nagyapja, egy szi­kár, turbános ember, aki gyer­mekkorában titokzatos csempész- utakra vitte és mindez most na­gyon fájt neki. Úgy érezte, hogy itt börtönben van, ebben a lomha téglagyárban, ahová ezelőtt tiz esztendővel került, nagy világhá­nyódásában. Itt aztán megfogta őt a nagy, szőke tót leány fehér bőre és itt is marasztalta. Azóta csak dolgozik, pörkölődik a ke­mencék körül, a haja kissé meg­fakult, fekete szemének tüze is el­homályosult és most nem Ízlik semmi neki. Még a gyermekek sem, az asszony sem. Csodálato ■ volt ez, annál is inkább, mert a múlt héten behívta az igazgató és közölte vele, hogy rövidesen kine­vezik előmunkásnak. 0 erre sem szólt semmit, pedig kétségtelenül köszönni kellett volna ezt a jóin­dulatot, ami mégis csak több ke­resetet és az egy szobás lakás mel­lé konyhát is jelentett. De nem szólott semmit: ez is bizonyítja, hogy valami már akkor nem volt rendben nála. Belebámult a tavaszi alkonyba és húsúit. Hogy mi búsulni valója van egy téglaégetőnek, akinek ci- terája, asszonya, meg három gye­reke van, azt ő sem tudta volna megmondani, csak azt érezte, — hogy az a sok tégla, amelyet any- nyi időn keresztül kiégetett, mind körülötte tornyosul óriási fal­ként, és.' bármerre lép, börtönösen útját állja. Valamire vágyott, — csak nem tudta tisztán mi az, ami most úgy nekibusitotta. Az ottho­ni színes vasárnapok fájón bele­martak az emlékezésébe és valami valami végtelen szabadságáhito- zás jött rá, mint ketrecbe zárt vadállatokra. És itt nincsen sem­mi, csak sár, agyag, téglák éa eíek a füstölgő, égető kemencék, amelyek fakóvá pörkölték hefyke fiatalságát. Magyar monstre-delegáció lép a genfi Népszövetség elé. Tízezer magyar szerepel a nem­zetközi fórum előtt, hogy képvi­seljék “hazánkat”. Szomorúan képviselik........ Tízezer magyar nő ügyét vizs­gálják a genfi szakértő urak, szakértői a nemzetközi bajnak, akik leküzdeni akarják a leányke­reskedelem veszedelmét. A min­denfelé ügyelő genfi organizáció kiterjesztette figyelmét az általá­nos vásárra is, amely női hússal kereskedik. Szmirnai, marseillesi, és egyébb forgalmas piacokról nagyon szorgalmasan küldik a je­lentést a genfi hivatalokba, hogy nagy a keletjük arrafelé a fiatal nőknek : a matrózlebujok, bordély tanyák falánkan rántják maguk­hoz a leányokat, asszonyokat, aki­ket a szemfüles “ügynökök”: leánykereskedők megkeritenek, azaz hogy elkerítenek. A genfi nő-nyüzsgésben ugyan­csak derekasan vannak képviselve a magyarok. Tízezer magyar nőt írtak össze a genfi statisztikusok. Ugv gondoljuk, hogy nagyon messziről fognak hozzá a genfi szakértők, hogy a jelenséget el­tüntessék. Persze, helyes az inter- nacionális akció, de mégis célrave­zetőbb lenne másként megoldani. Magyarul például az okot kelle­ne legyűrni, idehaza. Tízezer fiatal magyar nő bele­fut az algíri, tuniszi matrózok kar­jaiba? Hogy lehet az? Az “ügynökök” ugyan gazdag ígéretekkel kábítják az áldozato­kat, jól fizető munkával, táncos­női karrierrel, busás házassággal, de 'hogy oly tömegesen szökken­nek fel és szöknek el a honi talaj­ról a honleányok, ez az elvágyó sietség elmond egyet-mást az oko­zat okairól is. A legeslegegyszerübb magyará­zat az, hogy arrafelé a női munka­erőt gyalázatosán fizetik. Enge­dik dolgozni őket, a nőemancipá­ció, mint sok máö helyütt nagyon virul és dolgoztatják őket a fér­fiak helyett, kisebb munkabérért. Munkáslányok senyvednek a pince “gyárakban” heti 6, 8, 10 pengő munkabérért, ott vakoskod- nak a homályban, ifjú húsúk fony- nyad a felforralt “dunsztban” és ha megjelenik körülöttük a re­ménység : az ügynök és suttog ne­kik a inegkiméltebb, érdemesebb életmódról: segíteni akarnak ma­gukon .... Az irodákban havi 50—60 pen­gőért gépelnek, gyorsírnak, köny­velnek fiatal leányok, művelik a szorgalmasságot kora reggeltől késő estig, mindig csak kattognak a masinákon, mindig csak bonyo­lítják a Tartozik, Követel bonyo­dalmait és a mérleg számukra az, hogy ifjan belerokkannnak a munkába, az igénytelen batiszt- ruhát, a rendes ruhát nem tudják megvásárolni — rejtelmes-e, ha a Hamupipőkék elvágynak a loká­lok felé, ahol az ajándékosabb élet kínálkozik? Ugv, amint a leány­nagyfuvarosok ígérik .... Hát akik még a zsaroló munká­hoz sem jutnak? Nők, akik körül ama nagy vihar összedöntött mindent, családi ke­retük dirib-darabra szétvágódott a telitalálattól; leányok, akik nem tudják ledobni magukról a pártát, a vőlegény messzire iszkol, hiszen még a nászágyra való bútordarab­ra sem telik; az öreg szülőket kel­lene eltartani, az öcsköst tanittat- ni, felnevelni — bizony felnevel az ilyen könyörtelenségsorozat az el­határozásra is, hogy az érdekeltek megpróbálják másként .... A budapesti rendőrség kimutat­ta, hogy szaporodik az “igazolvá- nyos” nők száma. Megállapítja azt is, hogy ugyancsak sok dolga var a razziáknak a “titkos kéjel- gésekkel”, a “találkahelyek” mindjobban szaporodnak és kéje- legnek keservesen, nyíltan és tit­kosan Budapesten a női áldoza­tok. Nem logikus hát az, ha Géni­ből most küldik Magyarországra az üzenetet? Ez a tízezer magyar nő tud úgy szónokolni a genfi fórumon, mint akár Briand, vagy mondjuk Beth­len. Delegátusok, akik súlyosan kép­viselik a magyar ügyet, talán még súlyosabban, mint akár Szterényi? Gyülekezet a genfi irodákban, amelyet ha jól megkémlelünk, — még inkább latjuk: hogyan élnek halnak, ziillenek Magyarországon. Prizma.

Next

/
Oldalképek
Tartalom