Ungvári Közlöny, 1910. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1910-02-19 / 8. szám
Ungvár, 1910. február hó 19. 8. szám. Harminckettedik évfolyam. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dayka Gábor-utcza. Teleíonszám 53. Megjelenik minden szombaton. SZERKESZTIK: Dr. Lukács Géza Or. Reísman Henrik ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre . . . 8 K. I Negyed évre . . . 2 K. Fél évre . . . . 4 K. | Egy hóra . . . 80 f. Egyes szám ára 12 fillér. ========= Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. ■ ■-■■■■? ---■=» Hirdetések kizárólagos felvétele szabás szerint Leopold Gyula H irdetés3 0°s^ tálában * Budapest VII, kér., Erzsébel- körut 41. szám. Kit kövessünk ? ■i E lap február 12-ik száma „Meghalt a koalíció“ cím alatt a politikai helyzettel foglalkozva, visszapillant a koalició alkotásaira s belőle azt a konzekvenciát vonja le, hogy a koalició nagy hazugságokon épült fel s hogy a koalició vezéreit felfelé, a korona felé az elvtelenség és a lakájpolitika jellemezte, lefelé pedig épen ezért eljátszották a részükre fényesen megnyilatkozott bizalmat. S igy kiált fel végül: „vájjon kik azok, akik hivatottak diadalra vinni az igaz magyar demokratikus, nemzeti politikát?“ Vagyis azt kérdi ezzel a cikkiró, hogy kit , kövessünk ? ki legyen a vezérünk ? Mi Magyarország nagyon szerencsétlen ország vagyunk! Beékelve az egymással torzsalkodó szláv és germán elemek közé, távol minden rokonságtól, ezer éves nemzeti létünk abban merült ki, hogy egy kézzel folyton hadakoztunk a külellenséggel, mely kaján szemeket vetett a mi kincsesei teli országunkra, a másik kézzel belviszályáinkat igazgattuk. Mindkét kezünk ekként lenyűgözve lévén, mig más nemzetek életerejük teljességét nemzeti kultúrájukra, annak gyarapítására fordíthatták s a nemzeti javak összegyűjtésének, más szóval a nemzeti y' gazdagodásnak szentelhették, mi mint Európa védbástyája csak vérünket hullattuk, gazdag- • Ságunkat emésztettük, miglen beleszegényedtünk s Ausztria valóságos gyarmatállamává . lettünk, mely Ausztria velünk szemben nem volt soha hajlandó a lovagias emberbarát szerepét játszani; ellenkezőleg: értékeinket magához kaparitván, bennünket szolgáivá igyekezett tenni. Ez nem üres, nagyhangú hazafias szólam, hanem történeti igazság. Nem csoda tehát, hogyha bennünk évszázadok óta él az a vágy, hogy Ausztriától szabaduljunk a sok lekenyerezett nemzeti képviselő által elfogadott és alaptörvénynyé X tett pragmatika szankció dacára. Nem csoda tehát, hogyha minden gondolkodás nélkül egy olyan párt zászlaja alá gyülekeztünk, mely a nemzeti önállóságot tette programjává, a nemzeti függetlenségre esküdött. Különösen természetes volt ez azon politikai nihilizmus után, amikor a Kristóffy-banda meg akart ösmertetni bennünket azon, eddig még nem ösmert s reméljük, ezután se ösmerendő közjogi elvvel, hogy Magyar- országot parlament nélkül, rendeletekkel is lehet kormányozni. Függetlenségi lett tehát az is, aki eddig nem volt az. i S mi történt ? Semmi egyéb, mint az, hogy keserűen kellett tapasztalnunk, miszerint a mi alkotmányos országunkban a korona és a nemzet nem egyenrangú tényezői a nemzeti életnek. A korona az erősebb. Norvégiában ily esetben radikálisan segítettek, független királyságot alkottak, pedig kis ország hoznánk képest s mégis boldogul, virul és gyarapszik s nem fizeti azon rettenetes katonai terhek kiadásait, amelyek alatt mi, a minden oldalról kicsufolt, leköpdösött operette nagyhatalom hóbortosai görnyedünk. De nálunk ez lehetetlen. Csalódtunk tehát; csalódtunk abban, hogy nálunk közjogi elvi alapon lehet külön pártot fenntartani s pedig olyan pártot, mely ha a parlament többségét alkotja, programját keresztül is viheti. Mert nálunk nem az a fő, hogy a nemzet többsége mit akar, hanem, hogy mi kedves és célszerű a koronának. Ezt a kedves csalódást köszönjük mi a koalíciónak. És én nem a koalició vezéreinek „lakájpolitikájában“ látom a hibát, mint az említett cikkiró, mert meg vagyok győződve, hogy e vezérek éppen úgy át vannak hatva a nemzet boldogulásának az eszméjétől, s hogy éppen olyan becsületes jó magyarok, mint bárki más e hazában, hanem látom abban, hogy a koalició a tüzet a vízzel akarta egy tömeggé gyúrni, a legkülönbözőbb anyagokat egy szerves egészbe akarta önteni, nem gondolván arra, hogy a nem egymással homogen elemek soha sem fognak egy szerves masszává összeolvadni, hanem ellenkezőleg az egy masszává összegyúrt tömeg külömböző anyagai éppen úgy széjjel fogják robbantani a gyönge burkolatú koaliciót, miként a viz és a tűz, ha gyönge edénybe kerülnek, gőzzé válva a gyönge edényt szétrobbantják. A koalíciónak hiányzott az az erős edénye, amelyben a tűz és viz gőzzé válva áldásos munkát képes kifejteni, hiányzott az egyöntetű nemzeti akarat és a szélesen megalapozott, minden külső befolyástól mentesített, tehát független nemzeti gazdagság erős vasedénye. Különösen hiányzott az utóbbi, amelynek birtokában nem kellene soha félnünk a chlopii nemzeti ajándék, a kimondhatatlan nyomor és szenvedés következményeitől. íme ! megtaláltuk, hogy kit kövessünk, ki legyen a mi politikai vezérünk. Az, aki e nemzetet a vagyoni gazdagodás útjára viszi, az, aki nem fog milliókat fizettetni velünk kvóta ^lakjában csak azért, hogy császári és királyi „szerződést“ mondhassunk az eddigi „szövetség“ helyett, hanem aki kincstárunkat megtölti, a magyar értékeknek piacot és bizalmat teremt, aki bennünket gazdaggá tesz és e gazdagság, nem pedig végre nem hajtható törvények utján biztosítja függetlenségünket a bennünket kiuzsorázó Ausztria ellen. Azt fogjuk követni, aki egy időre félre teszi a közjogi útvesztők szőrszálhasogató megkülöm- böztetéseit s e helyett a nemzeti gyarapodás előfeltételeit biztosítja, tehát azt, aki meg fogja találni azt az utat, amelyen a nemzet különféle termelési ágait egyaránt művelni akarja, aki nem ismer sem merkantilista, sem agrárius külön érdekeket, hanem aki e két elvet egy elvben foglalja össze: a „mindenki boldoguljon képességeihez mérten“ elvben. Azt fogjuk követni, aki nem ismer valláskülömbséget polgártársai között, nem tesz béklyót a gondolat szabadságára, hanem aki előtt csak egy cél lebeg: a független, gazdag, művelt Magyarország, melynek gazdasági erejét intézményesen fejleszteni akarjuk. Azt fogjuk követni, aki chauvin magyar politikát űz és kellő erővel rendelkezik ahhoz, hogy a suba alatt dolgozó nemzetiségeket megtanítja tisztességre és a magyar állam iránti becsületre. Továbbra is törekednünk kell a teljes függetlenségre s végeredményben a personál- unióra, mert a történelem tanúsága szerint Magyarország csak akkor virágzott, amig sorsát önállóan intézte, de e törekvésünk sikerét, mint eredményt elő kell készítenünk a helyes gazdasági politikával, amelynek Széchenyi István gróf volt az apostola, akinek jelszava volt, hogy az országot először gazdaggá, azután szabaddá kell tenni. Ezt kívánja a célszerűség, ezt a politikai józanság, a politikai okosság, mely nem ismer üres jelszavakat, hanem csak tetteket. Készülődés. Mig a választási előkészület mindenféle megindult, Ungmegye még mindig csendes s az emberek tájékozatlanok. E közben terített asztalok mellett, meg a délutáni kávézásnál, per hecc, helyi jelölteket hoznak szóba. Az emberek tehát addig kedélyeskednek, amig egyszer valahonnan csak rajtuk ütnek. Lesz akkor azután fühöz-fához kapkodás, hogy erre-meg arra nem számoltunk, de már akkor késő lesz. A vármegyeházából mi sem szivárog ki, valószínűleg azért, mivel a vármegye urai is tájékozatlanok még, de különben is begombolkozni szeretnek. A közérdeklődés egyelőre a körül nyilvánul, hogy ki lesz főispán ? Sztáray Gábor gróf, mint ahogy a többi főispánok tették, állását szintén rendelkezésre bocsátotta. Valószínűnek tartják, hogy Sztáray gróf főispán marad. Főispánná megmaradása egyben a közóhaj nyilvánulása is, tudva: hogy eddigi működésével általános rokonszenvet biztositott magának. A szomszédos Beregben a választási előkészületek már akutabb kifejezést nyertek. Mint a „Beregvármegyé“-ben olvassuk, Beregvármegye LaimnU mai axáma 8 oldal.
