Ungvári Közlöny, 1910. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1910-01-22 / 4. szám

1910. 4.

TJ" n g v a r i TZ 5 z 1 6 n y

3. oldal.

Felveti a kérdést, vájjon ki lesz az, kinek majd e reformok keresztülvitelét a tanítóság köszönheti.

Ha tekintetbe vesszük, hogy azon reformok melyeket cikkében elősorol, elsősorban a tanítóságot érdeklik, igen könnyű a felelet. Akiktől a tanítóság a jelzett reformok keresztülvitelét várhatja : maga a tanítóságA tanítóság van hivatva elsősorban, hogy saját érdekében sikra szálljon, a közös ügyért küzdjön. Elég öreg hiba volt, hogy a múltban mindent és mindenkor másoktól vártunk és mi, akik másokért munkálkodni soha meg nem szűntünk, magunkért alig tettünk valamit. Éljünk mi is jogunkkal és erőnket összetéve, törekedjünk helyzetünk javítására. Közös akarattal, közös erővel az össztanitóság, amely fontos tényező minden államban, hazánkban is képes lesz a kívánt reformokat, melyek helyzetünk javulását célozzák, keresztül vinni. Példakép a legutóbbi fizetésrendezésre hivatkozom ; az is az össztanitóság érdeme. Ha nem követelte volna, ha nem mozgolódik, szervezkedik a tanítóság, fizetésünk rendezése talán még ma sem lett volna meg. Hogy fizetésünk rendezése a felekezeti tanítóságra több tekintetben sérelmes, az is ami hibánk.

Ezúttal a felvetett reformok keresztülvihető- ségéről szólok.

A tanítóságnak egy szolgálati törvényre, egy jogait és kötelességeit kategórice megállapító és jogvédő pragmatikára szüksége van. Ha azonban ezt elérni akarjuk, kell, hogy egy táborba sorakozzunk, felekezetre való tekintet nélkül. Mert a mi gyengeségünk éppen abban rejlik, hogy rendkívül szét vagyunk tagolva. Többször történt már próbálkozás a tömörülésre ; itt a felvidéken is csak 1—2 évvel ezelőtt fáradoztunk, hogy a tanítóságot egy szövetségben össze gyűjtsük. De hiába! Éppen a felekezeti tanítóságon múlt, hogy az egyesülésből nem lett semmi. A felekezeti tanítóság mulasztást követett el, e mulasztás annál elitélendőbb, mert önmaga ellen követte el. E mulasztás azonban szerencsére még pótolható. Épp most van az Orsz. Tanító Szövetség alakuló félben. Tartsa tehát minden tanító köte ességének, hogy azon egyesület, melynek tagja, a fenti szövetségben helyet foglaljon. Ha ez megtörténik, ha az ossz tanítóság egy táborba gyűl, keresztül vihető lesz azon reform is, mely a különbséget az állami és felekezeti tanítók között áthidalja és megszünteti. És keresztül vihető lesz még sok minden, mi tanügyünket előbbre viszi és a tanítóság helyzete javítását munkájához mérten, biztosítja. Mert e szövetségnek oly erősnek kell lennie, hogy szavát a legilletékesebb tényezők figyelembe vegyék.

Egy másik reformot a nyugdíjreviziótól várja a tanítóság. Várja pedig ide s tova 10 esztendeje, mert annyi ideje már hogy a nyugdijreviziónak meg kellett volna történnie. Hogy mennyire érdekel mindnyájunkat a nyugdijrevizió, hogy menynyire szükséges a 40 évi szolgálati idő leszállítása és hogy mennyire fontos a tanítói özvegyekről és árvákról való megfelelő gondoskodás, végre a tanügy javulását mennyire célozza az, ha életrevaló, munkaképes tanítóság van szolgálatban, hangoztatnom és fejtegetnem felesleges. Amennyiben a nyugdijrevizió mindannyiunknak egyéni érdeke is, kell, hogy minden tanító megtegye a maga kötelességét. A körülmények alakulása folytán rövidesen a mód is meg lesz a cselekvésre. Ugyannis több mint valószínű hogy uj választások előtt állunk. Ekkor is alkalom nyílik követelni, hogy a jelölt urak, ha képviselőkké lesznek, nyugdíjügyünk revízióját sürgessék s a tárgyalásnál támogassák.

Alig hiszem hogy legyen csak egy képviselő is, aki ha figyelmét felhívjuk nyugdíjügyünk revíziójára, azt ne támogatná. Hisz e tekintetben pártpolitikai szempontok aligha gördítenének bármely képviselő elé akadályokat.

A kedvezményes vasúti jegyek dolgában is tehetünk valamit. A kezdeményező lépést már a pozsonyi kartársak megtették. Pozsonyban a tanítók kérelme folytán a megye bizottság elhatározta, hogy ez ügyben felír az országgyűléshez. Ezt a mi megyénk is megtehetné, keressük meg tehát a megyei urakat hogy gondoljanak ők is reánk és azon méltánytalanságra melyben a felekezeti tanítóság részesül és emeljék ők is fel szavukat a mi érdekünkben.

Röviden érintettem eddig azon pontokat, melyek minket, tanítókat érdekelnek. Elmondtam pedig azért, hogy rámutassak a magyar tanítóság gyengéjére; széttagoltságára. Hogy rámutassak, mily sok kár háramlik reánk és a tanügyre a mi hibáinkból. Mert a mi hibánk az, hogy még ma is, amidőn lépten-nyomon találkozunk szövetkezetekkel és látjuk az összetartó erő óriási hatalmát, még mindig szervezetlenül állunk. Erőink szétforgácsolva és igy ott hol jogosan követelhetnénk, csakis kérelmezve állunk és várjuk mikor lesz kegyes a hatalom reánk is gondolni.

Uj esztendő elején állunk. Ha tehát azt akarjuk, hogy a jövő meghozza a kívánt reformokat, ne várjunk tétlenül másokra, hanem tegyünk meg mindent ami módunkban áll és jogosan remélhetjük, hogy igényeink teljesülni fognak.

Braunfeld Mór.

Gyulai bonbonok.

A tervezett Ungmegyei Muzeum ügye egyelőre megfeneklett. A kultuszminisztert még az a magas 100 K vármegyei segély sem volt képes arra hangolni, hogy a Muzeum létesítését elhatározza, dacára hogy más törvényhatóságok kevesebbet is ajánlottak föl, t. i. az építéshez csekély telket, stbit. *

Egy betörőt füleltek le a minap, aki éjjel a városi pénztár ajtaja előtt ólálkodott. A városi főjegyző másnap reggel kinyittatta a börtön ajtaját, hogy a betörőt szinről-szinre lássa. Mikor a rendőr ajtót nyitott, a betörő igy kiáltott föl :

— Alászolgája főjegyző ur, mi már ösmerjük egymást!

? ? ? ? ?

(Csepelyben tartózkodott, amikor még a főjegyző otíani lakos volt.)

*

A városi képviselőtestület most osztotta fel a 14.000 K államsegélyt, úgy azonban hogy a Krisztus köpenyt már nem engedte szétsorsolni. Természetes, elégedetlenek is voltak. Mert hát, mint a közmondás tartja: nemcsak a papok zsákja, hanem a városházbelieké is, feneketlen.

*

Darvas állatorvos kérte a városi közgyűlést, hogy tiltássá el őt a magán praxistól. A teremben több felől sóhaj hangzott: ki fog akkor bennünket gyógykezelni ? 1 *

Reviczky városi tanácsos a közgyűlésen a zöld asztal helyett a szegletbe húzódott. Könnyű a tanácsosoknak, mikor Andrássy mór irányukban megtette kötelességét, mire a mór elment.

#

Gaar Iván a közgyűlésen kifogásolta, hogy távol van a rendőrkapitány akkor, amikor őt Gaar kritizálja. Ország tisztiorvos sietett törülközőt keríteni, felmutatva azt a szónok előtt, aki Országhoz oda szólott: — Kérem a rendőrkapitányt én nem mozsdattam, csak néhány barackot adtam a fejére.

*

Fekésházy városi főjegyzőnek sehogy sem fér a fejébe, hogy a városháza épület földszintjén a városi mérnök sehogy sem tudja a nedvességet elhárítani, ami az alkalmazottakra betegségeket hoz. Egyik zsuponos komptoáristát is beteggé tette a rossz levegő. A főjegyző most azon sopánkodik, hogy miért is beteg, és ha már beteg, miért is nem az emeleten betegedett meg ? 1

*

A városházbeli kielégítettek közt Náci bácsi pénztáros volt a legudvariasabb; megköszönte hogy a ranglétra fokán őt is előre tolták. Ámbár nem hiszi, hogy a létra kitart. Előrelátó ember, aki előre nem iszik a medve bőrére.

*

Blanár Ödön a közgyűlésen lelki szempontokból véve találta helyesnek a rendőrök fizetése emelését, mondván : hogy emelni kell azok fizetését, ha lelkületűket akarjuk emelni.

*

A Gyulai Grand Caffé, hogy modernül szóljak : mesés, azt a kutyafáját 1 Vasárnap délutánonmozzanata van. Azután talán ő maga sem tudja hogyan, egy szép szőkefürtü fiú oldalán találta magát. Sohasem látta s mégis úgy érezte, mintha már nagyon régóta ismerte volna. Mindig együtt táncoltak s a fiú eközben folyton csak beszélt. Édes szavakat suttogott a fülébe és ő beleszédült a boldogságba. Érezte, mint remeg a fiú karja, amikor táncközben bátortalanul, gyöngéden érintette derekát. Még most is hallja a reszkető szavakat, amint a fiú a szenvedélytől kipirult arccal a fülébe suttogott: „Szeretem, nagyon szeretem !..“ S e szavakban egyesült az ő világa, az ő határtalan boldogsága. Amint végig lejtettek a termen, lehunyta szemét. A keringő lágy dallamát és a fiú édes szavait hallotta csupán. „Nagyon“, csak ezt súgta vissza: „Nagyon, kimondhatatlanul szeretem“, hallatszott újra fülében. Azt hitte, hogy álom az egész, de midőn újra kinyitotta szemét és meggyőződött a valóságról, végtelen boldogság, eddig ismeretlen édes érzés árasztotta el lelkét. Arca kigyult, keble lázasan hullámzott a hosszú tánctól és szive hevesen dobogott a féktelen örömtől. Együtt csupán egymásnak élve töltötték el az éjszakát . . .

Hajnalodott. A cigány letette hegedűjét. A souper-csárdásban elfáradt párok lassan kivonultak a teremből. Ők is mentek. Az étkezőben utoljára ütötte össze poharát három öreg ur. A fiú mosolygott és kicsinylően nézett végig a három öregen. Előkereste a leány köpenyét és fölsegi- tette. Lassan haladtak egymás mellett a márványlépcsőn. A fiú még mondani akart valamit, de már nem lehetett, mert közvetlen utánuk ment a mama. Amikor kiléptek a kapun, hideg, metsző

szél csapta meg arcát. A levegőben apró hópelyhek kergetőztek. Egyideig pajkosan kavarogtak a magasban, azután lassan hullottak alá, fehér, szűzi lepellel borítva be az utcákat és a háztetőket.

A leány összébb húzta köpenyét és megállt a zárt kocsi előtt. Mialatt a szőke fiú ajtót nyitott, azalatt az ő tekintete a kocsitól nem messze álló férfiúra esett. Tekintetük találkozott . . . Tagjai reszkettek, maga sem tudta mitől, a hidegtől-e, vagy pedig a szőke ember ellenálhatatlan tekintetétől. Hamar a kocsiba ugrott és szorosan a mamához simult, mintha félt volna valamitől. . . Haza értek. A fiú a kapuhoz kisérte. Elbúcsúztak. Erősen szorították meg egymás kezét, még egyszer belenéztek egymás szemébe.

— A viszontlátásra! — hallatszott a fiú ajkáról és elváltak.

A házmester becsapta a kaput. Lassan, fáradtan haladtak fölfelé a lépcsőn. És ő úgy érezte, hogy azzal a szőke fiúval az ő boldogsága is kint maradt a hideg utcán. A szivében azonban ott égett az igazi, az önzetlen, a nagy szerelem olthatatlan tüze; a szerelem virágának édes és mégis gyötrő boldogsága.

Azután sokáig nem látta, de mindig azzal vigasztalta magát, hogy eljön. És a szőke fiú eljött, de már későn. Ő maga sem tudta, hogyan történt, de akkor már annak a szőke férfiúnak volt a menyasszonya, akitől azon a boldog reggelen annyira megijedt. És ez volt a szőke fiúval a második és utolsó találkozása, amelyet soha, de soha sem tudott feledni. Az első báli éjszaka és ennek a találkozásnak -emléke volt az ő élete, az

ő legszebb álma s ez után jött a megsemmisülés, a szürke, a komor valóra ébredés.

Az ismeretlen abba hagyta a játékot. A keringő utolsó akkordjai lassan elenyésztek az őszi este sötétjében és nyugalmas, szinte halotti csönd borult a tájra. A hold kidugta sápadt arcát. Acélos sugarait halványan szórta szét a völgy fölött és kedvetlenül, hidegen nézett le a nagy pusztaságra, a haldokló, az élet utolsó perceit élő földre. Egy sugár betévedt a szőke asszony szobájába. Útközben azonban megakadt a márványfehér arcon. Fényében könny csillant meg, amint nesztelenül hullott az ablak párkányára.

Valaki lassan kinyitotta az ajtót. Aranyfürtü kis fiú lépett a szobába és csendesen az asszony felé ment. Egyik kezecskéjével a szemét dörzsölte, a másikat odatapasztotta az asszony kezére.

— Klári elvette a lovamat. Azt mondja, hogy már nem szabad játsznom, mert már aludni kell; én pedig nem vagyok álmos — szólt siró hangon.

Az asszony megrezzent. Az álom eltűnt és előtte állt a rideg, szomorú jelen. Letörülte köny- nyeit, lassan lehajolt és mosolyogva csókolta a siró kisfiút, az ő egyetlen örömét és boldogságát, aki annyira hasonlított a bolondos szőke fiúhoz. Fölvette, térdére ültette és újra csókolta határtalan szenvedéllyel. Lecsókolta könnyeit és mosolyt varázsolt ajkára. És a kisfiú körülfonta kezecskéjével az anyja nyakát s azután sokáig ültek igy egymást átölelve a hold hideg sugaraitól titokzatosan megvilágított szobában.