Ungvári Közlöny, 1891. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-19 / 8. szám
Ungvár, 1891. február 19. 8* szám. Tizenharmadik évfolyam. Előfizetési ára Félévre ...............................2 frt. Negyedévre .....................1 > EgV példány ára 10 kr. Kapható a kiadóirodában, Szenczer Henrik és Feuerlicht R. tőzsdéjében. Az előfizetési és hirdetményi dijakat POLLAGSEK MIKSA könyvnyomdája veszi fel. UNGVÁRI KÖZLÖNY. MEGJELENIK CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség •• nagy-utca .'16. (a görögtemplomnáí). Ide intézendők a lap szellemi részét illető küldemények. Kéziratok előleges kívánatra egy hó alatt visszaadatnak. Hirdetményekért a 30 kr. bélyegilletéken felül 3 kr. nyilttéri czikkért 5 kr. fizetendő minden szó után. A revolver. Minden kornak bizonyos tárgy vagy dolog adta meg nevét, melynek jellegét magán viseli. Ha volt kő- és vaskor, ugy a jelen időszak méltán revolverkorszaknak nevezhető. Nemcsak a köz- és magánéletben lépten-nyomon ezzel találkozunk, de a sajtéban is saját állandó rovata van. A legtöbb öngyilkosság, családi dráma, véletlen szerencsétlenségnél, mint ölő, gyilkoló eszköz e rettenetes szó szerepel; úgy hogy már a halált sem tudjuk e nélkül képzelni. A mi ezelőtt s eredetileg a védelem eszköze volt, ma mint támadó eszköz szerepel s ennek nyoma mindenütt vér és halál. Ha a férj összevesz feleségével, ha valakinek a kedvese hűtlen lesz, a diák ha a vizsgán megbukott, sőt a gyermek ha szülői kissé keményebben bánnak vele, vagy ki nehéz anyagi gonddal küzd, — mindjárt a revolverhez nyúl. De ez mind nem elég. A sikkasztó pénztárnok ha menekülni akar az igazságszolgáltatás keze alól, ha valaki, leginkább a munkás osztálynál, korcsmában nyilvános helyen összeszólalkozik legjobb barátjával, — mindjárt revolvert vesz elő, melyet folyton szabadon hord, akár a zsebkendőt vagy szivarpipát. S ez igy van nap-nap mellett. A lapok hemzsegnek a revolverokozta 'halálesetek és gyilkosságoktól. Ez öldöklő szerszám bizonyos osztályoknál ma már, mint nélktilözhetlen házi eszköz szerepel ; nemcsak otthon, de az utczán is magával hordja, e nélkül ki sem lép a házból. Csodálkozunk a vadak nyilain és lándzsáin, melyet folyton magukkal hordanak, vagy azon, hogy a kurdok és beduinok öve tele van kés és pisztolyokkal, hogy a kelet félmüveit népei nyakig járnak fegyverben, — pedig ha ez igy megy, a civilizáczio és humauitás szégyenére, maholnap nálunk sem lesz másként. Azt mondják arra, hogy a ki öngyilkos akar lenni vagy ölni akar, azt revolver nélkül is megteheti. Ez nem áll. Mert először: a legtöbb ember, különösen a gyermek, szereti próbálgatni, játszik vele, — innen a sok szerencsétlenség — szóval az alkalom csinálja a tolvajt. Másodszor: ha mással, például viz, méreg vagy késsel akarja magát valaki kivégezni, ez nem megy oly«,könnyen. Hány embert húznak ki élve a Dunából, vagy hányat — ki magát méreggel akarta elölni — ment meg a korán jött segély. De ölni is nehezebb késsel, doronggal, mert ez ellen a megtámadott úgy a hogy — ha másként nem, futással — védheti magát, szóval a tett végrehajtása akadályokba ütközik; mig a revolvernél nem áll, mert ha az első golyó nem is, de talál a második vagy hatodik, miként ezt száz és száz eset igazolja. Szinte csudálatos, hogy a humanitás jelen századában. hol a kormányok évente milliókat költenek a népnevelésre, jótékony intézetekre és a leg- j szigorúbb törvények biztosítják a tulajdonjogot, az 1 — állam legdrágább kincse, az emberi élet, alig jön I számításba. Ennek védelmére alig történik valami; i valódi bitang jószág az, mely egy pipadohányt sem ér. Mig egy gyermek elkeresztelése vagy más hasonló esemény országos dologgá növi ki magát, addig ezen öldöklő eszközt, mely gyáva, alattomos módon csak magában a fővárosban évenként százaknak az életét oltja ki — figyelemre sem méltatják. Ez pedig nagy kár, azért mert Magyarország kétannyi lakost eltarthat, mint a mennyivel bir; itt tehát minden ember pótolhatlan veszteség. Ha joga van az államnak eltiltani a mérgek j nyilvános elárusitását, korlátolni a dynamit szabad használatát, agyonüttetni a ve izett kutyát, — miért ne lenne joga, ha feltételese" Jk eltiltani a. revolvert. Nem az általános fegyvertilalom behozatalát] értjük, hanem azt, hogy ne engedjék meg minden boltban szabadon árulni mint játékszert, vagy akár a piskótát, továbbá, hogy kétes existencziáknak, j részeges verekedő egyéneknek, vagy épen gyerekeknek tiltsák meg a revolver használatát, mert az mégsem járja, hogy minden elcsapott kellner, faczér suszterinas revolverre] sétáljon az utczán s ijesztgesse az embereket. Szóval a polgárok életét és testi épségét jobban kellene védeni az államnak. Áll ez különösen nálunk, hol oly kevés a munkás kéz s oly becses az ólet, hogy Széchenyi szerint: még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. (R. H.) A papneveldéi ünnepély. Az ungvári papnevelő intézet egyházirodaimi iskolája, védszentjeinek : aranyszáju sz. János, nagy sz. Bazii és nazianzi sz. Gergely ünnepe alkalmából f. hó 11-én az intézet nagy termében szavalat, felolvasás, zene s énekelőadásból álló igen jól sikerült diszgyűlést tartott. Munkácsegyházmegyének papnövendékei ez alkalommal is tanujelét adták annak, hogy a magasztos papi hivatás igényelte theologiai képzettség megszerzése mellett a művészet eszméje is lelkesíti vallásosan érző ifjú sziveiket, mely lelkesedésüknek cselekvő tevékenység által adni kifejezést mindenkor fő törekvésük. Bebizonyították most is, — mint a múltban — hogy az igaz, szép és jó eszméit érvényre juttatni mindenkor iparkodnak ; meggyőzték a jelenvoltakat arról, hogy a 'heológiai tudományokkal, a katholicizmussal ellentétet nem képező szépmüvészetek művelésében méltó elismerést érdemlő előhaladást tettek. Korunk áramlata az álliberalizmus grasszálása által oly symthomákat juttat felszínre, melyek a katholicizmust ledöntéssel fenyegetik. Enuélfogva szükséges, hogy a katholicizmus leendő bajnokai oly sokoldalú képzettséggel legyenek fölfegyverkezve, hogy a harcot bármikor és bárhol fölvenni képesítve legyenek. Ily értelemben figyelmeztet a dicsőségesen uraikodóXIII. Leo pápa ő szentsége : „Itaque tempus ipsum inonet remedia, unde oportet, quaerere.“ „Kötelességünk tehát, maguk á korviszonyok követelvén azt leghangosabban, hogy keressünk orvosságokat ott, ahol vannak.“ (Fordítva az esztergomi hiteles kiadásból.) Tökéletesülniök keli a papjelölteknek, hogy rendeltetésüknek, melynek teljetitése oly sok küzdelemmel jár, megfeleljenek ; e tökéletesülést nemcsak a józan okosság, mint jól felfogott érdekét teszi szükségszerűvé, hanem a lelkiismeret is. Maga Abdera városáról. (Folytatás.) Nem czélunk, Wieland könyvéből minden érdekes részletet fölemliteni, mert akkor idéznünk kéllene az egész könyvet. Azért hát már most rátérünk arra a fődologra, mely minket, ungváriakat legjobban érdekelhet, t. i. a békatörfénetre, s ennek bevezetéséül idézzük az említett munkának kilenczedik fejezetét, melyben előadatik, hogy Euripides, ki Archelaus király meghívása folytán Macedóniába utazva, Abderát meglátogatta, Ono- [ bulus s több más fiatalember társaságában a város nevezetességeit megtekinti. Útközben találkoztak Demokritussal, az abderai születésű, de nem ab- derai természetű tudóssal, kivel Euripides már régóta ismerős volt. Euripidesnek hát már kora reggel elég hallani és látni valója volt. A fiatal ubderiták, a kik szülővárosuk legkülsőbb sorompóinál soha sem jártak messzebb, mindenről, a mit neki megmutogattak, ugy beszéltek, mint valami csodákról, a melyeknek nincsen párjok a villgon. Onobulus ellenben, ki már megfordult a világban, mindent összehasonlított azzal, a mit e nemben Athénben, Korinth- ban és Syrakusában látott, s a mentegetődzés bárgyú hangján egy csomó nevetséges okot hozott fel, a melyeknél fogva e tárgyak Athénben, Kerintban és Syrakusában szebbek és pompásab bak, mint Abderában. Fiatal úri barátom, — mondá Demokrit, — hiszen szép, szép, hogy szülővárosát ily nagy becsben tartja ; de ha tanujelét akarja adni tiszteletének, jó lesz, ha kihagyja Athént, Korinthot és Syrakusát a játékból. Vegyünk csak minden dolgot úgy, a mint van, — semmi összehasonlítás, — akkor aztán a mentegetődzésre sincs szükség. Euripides mindent, a mit megmutattak neki, igen nevezetesnek talált: s valósággal az is volt. Mert mutattak neki egy könyvtárt, a melyben sok haszontalan és olvasatlan könyv, egy régíségtárt, a melyben sok kopott pénzdarab, egy ósdi kórházat, a melyben sok rosszul táplált szegény, fegyvertárt, a melyben kevés fegyver, és egy kutat, a melyben még ennél is kevesebb viz volt. Megmutatták neki a tanácsházat is, a hol Abdera városa olyan jeles tanácsokat kapott, Jason templomát és egy megaranyozott kosbőrt, a melyet ők, jóllehet már alig volt rajta arany látható, ama hires arany-gyapjúnak hireszteltek el. Szemügyre vették Latona ódon, füstös templomát is, és Abde- rus sirboltját, a ki a monda szerint Abdera városát először építette volna, és a képcsarnokot, hol Abdera archonjai valamennyien életnagyságban voltak lefestve s egymáshoz olyan hasonlóknak tűntek föl, mintha a következő a megelőzőnek mindig csak másolata lett volna. Végül, a mikor már mindent láttak, elvitték Őket a szentelt tóhoz is, a melyben a város közönségének költségén a legnagyobb és legkövérebb békákat hizlalták, a minőket valaha ember látott, s a melyek, mint Strobylus a főpap egész komolysággal erősité, egyenes vonalban ama lyciai parasztoktól származtak, a kik a bolyongó, sehol nyugalmat nem találó és a szomjúságtól tikkadozó Latonának nem akarták megengedni, hogy abból a tóból, mely az ő tulajdonuk volt, szóraját csillapíthassa, a mely embertelenségükért Jupiter őket büntetésül békákká változtatta. — Kérem főtisztelendő ur, — mondá Demokrit, — ugyan beszélje el ennek az idegen urnák e békák történetét és hogy miképen történt, hogy a szentelt tó a jóniai tengeren keresztül Lyciából Abderába vándorolt, a mi, mint ön tudja, országokat és tengereket ide értve, meglehetős távolságra esik és (ha szabad igy szólanom) még sokkal nagyobb csoda, mint maga a lyciai parasztoknak békává alakulása. Strobylus Demokritnak és az idegemnek aggodalmas pillantással nézett a szeme közé ; de mivelhogy ott semmit sem vett észre, a mi feljogosíthatta volna, hogy őket csufondáros embereknek tekinthesse, a kik nem érdemlik meg ama tisztes mysteriumokhoz való járulhatást, hát csak arra kérte őket, hogy egy terebélyes vad fügefa alá telepedjenek le, a mely a kis Latona-templom egyik oldalát árnyékolta be, s az/al az őszinteséggel, a melylyel a legközönségesebb eseményeket szokás elmesélni, elmondott nekik mindet, a mit a dologról tudni vélt. — Á Latona tisztelet története Abderában, — mondá — a legszürkébb ókor ködébe vész el. Elődeink, a teosziak, kik ezelőtt mintegy száz- negyven évvel hatalmukba kerítették Abderát, már ősidők óta meghonosultnak találták ; s ez a templom itt talán a legrégiebbek egyike a világon, a mint önök már az építési módból és a hajdankor más jeleiből is következtethetik. Mint önök is tudják, nem szabad kárhozatos kíváncsisággal fölleb- benteni a fátyolt, melyet az idő az istenek és tiszteletűk eredetére borított. Minden olyan idők homályába vész el, a midőn még az írás művészete sem volt föltalálva. De a szóbeli hagyomány, mély atyáról fiúra, annyi évszázadon keresztül átszármazott, elegendőképen pótolja az Írásbeli oklevelek hiányát s ugy szólván eleven okiratot képez, mely jóvaí többet ér a holt betűnél Az a hagyomány pedig azt mondja, hogy a midőn a lyciai parasztok imént említett átváltozása végbe ment, a szomszéd falubeliek s néhányan a nevezett parasztok közül, kiknek a többiek gonosztettében nem volt részök, a megesett csoda tanui- képen Latonát a még emlőin csüngő ikrekkel: Apollóval és Dianával együtt, istenségeknek ismerték föl, számukra a tó partján, a hol az átváltozás történt, oltárt építettek, és az egész tájékot, valamint a cserjést, mely a tavat környékezte berekké szentelték. Az országot akkor még Miliá- nak hívták, és a békákká változott parasztok tehát voltaképen miliaiak voltak ; de a midőn sokkal azután Lykos, második Pandion fia, egy attikai csapattal meghódította az országot, tőle kapta uj nevét: Lyciát, s a régi név egészen elenyészett. Az alkalommal ama környék lakói, hol Latona oltára és berke állott, mivel nevezett Lykosz uralmának magokat alávetni nem akarták, elhagyták hazájokat, hajóra szálltak, darab ideig ott téve- lyegtek az aegei tengeren s végzetre megtelepedtek Abderában, melyből nem sokkal azelőtt a dögvész majdnem az egész lakosságot kipusztitotta. (Folyt, köv.)
