Ungvári Közlöny, 1890. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-16 / 3. szám

Szinielőadásunk is lesz. G e r ő f y Andor társulata kereste fel városunkat s már vasárnapra a Korona terme színházzá lesz átalakítva. Pártoljuk a társulatot, mely igyekezeténél fogva talán jobb sorsa érdemes, semhogy a közöny miatt tovább vándorolni legyen kénytelen. Elég nyomorúság az, hogy a Korona termében kell összetákolnia a színpadot, s ha valami mulatságot rendeznek ott, ismét pusztulnia kell onnan. Bizony igen érezhető egy téli színház hiánya. Ha nem is volna ez palota, hanem csak olyan épület, a hol szinielőadást, hangversenyt lehetne tartani. A mi közönségünket bizony nagy mulasztás terheli, hogy sok egyéb mellett, egy szerény színház létesítéséről máig sem gondoskodott. Pedig ez az ügy a buzgalmat s az erős akaratot a kivétel körül nagyon is megérdemelné. __________

Nyomor a felvidéken,

A keresztény világ a megváltó születés ünnepeinek öröm hatása alatt még zengi ama dicsénekeket, melyek oly édes énekkel töltik el kebleinket ; járnak-kelnek a boldog ünnepeket kívánó kántáló gyerekek, jönnek a bethlemesek, melyek szemléletileg igyekeznek a szeretet megtestesülését eíőtüntetni, és ugyanakkor eszünkbe jő, hogy mi már évek óta szomorúan kántáljuk a felvidéki köznép aggasztó nyomorát. De mi haszna, ha a nép boldogító felvidéki bethlemesek más nótát dalolnak ! A minek eljövetelét tehát jósoltuk, immár ténynyé és pedig igen megrendítő ténynyé kezd válni,- a nyomor, az Ínség előjelei szegény népünk között nagy mérvben mutatkoznak.

A folytonos nyári szárazság nemcsak a szénatermést gyengítette meg, de az életneműekben is roppant kárt okozott, járulván ehhez az ősz elején és a takarítás alkalmával csoportostól előtűnő egerek egész raja, mely a még megmaradt termést szalmájával együtt elpusztította.

Elszomorodik minden jólelkíí ember azon a nyomoron, melyet egy felvidéki paraszt házában láthat e télen. Biztosan állíthatom, hogy a népszerető executo- roknak nem lesz semmi keletök, mehetnek bátran akár Nápolyba üde levegőt szívni, ha t. i. lenne mivel ; a körjegyző és comp. eldanolhatja: «Be szomorú ez az élet én nekem«, a grófi vadőr mérget vehet reá, hogy mához egy évre libapásztorságra fog pályázni. Egy erdő- véddel találkoztam, szegény épen keserű túrót evett derce kenyérrel és azon gondolkodik, hogyan lehetne egy cáriért tenni egész Amerikáig. Szóval, egész felfordult világ van.

Már pedig, kedves olvasó, ha e «népátyák» mindegyike ily «Sanyaró« állapotba jutott, ez azt jelenti, hogy a rókának csak egy bőre volt. A szegény paraszt pedig otthon 7—8 éhen fázó gyermekével keservesen átkozza a sorsol, mely őt ily nyomorba ejtette.

Pedig édes atyámfia, ne zúgolódjál, nem az Isten adta neked mindezeket, hanem saját felebarátaidból kikerülő vérszopó pióczák.

Emlékezzél, midőn zsidót kívántál bíródnak ; mig bóditó pálinkáját tőtötted magadba, addig hájadat szedegette le lassacskán ; később kortesborral itatott a megválasztandó jegyződ ; volt zene, szivar, szalonna ; már pedig tudd meg, az e fájta ember nem bolond, hogy bora árát rajtad meg ne vegye. A vadőr bajusz pödörve elmélkedik azokról a szépen csengő, ingyen jövő, köny- nyen folyó grófi tallérokról, mig a szarvasok keserves szénádat büntetlenül falják. A negyediket hadd békében.

elég az ő bánata, hogy nem lévén marhád, nem ihatik ingyen áldomást.

Segítenék rajtad jó ember, de magam sem tehetem, te csak tűrj és remélj, mig boldogulásod napja felvirradván, dicsőíteni fogod azt, kire most úgy haragszol — a sorsot.

________ LUBNAY.

A náthás Europa.

Tüsszögve, köhögve kíván egymásnak boldog új évet a vén Europa diplomatája, rekedten hangzik el a biztató programm a trónokon, a kamarákban, a miniszteri elfogadó szobákban, a szerelmes szeladon náthás orrhangon tolmácsolja érzelmeit imádata tárgyának, s a nevető arczokat torzzá idomítja a szemekből kisajtolt könycsepp. Európa egy nagy kórház s mért legyen kivétel a mi kis országunk? Kárpátoktól Adriáig megszám- lálhatlan tömege az elázott zsebkendőknek hirdeti, hogy minden hivatalos czáfolat, minden fel sem vevés daczára az influenza hozzánk is bátorkodott bekopogtatni.

De hogy is ne ! Először is jól tudjuk, hogy Magyar- ország minden időben klasszikus földje volt mindenféle járványnak, endemikus lázaknak. Sőt volt idő, a mikor Európa előtt valódi veszett hírben állott egészségtelen éghejlatáért, — az az idő volt ez, midőn a jó késmárki orvos, a múlt századbeli Fuker tanúsága szerint a Magyarországba utazó német katonákat úgy kisérték ki hozzá tartozóik, mintha temetésre vinnék. A «magyar láz», melynek első fellépéséről 1566-ban találunk nyomokat, a mikor Miksa hadseregét tizedelte meg Komárom előtt, ép oly rettegett volt mint a magyar kard. A mi pedig épen az influenzát illeti, elég az 1762-ikl, 1782 és 1831-iki influenza-járványokra utalni. S még régebbre, pl. 1729-re menve vissza, bár a tudós Löw András «História Epidemica Hungáriáé»-jában csak a marhák közt dühöngő járványról tesz említést, nincs okunk föl nem tenni, hogy ez is az influenza volt.

Hogy az influenza ugyanis az állatokat is megtámadja, rég köztudomású. ) 694-ben a lovak kapták el; 1729-ben — mint említik — nálunk november és deczember hóban a marhák közt szedte áldozatait. 1802- ben, ismét a lovak estek áldozati, de ha igaz, a k u- tyák és macskák közt is észleltek katarhalis vagy agy- lobos tüneteket. Mindez arra vezetett egy angol tudóst, hogy már Home r idejében keresse az influenza első nyomait, a mennyiben Homer említi, hogy Trója előtt a kutyák ragályos betegségben hullottak el. E kalandos feltevéstől eltekintve, kétségtelen históriai adataink vannak rendelkezésünkre, melyek az influenza fellépését már a 12-ik század idejére visszaviszik. Ama régi theó- riák közt, melyek részint az időjárási viszonyokban, részint a levegő megromlásában sőt a földrengésekben keresik az influenza magyarázatát, megemlítendő az a hy- pothezis is. hogy az influenza 20 éven Hm vissza,

a mit azonban a j s adataink megczáfolnak.

Az 1357-ikí 1 ővebben

is foglalkoznak a k. jsszefüggőleg azt is, hogy szerint

egyorvosnak „glátogatnia betegét, 500 lira pénzbüntetés terhe alatt. E régibb járványoknál azt is tapasztalták egyébiránt, hogy mig a 16-ik század óta minden influenza-járvany k el e t r Ő 1-n y u g atra

terjed, a 16-ik századot megelőző járványok egészen .megfordított útirányt követtek, t. i. nyugatról keletre.

1403-ból következőket ir P a s q u i e r, egy akkortájt Párisban uralgó influenza-járványról: «Olyan nagy főfájás és köhögés pusztít, hogy a napokban a törvény- széki jegyző semmit sem vehetett föl s a tárgyalásokat kénytelenek voltak abban hagyni.» A krónikás hozzáteszi, hogy a járványt ladendónak hívták s oly köhögéssel járt, hogy istentiszteletnél a köhögök zajától nem lehetett hallani a pap beszédét s látni sem lehetett olyan férfit vagy asszonyt, a kinek a szája vagy orra fel ne lett volna dagadva, úgy liogv az embezek egymást csúfolták.

A fentebbiekben érdekes a járvány «lad ondó« neve, mely nemsokára helyett engedett a «c o q u e- 1 u eh e»-nek. «0 o q u e 1 u c h e»-nek a nők kapüson forma pyramidális í'cjrevalóját nevezték, s a járvány ily elnevezésére valószínűleg az adott okot, mivel szintén a fejben székelt. 1414-ben a ladendót és a coque- luchet a «tac» nevezet váltotta fel, melyről egykorú iró azt jegyzi fel, hogy akkép támadta meg a torkot, hogy az emberek nem tudtak beszélni, a védő ügyvédek nem tarthatták meg védbeszédeiket, a bírák kénytelenek voltak ott hagyni helyeiket s több mint 1 (X) ezer egyén kapta meg e nyavalyát, de egy sem halt bele.

A betegség régi elnevezései közül még érdekes a német «juh köhög és» (Schaf husten), a «divatbetegség > (Modekrankheit) 1710-től, a franczia «chapeau quarré» (szögletes kalap), melyre a Martinique szigeten keresztelték 1803-ban a franczia katonák kalapjáról, kik azt oda behurczolták. Az olasz co ccu 1 u co-nak nevezte a franczia «coque- luche-től, vagy a coquelicot nevű virágtól, melynek szirupjával gyógyitolták; de mint morbo russo, vagy orosz betegség is előfordul. Lengyel neve g r íp p. az olaszos influenza nevet először Huscham angol orvos adta a járványnak.

Mindezek a járványok azonban teljesen enyhe le- lefolyásuak voltak, úgy hogy még az orvosi beavatkozást is ritkán vették igénybe, annyival inkábbb, mert a középkorban még sokat adtak a régi egyptomi törvényre, mely megtiltotta azt, hogy a betegnek a negyedik nap lefolyása előtt orvosságot adjanak be, ha a járvány ismeretlen volt. Nem kevésbé veszélytelenek, de nem kevésbé általánosak is voltak a későbbi járványok. 1729- ben Moszkvában annyian betegedtek meg, hogy sok házban 20 beteg is’feküdt. Rómában

60,000 ember és 80 orvos tapasztalta az influenza kellemességeit. Milanóban 50 ezer, BécsbenGO ezer, Londonban pedig száz közül alig maradt egy mentve a veszedelemtől; Párisban nem maradt a kolostorokban annyi pap, a kik az egyházi szolgálatot végezhették volna. Érdekes példái maradtak fenn az influenza eseteinek a későbbi járványok idejéből is. 1782-ben Pétervártt 30 ezer megbetegedésről tesznek említést egykorú irók, ugyanakkor Königsbergben, naponta 1000-ről mig Rómában a lakosságnak több mint ’/„-ada, Münchenben 3/4-e szenvedi e járványban s P o- zsonynak alig 1 /3-át kímélte meg a betegség. Bécs- ben a színházakat 8 napra be kellett zárni s még a kikötőket s a hajókat a sik tengeren is megtámadta a betegség. Nem használt semmi védekezés, magok a Niagara lakói, a kik előtt pedig a nátha annyira ismeA kórház.

(Karczolat.)

A mit a humanismus könyöriiletesség és emberi tudomány együttvéve alkotni képesek, benne van a kórház rideg fogalmában. Ama szegény embertársunk, a kinek testi szenvedés jutott osztályrészül, nem irtózik úgy tőle, mint t. olvasó, a kinek piros az arcája az egészségtől. A szenvedések enyhülése, a meggyógyulás reménye nyújt erőt egy-egy ilyen hajléktalan betegnek, hogy kínos vánszorgással eljuthasson abba a házba, mely oly bizalmasan int feléje; hol gyöngéd kezek veszik ápolás alá s undor nélkül tisztítják le a szennyet, a mit hajléktalansága rakott reá.

Ott várja a rég nélkülözött ágy, s könnyebben is tűri fájdalmait, a hol mindenkit csak szenvedni lát.

A ki csak a mythologiából ismeri a Pandora szelencéjét, az pillantson be ide, meglátja a valóságban és csodálkozni log rajta, hogy a mi elfért egy skatulyában alig fér el abban a szép frontos épületben. Csak tessék belépni a kapun és tekintsünk be eme bal felőli terembe, ez a sebészi férfiosztály. Tudom miért nyúl a zsebkendője után: nem szereti a carbolszagot. Pedig úgy vagyunk ezzel a karbollal, mint az uzsorással, mind a kettő kellemetlen szagú, de egyikét sem nélkülözhetjük (amaz a seb-láz bacteriumait pusztítja el, emez pedig pusztító bacillusa a váltó-lázasoknak.). Ez a paraszt legény itt a szélső ágyon, a ki úgy néz ki bepólyázott fejével, mint valami középkori lovag, nagy igazat szólhatott ; mert úgy beverték a fejét, hogy egy magunk fajta lateiner ott maradt volna a helyszínén. Elpusztult volna, ha a főorvos ki nem szedegeti fejéből a esontfor- gácsokat; hanem hát igy ma-holnap kigyógyul irtózatos revanche eszméket érlelvén beförradt koponyájában. Amannak ottan az orra hitvesi ragaszkodásnak esett áldozatául. Történt pediglen ezen szomoru-vig história akkor, a mikoron az «a dió, mogyoró» kezdetű életbölcsességet illusztrálná makrancos életepárján, a mit ez nagyon megorrolhatott, mert férjének erkölcsnemesitő ténykedését azzal hálálta meg, hogy épen foga-ügyébe álló orrát ijjesztő étvágygyal takarította el félszázados viharokat átszenvedett ábrázatjáról. Ámde sokkal szomorúbb a túlsó szegletben fekvő fiatal embernek a sorsa. Úgy néz ki levágott kezével, mint valami antik-szobor.

Karja vigyázatlanságból a szecskavágó kés alá jutott. Itt kellett újból amputálni, hogy biztosabb gyógyulás jöjjön létre.

A szemben levő nagy teremben feküsznek a belső betegségben szenvedők. Hej! milyen célszerű intézkedése lett volna a gondviselésnek, ha az ember úgy teremtődött volna, hogy ki lehetne forgatni, mint a köpenyeget, (a minek ugyan nem nagyon örülne, a kinek lelkiismerete a gyarapodó huncutságtól gyászos színbe öltözkö- dék.) El van takarva a látószem elől a nyavalya fészke, és csak kutatva, okoskodva keresi fel az orvos, hogy kerülő utakon t'érkőzhessék hozzá.

Amott vivődik épen egy családapa az emésztő kórral. "Főbbet ivott a szeszből, mint kellett volna; azt hitte, hogy az a fehér terítő az utcán az ő fekhelye; tüdőgyuladásba esett, alig húzza ki. (Kár is volt a szeszadót magasabbra nem emelni). Ezt az öreget a guta ütötte meg — féloldali hüdés. — Alig huzza a lábát, de azért csak elvánszorog az asztalig, hol az orvos szándékosan hagyott egy kis szivarvéget (megszokott csemegéje ez neki). Eme fiatal azon töprenkedik, hogy miért is nem választotta meg jobban szüleit; egyebet sem örökölt tőlök, mint baját.

Ha már itt vagyunk, pillantsunk be ebbe a kis mellékterembe, az orvosi irodába, a hol az operácziókat csinálják. Közepén áll a mütő asztal. Ez valóságos kis oltár, hol gyakran kell áldozatot hozni, hogy a beteg életét megmentsük. Megalkuszunk a tolakodó kaszás paraszttal, oda dobunk neki a beteg testből egy korhadt darabot, hadd vigye, hanem aztán pusztuljon innen! Mikor a főorvos kiadja a rendeletet, hogy operáczió lesz, valóságos kis mobilizáczió támad. Van dolga a szappannak meg a körömkefének. A kórházi irgalmas nővérek úgy sürögnek-forognak, mint a mindenható zsámolya körül az angyalok. Egyik a tiszta műtői kabátokat szedi elő, a másik tiszta lepedőt terít a műtő asztalra, a harmadik a szükséges eszközöket csillogtatja és mindenik talál egy vigasztaló és bátorító szót a remegő beteg részére. — Kezdődik az altatás. Ez csakugyan isteni áldás a betegre. Nem érez semmit a fájdalmas műtétnél. A műtevő is kényelmesebben dolgozhatik, csak olykor-olykor szakad félbe a munka, ha a beteg légzése gyanússá kezd válni, de a hidegvérű mütő vagy segédje egy nehány mesterséges fogással csakhamar megszünteti a fenyegető tüneteket. Nincsen híja a komikus episódoknak sem. Altatáskor egyik beteg káromkodik, a másik sir, énekel, vagy olyan szólamokat ereszt meg, hogy ébren nem tenné. Különösen a gyengédebb nem szokott ilyenkor élni a szólásszabadsággal. Még szerelmi bánkódásokat is zokog némelyik édes fájdalmas hangon, akár Sappho, mielőtt a tengerbe vetette magát. De ez mind nem zavarja az operáczió kiszámított menetét.

Most sétáljunk át ama földszintes épületbe az udr var délnyugati szegletében, a hol különféle időben különféle nemzetiségű gólyák szoktak megszállani, vagy prózába beszélve: a szülészeti osztályba. Tisztelt férfi olvasók, ha egy napot meg egy éjjet itt töltenének, megtanulnák, hogy a kiket «gyengébb nemnek» nevezünk, mennyivel erősebbek és bátrabbak nálunk.

Szegény asszonyok mennyi fájdalomnak és veszélynek vannak kitéve, mikor természetszerű hivatásukból kifolyólag elérkeznek a nehéz órák. Sok férfi világgá szaladna tőle. De erről, az állítólagos erősebb nemnek fogalma sincs, mert férj uraimék — tisztelet a kivételeknek — futnak hazulról, mikor Hannibal ante portás; és ha hírül viszik nekik a családi örömöt, elébb fel nem kelnek az asztaltól, mig az anzágolt «három mestert» végig nem játszák.

Igen czélszerüen van itt berendezve, hogy nagy ágy mellett kis ágy ; mert érkezik a kis hívatlan és magával hozott jogaira hivatkozva külön helyet kér, mert bizony megtörténhetnék, hogy az álmos Borka vagy [ Mancsa még agyonnyomná véletlenül.

— Édes kis gyermekem, hogy megkinoztál, csakhogy itt vagy már /— keblére szorítja és kamar kibékül vele, hisz az ő vére, húsa. Az apja ? Otthon tisztítja a Maa- lichert s vígan fütyörészve gondolkodik, hogy ezutántul fogva a Máris vagy Panna felé vegye-é a direkeziót ? I (Hogy is mondja Ovidius? «Omnis amans miiitat.»)

A kórház épület emeletén vannak elhelyezve a | beteg nők. Érdekes lélektani tanulmányokat lehet tenni I köztük. A magyar asszony megköszöni az orvos kérde- zősködését: hála Istennek már jobban érzem magam, szeretném már látni cselédeimet, (családját), nincs a ki mosson rájok, főzzön nekik. A tót asszony az nem panaszkodik, nem kér ; ha kérdik, hogyan érzi magát, , vállat von, ő nem tudja. A zsidóasszony soha sincs í megelégedve, néki ez a medicina nem használ, jobb