Ung, 1917. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
1917-07-15 / 28. szám
28„ szám 55, évfolyam. Ulügvár, 1917. julius 15. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Negyedévre . . 2 K. Félévre ........4 K. Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. tJng vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre. . 14 K. || Félévre ..........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyilttór soronként 80 fillér. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatat: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik mlnSzerkeszíőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. = KI ADÓHÍV AT ALI TELEFONSZÁM 11. ===== Gróf Sztáray Gábor. Az országos politikában bekövetkezett válság Ungmegye közéletét sem hagyta érintetlenül. A vármegyének mindenki által nagyrabecsült, közszeretetben álló főispánja : gróf Sztáray Gábor, a vármegye közönségének osztatlan sajnálatára megválik tőlünk. Elhagyja azt az állást, amelyet tizenegy éven át tudással, kötelességórzettel, páratlan tapintattal és a jóttevésben igazán fárad- hatlanul töltött be. És amely szép állásban kifejtett közhasznú, eredményes működése legfelsőbb helyről három Ízben lett méltatva, — lent vármegyéjében pedig a közönség elismerésével és ragaszkodásával honorálva. A kormányválság természetes folyományaként még junius hó 9-ón kérte illetékes helyen állásától való felmentését és a nyugdíjazása iránti intézkedések megtételét. Közvetlen bizalmasai tudták, hogy lemondása ez alkalommal nem pusztán formaság, Dem az a szokásos udvariassági tény, amely szerint a főispánok az uj kormányok rendelkezésére szokták bocsátani állásaikat. Elhatározása végleges és inegmásithatlan volt. Egyéni meggyőződése és következetessége — elhatározásának ezen tiszteletre méltó indokai — sokkal erősebbek, semhogy eleget tehetett volna a föispáni székben való megmaradása iránt minden oldalról felhangzó közóhajnak. Mint lapunk multi számában már közöltük is, állásától saját kérelmére felmentése és egyidejűleg „buzgó és eredményes szolgálatai elis- meiéseül“ újabb kitüntetése junius hó 14-én kelt és még az előző kormány belügyminisztere által ellenjegyzett királyi kéziratokkal történt. Ung vármegye történetének egy tizenegyéves ciklusa záródik le gróf Sztáray Gábor főispán távozásával. E gyorsan lepergett tizenegy év — melyből az utolsó hármat már a világháború zaja töltötte be s az tette nehézzé, küzdelmessé mindnyájunkra, — vármegyénk kormányzatában és közéletében egyaránt a tisztességes, békés munka, a nyugalmas fejlődés és egymás megbecsülésének és megértésének korszaka volt. És hogy az volt és ilyen lehetett, az a gróf Sztáray Gábor érdeme. Amely érdemnek viszont különösebb súlyt és fokozottabb jelentőséget, az erőpróbát fényesen megállt és éppen e történelmi időkre eső kettős hivatali, t. i. föispáni és miniszteri biztosi működésének eredményei adnak. Föispáni működésének első éveiben még sokszor volt szenvedélyes szóharcok szintere a vármegyeháza közgyűlési te, me. Különösen politikai vagy azzal kapcsolatos kérdések tárgyalásánál még ki-ki csaptak néha a személyi és meggyőződésben ellentétek lángjai. De lassan, lassan, szinte észrevétlenül elsimult minden. A szenvedélyek elpihentek, s nyugodt, bóké3 együttmun- kálkodás forrasztotta össze az erőket, szüntette meg az ellentéteket és tette a közre nézve is eredményessé, értékessé a törvényhatóság, a társadalom, a főispán és a tisztikar együttes munkáját. Szerény, de nemességében imponáló egyénisége közvetlenségének, békülékeny szellemének — behódolt mindenki, sokszor még a legfejesebb, a legmakacsabb is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy valóságos mestere az emberekkel való érintkezés művészetének. S ezzel a csodálatos adománnyal megáldva sikerült érvényesíteni akaratát, s megvalósítani intencióit mindenkor. Még nehezebb politikai kérdésekben is. Mert a vármegye ellenzéke, velük szemben is mindig nyílt, őszinte és mindenek felett gavallér eljárását — hasonlóval viszonozta s gróf Sztáray Gábornak megtett sok mindent, amit csak a főispánnak nem tett volna meg soha. íme a titka egy rokonszenves, szeretetreméltó diplomata sikerének, — követendő például mindazok számára, akiket sorsuk vezető állásokba helyezett. Könnyű volt helyzete vármegyénkben. Da el kell ismernünk és készséggel el is ismerjük, hogy ily könnyűvé ő maga tette azt. Gróf Sztáray Gábor nem volt barátja a fórumon való hangos szereplésnek. Inkább a csendes munka embere volt. Mint ilyen lelkesen részt vett a társadalom, a vármegye és Ungvár város minden közügyében s azokban a vezetés, az irányítás és az eredményhez segítés munkáját az ő kezei végezték. Munkatársa — a vármegyei tisztikarnak a szó legnemesebb értelmében — s amellett áldozatkész barátja is, úgy az egyesek, mint az egész tisztikar érdekeinek előmozdítója s ahol kellett, első védelmezője. A legnagyobb készséggel, a legjobb akarattal segitett mindenkin, aki bizalommal fordult hozzá ügyében, bajában. És nagyon sokan voltak ilyenek. Gróf Sztáray Gábor beváltotta mindazt, amit most 11 éve történt föispáni beiktatása alkalmával ígért. A jól teljesített kötelesség megnyugtató és felemelő tudatával hagyhatja el az ősi föispáni széket; a vármegye közönségének elismerése, ragaszkodása és igen sokaknak őszinte hálája kiséri. . . A főispántól elbúcsúzunk, lélekben meghatva búcsúzunk el, de gróf Sztáray Gábortól nem is tudunk, nem is akarunk elbúcsúzni. Azok a kötelékek, azok az érzelmek, amelyek őt, a vármegye kimagasló fiát hozzánk fűzik, az elmúlt tizenegy óv alatt csak erősebbek, mélyebbek lettek. S ezek a kötelékek kell, hogy itt tartsák vagy mindég visszavezessék ide, ahol szavának, akaratának súlya lesz továbbra is. ßaka-161ek. — Vadász Miklós a — költő. — * Egy költőt szeretnék Önöknek bemutatni, akit mostanában fedeztem fel. Feltétlenül eredeti, tehát érdemes, hogy foglalkozzunk vele. Mert költő utóvégre sokféle van. Lyrai és epikai, békés és hadi, ömlengő és vady, stréber és családi és igy tovább. Van, aki esténként kivágja a maga egy-két ezer sorát és van, aki évenként alig egy „strufli“-ra valót hoz össze. Sőt van dijnok-költő is, aki tudvalévőén a mások verseit lemásolja, amit némelykor a tekintetes kir. bíróság rossz néven is szokott venni. Van hosszú hajú és láttam már nullás géppel nyirottat is. Sokféle változatban fordul elő . . . Igaz, hogy az igazi azért talán mindig csak egyféle marad, aki erre született, aki tehetség és érték és akit nem protegál sem a papája, sem a mamája, sem a szerkesztő nagybácsija, még dédapja, a méltóságos akadémiai tag sem. Mindezeket pedig csak úgy elöljáróba mondtam, mert igy tanítják az iskolában a rhetorikában. Felfedezett költőm egészen különálló egyéniség. Se nem modern, se nem egészen levendula illatú. Vadász Miklósnak hívják, civilben „m. kir. mértékhitelesítő hivatali hivatal-szolga“, túl lehet már a negyvenen és igen hosszú harcsabajusznak örvend és valahol Lúgoson egy bánatos asszony és sok virgonc gyerek nagyon nehezen várja a hazajövetelót. Mert Miklós most a háború alatt egy hadnagy-barátomnak — akinek civilben Kassán igen jól menő tanári katedrája van — a tiszti legénye. (Újabb helyesírás szerint „puccer.“) így került össze a filozófus tanár és a költő. Miklós különben igen becsületes, jószivü ember. Verseit is azon mód becsületes érzéssel írja, úgy, ahogy érzi, nem úgy, mint sok stréber, másolva a mások érzéseit, vagy próba utánérzéssel. Képzeljék el ezt a meggyötört nagybajuszu családapát és hallgassanak meg tőle egy néhány sort. „öreg népíölkelő levele . . .“ c. versében megírja, hogy ir levelet haza a vén népfelkelő: Dicsértessék Jézus — levelét igy kezdi Hogy vagytok, mint vagytok, édes gyermekeim ? De bizony levélírás közben könnyel telik meg a szeme. Otthonára gondol és felsóhajt: Meddig viselem még terhét én e búnak ? Hej látom-e én viszont szegény családomat? Huzgálják-e még fehér bajuszomat. Osztom-e közöttük forró csókjaimat . . . A továbbiakban inti aztán gyermekeit: imádkozzatok, hogy vége legyen e szörnyű háborúnak. Közben el-elkesereg: Hejl minek is lettem katonának való, Inkább lettem volna országos csavargó. Vagy az édes Anyám inkább ne szült volna . . . Puha párnák helyett vizbe dobott volna . . . Azután már egészen erélyesre fogja a hangot és a háborút merész fordulattal „szokásához hasonlítja, mondván e gyönyörű népies sorokat: A keserű fáját ennek a világnak, Se hossza, se vége ennek a szokásnak. Vén ember létemre — legénynek neveznek, Még nem is magáznak, hanem csak tegeznek. Nem egészen Petőfire emlékeztető sorok ezek? Különben e strófában éri el költészete a — csúcspontot. Más. De mindig vissza-visszatór a családhoz. Például egy költői kép, melyben gyermekeit figyelmezteti, hogy össze ne tévesszék a — nagyapjukkal. Hogyha e sorokat végig olvassátok, Jusson eszetekbe az öreg apátok. Nem a nagyapátok, — azt ne gondoljátok, Mert tudom, hogy soha azt nem is láttátok. Csapongó poótalelke rímbe szedi aztán még a bablevest is. Kedves feleségem, édes hites párom, Fözöl-e bablevest uradnak a nyáron ? Megyünk-e sétálni ki a zöld mezőre, Meleg napot szívni s egy kis — levegőre . . . IiRpnnk mai 4 oldal* Meghatóan szép strófa, de a költő itt nyilvánvalóan nem számított a paszuly mai horribilis árával. Nem olyan könnyű ma bablevest enni. Talán egyedül az a kis levegő kapható még a régi áron. Egész verskötet fekszik előttem. Alig lehet válogatni. Eszébe jut az az idő, amikor még gazdájával kint járt a fronton; És mig otthon a felesége és családja 6 reá, A gazdára epedve vár . . . Feje felett ezer meg ezer halál tombol, Mely más világra küldi a gazdát a dekungból . .. Egyik legszebb versét a lugosi asszonyoknak meg lányoknak irta, a „Már minálunk .. .“ cimüt: Már minálunk az a nóta járja, Minden asszony, minden leány árva ; Kinek férje, kinek a babája Oda veszett régen a csatába. A Lugosi templom tetejébe Bús gerlice szállott a keresztre, Csak azt búgja: elveszett a párja, Nincsen társa, nincs neki babája. Hej! Lugosi asszonyok s leányok, Ne sírjatok, mert úgyis hiába, Mlndeniknek meg volna a párja, Ha nem lett volna — az a kaszárnya ! Bizony Vadász Miklós, a keserű fáját ennek a világnak és annak a kaszárnyának, amit egyes európai tájszólásokon militárizmusnak meg őrült fegyverkezésnek neveznek. Mi is lett volna, ha nem lett volna az a — kaszárnya . . .? Soha se lett volna kaszárnya . . . S Vadász Miklós egyszerű, népies lelke hogy átórezte ezt. Ezek a lelkek nem tudnak hazudni. Meg is kérdem tőle — nem tegezve —: — A teremburáját Miklós, hogy Írja maga ezeket a strófákat? Miklós csak mosolyog a nagy bajusz mögül: — Hej tekintetes uram, — lej szüleményei ezek . . . Pós Alajos.
