Ung, 1915. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1915-07-04 / 27. szám
2 (27. szám.) U N G 1915. julius 4. Az ungvári barakkvárosban. m. A sebesültek általában meg vannak elégedve, — ami ritka szó, — mert melyik beteg nem panaszkodik ? Itt említjük meg, hogy a lelkiekben a barakk területén állandóan két-három római katholikus és egy-egy bejáró református és evangélikus tábori lelkész működik. A tábori lelkészeknek külön irodájuk is van, miután ők vezetik a tábori, anyakönyveket is. Volt alkalmunk beszélgetni egy fiatal tábori lelkésszel, aki bejárta már az összes harctereket. A hitélet terén is a legnagyobb megelégedés hangján nyilatkoznak a lelki vigasztalók, — kik annyi megható és bizony sokszor szomorú történetet is végig élnek. Mintha derenge valahol a közelben a lélek reneszánca is .. . Meghalt egy orosz. Egy külön nagy barakkot foglalnak le a sebesült orosz foglyok. Ugyanaz a berendezésük, sőt bánásmódjuk is, -- mint a sajátoknak. De meg is vannak elégedve, — nagyon. Egy szőke krimi szakaszvezető (német anyanyelvű!) boldogan magyarázza, hogy jó dolguk van. De siet hozzátenni, hogy odahaza Oroszországban is igy bánnak a sebesült foglyokkal . . . Feltétlen bizonyossággal meg fogjuk tudni ezt is! Ép ahogy elhaladunk, az egyik ágyban egy nehéz sebesült haldoklik. Még néhány pillanat és megszűnt lélegzeni. Istenem, hányán is haltak és halnak most. De az egyes előtt még is akaratlanul megállunk. Kit a despotizmus hatalma a messze rónaságok- ról ide küldött — meghalni. A szomszéd ágyakban még fészkelődnek, az ötödik-hatodik ágyban vígan kártyáznak a honfitársak . . . Észre sem vették. Csak az ápolónő köti fel az ajkát. . . A kezdet és a ma. A régi barakk pontosan 1914 október 2-án, az uj pedig folyó évi március hó 22-én nyílt meg. Ha pedig ma ezeken a rendezett utcákon és tereken végig tekintünk és annyi kéz precizitással végzett munkáját érezzük itt nyüzsögni körülöttünk, — úgy érezzük, mintha mindez a földből nőtt volna ki ily rövid idő alatt. Pedig csendes, megfeszített, energikus munka eredménye ez. Micsoda kitartás, micsoda türelem, micsoda gyors intézkedések kellettek ahhoz, hogy ez a gyógyváros ma ilyen tökéletes szervezettel bekapcsolódjék e világháború száz és száz kerekei közé. Hogy ősszel, a kezdet kezdetén mi volt, — arra csak egy mentő körülmény van: — hogy e nemzetnek, sőt e világnak még nem volt ilyen háborúja, — tehát el sem volt készülve ezekre az arányokra. Amikor Szabó Zoltán, mint az ungvári járás járványbiztosa leemeltette a vasúti kocsikról az első kolerabetegeket és halottakat, akkor bizony még ábrándnak is merész lett volna a barakkváros körvonalait lelki szemeink elé rajzolni. De a körvonalak biztos kéztől vezetve, valóságot öltöttek. És ma nincsenek e tekintetbén szánandók és ma nincsenek éhesek . . . Pedig egy ember munkájának vonásai vonulnak végig az egész intézményen, amely munka kikivánkozik a mindennapi elismerés köréből. Ahol csak kérdezem, ahová csak fordulok, mindenünnen egy nevet kapok feleletül: gróf Sztáray Gábor főispánunk, — miniszteri biztosét, Az ő csendes, nobilis, minden lármától mentes, de eredményeiben biztos kezének alkotása elsősorban e barakkváros. Mikor az első koleraszállitmányok érkeztek, ő már akkor is ott járt napjában kétszer is közöttük, — a legnagyobb járványok idején is, — és épült egyik tégla a másik után tényleg egymásután bújtak ki a barakkok az azelőtti szántóföldből, mig im készen van a — ma. Legszebb és legüdvösebb alkotásai közé sorozhatja ezt a méltó munkáját! Itt említjük meg, hogy gróf Sztáray Gábor mellé még a tél folyamán biztoshelyettesül Sze- pesházy Imre, orsz. képviselő neveztetett ki, aki ez idő szerint szabadságon van. A megfigyelő-állomás parancsnoka Philipo- vics ezredes, — a régi barakk katonai parancsnoka Vatta Emánuel főhadnagy, az uj barakk őrkülönitményének parancsnoka pedig dr. Preusz Jenő főhadnagy. Az egész barakkváros orvosi főparancsnoka pedig — mint már említettük — Ryll Ferenc főtörzsorvos, kinek tapintatos és körültekintő munkáját már ismertettük. Sok kéz, és sok felelősség. De amely nemzet a betegápolás terén ily rövid idő alatt ilyent tud alkotni, azt nem kell félteni! A temetőben. Közvetlenül a vasúti töltés mellett terül el a barakk temetője. Felirataiból már idéztem cikkem elején, — mert beszédes ez a temető és különösen a tömegsírok feliratai szivekig meg- hatóak. (Ezeket a tábori lelkészek szerkesztették.) De sok ma már az egyes sir is, sőt szép síremlékek is emelkednek már. A díszes temetőkereszt felszentelése három héttel ezelőtt volt, amit a második hadsereg-parancsnokság állíttatott. Felirata: „Akik Krisztusban szenvedtek, Vele meg is dicsőittetnek.“ Ugyancsak most folyik gyűjtés egy díszesebb emlékmű felállítására is. Ungvár népe! Zarándokolj ki gyakran e hangos nemzeti temetőbe. Épülj és tanulj e feliratokból, merits uj munkaszeretetei és nagy- nagy szeretetet a te testvéreid iránt, — akik mindmind emberek, egészen olyanok, mint te, tele vággyal, ép olyan húsból és vérből mint temagad! Mert újból csak a sírok lángoló betűihez kell fordulnom, — melyek azt mondják a világapostollal : „Nem adhat senkisem többet barátaiért, — mint aki életét áldozza értük." Nagy áldozat. A legnagyobb áldozat. És úgy érzem, újból kell idéznem egy másik sirdomb sorait: „Mi meghaltunk a hazáért, Ti — éljetek érte!“ Óh zarándokoljatok e helyre. Olvassatok e nyitott könyvből; tanuljatok és rójátok le a mély kegyelet adóját! * Már késő este van, mire indulok vissza a városba. Bódis gondnok még meneszti az egyik raktárost, — „Seltes“ vízért . . . Mert későn este az egyik beteg Seltes yiz után áhítozott. Ahogy jövök az Árpádvezér-uton, felveszek egy ismerőst a kocsimra. Szörnyen morózus és elégedetlen. — Mégis csak szemtelenség, hogy megint csak 11-ig lehet nyitva a kávéház . . Akaratlanul a komáromi baka jut eszembe, kinek csak az a kívánsága, hogy fájós lábát, — hacsak egy kicsit is — de legalább megfoghatná. Csodálatos. Még ma is? Vagy ez igy — együtt volna az — élet ? . . . (p. a) Sándor Szilveszter 1885—1905. A siketnémák ungvári intézete tanári testületének egyik rokonszenves és közismert tagja: Sándor Szilveszter, 30 éves korában, f. évi febr. 28-án mint hadifogoly halt meg Szerbiában. Halálát valószínűleg ragályos betegség okozta. Ifjúságának leg szebb hét évét, — mindvégig a siketnémák helybeli intézetében, — a siketnémák tanítás-nevelésének szentelte. Ezen a terhes, de bőséges örömöket is osztó pályán szaktudásával és ügybuzgóságával felettesei elismerését vívta ki. Az ungvári zeneértő és zenekedvelő közönség előtt azonban inkább mint az Ungvári Dalárda karnagya tette nevét becsültté. Városunknak eme nemes kultúrintézményét évek óta olyan szakavatottsággal, olyan nagy szeretettel vezette és fejlesztette a mai magas fokra, hogy a hozzáértők is igaz örömmel állapították meg a szembeszökő haladást. Megérdemli ez a kedves jó barát, munkás pedagógus, lelkes dalmester, hogy emlékezetét mindazok, akik ismerték, szerették, szivük-lelkükbe zárva kegyelettel őrizzék meg. * Levél, amire nem jő többé válasz . . . Szilveszter barátom, lelkem, hát csakugyan nem találkoztunk! Beteljesedett komor búcsúszavad: „Úgy érzem, nem látjuk többé egymást!“ Pedig vártalak epedve, nagyon, hiszen adósod vagyok. Te is tudod már azóta, ott fenn a fényes mennyországban, hogy édesanyád is meghalt; tudsz te annál többet is, azt is, amit én csak sejtek, hogy utánad halt ő meg. Te voltál a szeme- fénye és az anyai szív, ez a csudálatos, kicsi alkotása, varázslatos müve a Teremtőnek legyőzte a távolságot... a szomorú valóságot akkor sejtette talán meg, mikor Reád gondolt a Tisza partján, mikor a délről suhanó szellő felbodorította szőke vizét, vagy talán akkor mikor a fiókájáért csipogott panaszos, fájdalmas dalt az anyamadár, akkor, akkor érezhette meg először az anyai szív, hogy az ő szerelmetes gyermeke nincs többé, hogy az ő Vesztere meghalt. És elsorvadt az utánad való epekedésben, vágyódásban az a szív, amiben tenger öröm is fájdalommá változik, ha a szeretett gyermeket valami baj, veszedelem éri. Te voltál az, aki jó anyám halálakor szívvel- lélekkel osztoztál nagy fájdalmamban. Együtt sírtunk keservesen, mint a gyermekek, pedig vigasztalni akartál! Ezért vagyok én Neked adósod. Ha találkozunk, elmondtad volna nekem, hogy mikép is történt a fogságba jutásod, mert hogy nagy oka volt annak és a menekülésre a legkisebb reményed sem lehetett, az tudja, aki ismert téged, hogy izzig-vérig tősgyökeres, büszke magyar voltál, aki imádtad hazád délibábos, madárdalos végtelen rónáját, komoly, büszke népét. Óh hogy sírhattál Te akkor erős férfi létedre köny, zokszó, panaszhang nélkül, mint tűrted erős szívvel a durva ellenség oktalan gőgjét, nehogy észrevegye büszke fájdalmadat. Hogy feszíthette melledet a keserűség, izmaidat a tehetetlen szent harag. Ismerted őket, köztük gyakran megfordultál — hogy milyen kegyetlen nép. Tehetetlenül vergődtél! Nem volt szabadulás. Szegény jó barátom, ha reád gondolok és azokra az apró ellentétes eseményekre, amik különösen legutóbb történtek veled, el-eltünődöm a sors szeszélyes játékán. A lágyan csengő zenei hangok, a tiszta harmónia birodalmában találtál enyhülést, vigaszt, pihenést, szórakozást és a sors megfejthetetlen talánya, hogy mégis a monoton hangon, nehézkesen beszélő siketnémák tanítására vállalkoztál és Te ennek dacára szeretettel nyitottad fel az élő beszédnek a lezárt ajkakat. Egyszer meg ezt irod nekem Te érzékeny hallású jó pajtásom: „ügy hull a golyó reánk, mint a jégeső, . . . megszoktam, . . . csak a rémitő disszonancia bosszant. Öregágyuk, fiókágyuk bömbölése, sivitása, puskák ropogása, csattogása... uramisten, micsoda bőszült hangzavar!“ Azután meg Te magad voltál a megtestesült szabadság, függetlenség, aki meg nem hajoltál, aki gerinces ember voltál mindvégig, idegen nép rabja lettél! Rabságban sínylődtél, soká betegen s nem volt, aki az édesen csengő dallos nyelven szólt volna Hozzád csak egy vigasztaló szót is, hiszen a többiek is ezt várták, ezt szomjuhozták. Eltikkadt ajakad vájjon megnedvesithette-e valamelyik bús magyar testvéred, vagy talán ezt is megtiltották ellenségeid ? Szeretted a víg, a bohém társaságot, éltél- haltál érte, szíved az életvidám emberek közé húzott és komor, rideg ellenség parancsa szerint kellett élned Neked, aki megszoktad, hogy szemed egy erősebb villanására forte szálljon büszkén, diadalmasan magasba a dal, vagy csöndes elhalón, piano, egy megértő mosolyra, egy szemrebbenésre. Körülrajongott otthon a családod, melegen, meghitten, boldogan, tisztán éltetek és megsira- tatlanul temettek el, közönyösen dobták reád azt az utált, megvetett, ezerszer megátkozott rögöt. De Te ezt már nem hallottad! Hanem azoknak volt ez rémséges gyászdal, akik még ott maradtak, fogolytársaidnak. Azok mit érezhették? Ók még talán elmondhatják. És nem találkozhattunk! Pedig megkérdeztem volna, hogy a messze idegenben nem voltak-e édes álmaid? Voltak, bizonyosan tudom akkor, mikor ott a rónán, azon a fehér márványarcon leperdülő, égő könyben fogant sóhajtás saállt Hozzád szellöszárnyon. És elmondtam volna Neked, hogy diadalmámorban égünk, hogy ez a sokat szenvedett nemzet nagy és büszke, hogy erősek vagyunk és hogy dicső fajtánkat nem kell már féltened, dacolhat egredévek viharával is. Tengervérrel alapozta meg jövendőjét: „Hogy... lássák fényét a népek s rettegjék“! De nem találkozhattunk és nem mondhattam el, mert korán, igen korán jelentkeztél kihallgatáson leghatalmasabb Uradnal, drága, hős katonánk, . , . Ő nála az örök harmónia, jóság, szépség, igazság Uránál és ö bizonyára keblére ölelt Téged, sokat szenvedett jó fiút, mert hazádért haltál meg, értünk, akik megsiratunk Téged és emlékezünk Reád! Válasz tehát nem jő, ... de meseidők elteltével lelked elmeséli az én lelkemnek azt, amit már nem Írhattál meg nekem. Hiszem, hogy igy lesz, mert meg vagyon Írva, hogy feltámadunk. A viszontlátásig: F. K. Rossz vasúti közlekedés. Mindig tudtunk számolni a körülményekkel és vártunk türelemmel, ha arról volt szó, hogy a vasúti közlekedés a polgárokra nézve nyomora ságosan rossz. A türelemnek csak ott van helye, a hol a haza érdekéről van szó, de azt igazán nem tudják belátni, hogy miért kell nekünk még ma is a döcögő postavonaton Ungvárról délután 727 órakor indulni Debrecen felé, hogy biztosan másnap este Budapestre érkezzünk ! ? Szándékosan hangsúlyozzuk a biztos szót, mert döcögve, egy-egy helyen 3—4 órát várakozva Budapestre érkezünk ezzel a vonattal és nem járunk úgy, mint a reggel 4 órakor induló futárvonattal, mely déli 1 órakor — Sátoraljaújhelyen át — a fővárosba érkezik, hogy Csapon leszállítsanak bennünket a vonatról azért, mert azon a vonaton katonáké az elsőség. És ha igy jártunk, hogy a futárvonaton nem engednek bennünket tovább utazni, Csapon be kell várnunk all órakor Ujhely felé induló vonatot, amelylyel legtöbbször az a pech történik, hogy Ujhelyben nem várja meg a Budapest felé haladó vonat. De hát miért szállítanak le bennünket legtöbbször Csapon a futárvonatról, ha Ungváron kiadták nekünk a jegyet Budapestig!? Mert megtörténik ugyan az is, hogy egyszer-másszor a polgári utasok is mehetnek tovább és igy déli 1 órakor Budapestre érkezhetnek, de csak akkor, ha nincs sok katona a vonaton, akik az embert a vonatról le nem tessékelik azzal, hogy ez katonai vonat!? Hát bizony ez nem jól van igy és felvetjük a kérdést, miért adják ki általában erre a reggeli 4 órai vonatra a polgári utasoknak a jegyeket, ha az csak véletlen szerencse, hogy a polgárok azon tovább mehetnek-e vagy sem!? És váljon ha a szerencse kedvez egyszer-másszor a polgári utasoknak és megengedik ezen a vonaton a tovább utazást, miért van alkalom adva ilyen szerencsének ! ? Megbotránkozunk ezen az eljáráson: végre is mi meghajlunk azon elsőbbség előtt, mely ma-
