Ung, 1914. január-december (52. évfolyam, 27-56. szám)

1914-10-25 / 47. szám

1914. október 25.

(47. szám) 3

őket kérték meg, hogy értékeiket biztonságba helyezzék. Erre már mégis csak a mi tisztjeinket találták alkalmasabbaknak.

A vonat tovább indul a gyönyörű színekben pompázó erdőségek között. A hegyhátra az őszi napsugár reápazarolta palettájának ezerféle szín- változatát. Aranysárga, barna, vörös, zöld és lila színek pompás harmóniája őszi köddel tompítva, olyan, mint egy hervadó orgonavirágfürt, s az egész bágyadt harmóniában riasztó foltok: a háború lábnyomai. Ezek az erdők még temetetlen holttesteket rejtenek avarukon, a szakadékokban lóhullákra szálldogál a hervadt falevél. Koronként leszáguldott zabvetések és szétzilált szénaasztagok.

Néhány pusztuló villa után egy nagy fűrésztelep mellett megáll a vonat Szokoliki állomásnál. Leszállunk a vonatról és hosszú órákon át várunk, mert a forgalom a sűrű katonai vonatok miatt még alig bonyolítható le. Megjegyzem, hogy csak most költöznek vissza a vasutasok rendeltetési helyükre és Siankiban is épen a visszaköltöző turkai állomásfőnök protekciójával kaptunk helyet az üres kórházvonaton. Érdekes az is, hogy a lengyel vasutasok távollétében tősgyökeres alföldi magyar vasutasokat rendeltek fel Galiciaba, kik pompás erélyűkkel csak erősitik azt az illúziót, hogy most itt mindenütt magyar világ van.

A mellettünk levő sínpáron katonai vonat vesztegel. Egyik vaggon lemezére krétával felirta egy magyar fiú: „Talpra orosz, jön a magyar!“ A felírás fölött ott díszeleg a primitiv rajz is: egy magyar huszár lovon. Az egészben benne van a magyar fitymáló, önérzetes és mégis jóindulatú

szellem.

A vasúti töltés aljában, közvetlen közelben négy friss sir, mellette egy ungvári születésű magyar asszony. Meséli a katonai vonat magyar népének, oly természetesen szintén magyarul, hogy ö ápolta a sírok lakóit haláluk előtt a fűrésztelepen. A négy sir közül három sir fejében egy karó van, tetejében egy szélesebb deszka, felírás nélkül. A negyedik nincs semmivel megjelölve. Ebben zsidó katona porladozik. A sírok 70 cm. mélységüek, de az idevalók adatai szerint az erdei és szántóföldi sírok még ilyen mélységre sincsenek ásva, sőt némelyikből még kiágaskodik a bakkancs. A háborúnak nincs sok ideje.

A kicsiny állomás apró kertjének kerítése mögött is egy sir domborul. Ezen már rendes kereszt van, a keresztet egy rózsaszín, kék és zöld rózsás papirkoszoru öleli át. A kereszt vízszintes ágának balfelén ez a felírás olvasható: „Itt nyugszik egy hős 44-es baka 1914. X/12.“ Jobbfelón pedig ez a név: „Pap János.“ Levett kalappal búcsúzunk a hős 44-es bakától.

Az állomás mögött kisebb katonai szakaszok. Jön egy hadnagy és néhány katona egy ismert sebesültszállító saroglyával, melyen egy sárgás, beburkolt emberi test körvonalai láthatók. Egy orosz hulla, melyet most találtak valahol és visznek örök ágyába. Szekerek jönnek borjúval és fegyverekkel, tölténytáskákkal telve. Szedik össze a csataterek elszórt maradványait és selejtezik. A használható dolgokat beszállítják vasúti kocsikba. Vehettünk volna pár nikkelért mindenféle orosz hadieszközt, de nem tudunk vele mit csinálni, mert nem vihetjük magunkkal Turkába.

A szomszédos katonai vonat ebédet főz a pályatesten. Papin-féle fazekakba jó babkonzer- vekből bablaves készül, húskonzervekből pedig gulyás és más húsétel. Jóizü dolgok, szemre is igen ízletesek. A katonák azt vallják, hogy kitünően étkeznek.

Egy piszkos, zsiros kaftánu lengyel zsidó jön vasúti kocsinkhoz és elbeszéli a vonatparancsnok hadnagynak, hogy mikor az oroszok itt voltak, a szokolikii ruthéneknek megengedték a rablást, sőt maguk őrködtek azon, hogy a rablás ellenállás nélkül, zavartalanul történjék. Neki két bádoggal fedett háza van, honnan az utolsó vánkosig mindent szétvitt a boldog benszülött lakosság és egész családjával a legnagyobb nyomorban maradt. Családjának nőtagjairól kérdezősködtünk, a mi zsidónk elfordult és csak annyit mondott, hogy az oroszok nagyon csúnyán viselkedtek a nőkkel

szemben. Mikor a mi katonaságunk hozzákezdett

a nagytakarításhoz, a benszülött ruthének elmenekültek a hegyek közé és az elrablóit holmit a San vizébe dobták. Most kezdenek a ruthének visszaszállingózni és panaszosunk megismerte egyik fő rablóját, tehát feljelentést tesz és katonai vagy csendőri segítséget kér. *

Már úgy látszott, hogy egy példátlanul érdekes jelenetnek leszünk tanúi. A vonat vesztegelt és nem volt reményünk, hogy egyhamar tovább indulunk, a hadnagy tehát magához vett egy osztrák csendőrt, ki szintén vonatunkon utazott és bennünket is meghívott a nyomozáshoz. Két eshetőség volt, ha a gyanú alapos, a ruthént láncra verve beszállítják Turkára, ha pedig bizonyítható rablott dolgot találunk viskójában, katonáink, a becsületes jó magyar fiuk rögtön ítélkeznek és egy erős faágat uj gyümölccsel ajándékoznak meg. Nincs újságíró, kit ne fogna el az izgalom, amikor ilyen eshetőségeknek szemtanúja lehet Előbb azonban hadnagyunk megkérdezte az állomásfőnököt, meddig áll még vonatunk. Mikor azt a választ nyerte, hogy tiz perc múlva indulunk, le kellett mondanunk a büntető expedícióról és Áron Léb azt a tanácsot kapta, hogy tegyen jelentést Turkában, honnan csendőröket kap majd, kik segítenek rajta.

A vonat azonban csak nem indult tovább.

U N G

IJjabb órák teltek és Áron Lébnek atyafiai is érkeztek, kiknek ajkán nem fogyott el a panasz. Nekünk rövidre szabott időnk volt, tehát türelmetlenek voltunk. Végül úgy határoztunk, hogy dr. Reisman a vonatban marad élelmiszer készleteinkkel, én pedig Tahy Endrével gyalog elindulunk Turka felé és megnézzük a jablonkai véres és napokig tartó ütközet szinterét.

Á legrövidebb utat választottuk, keresztül magas és magányos hegyek gerincén, hol katonáink pár hét előtt sáncárkokból lövöldöztek. A panaszos zsidó vezetett Szokoliki faluba, megmutatta háztájóka szomorú romjait és előhívta megbízható szolgáját, egy hü ruthén suhancot, kit ígéretekkel rávettünk, hogy kalauzoljon.

Megindultunk jUankásdomboldalokon. Krumpli és zabföldek közt* mentünk, majd elszórt fenyőerdők váltakoztak. Egyre magasabban hatoltunk, lihegve, fáradtan, de kitartóan, mert mindig katonáink voltak eszünkben, kik súlyos terheikkel rohantak előre. Legalább ötszáz méternyi magasságban voltunk, mikor ledöntött szálfákhoz, elszórt szalmával hintett tisztásra értünk, melyhez mély keréknyomok vezettek. Egy töltényszekér tengelyébe égetett betűk bizonyították, hogy itt állott ütegünk és innen szórta áz észak felé eső hegyoldalra tüzes golyóit.

Pár száz méternyire elértük a mieink lövészárkait. Az ásó sima teknőt vájt a mezőbe, a kiásott porhanyós föld szolgált fedezetül, mely fenyőágakkal van borítva. A földön az alkonyodó nap sugaraiban kilőtt patronhüvelyek villognak. Végigjártam az árkot és elgondolkodva szedtem fel a foszlányokat. Találtam egy altiszti bojtot, „Az Újságnak“ egy szeptemberi számát, konzervdobozokat és — egy héber imakönyv pár lapját. Ledőltem az árok teknőjóbe, botomat a földhányásra helyeztem és éreztem és értettem a háborút. Itt lövöldöztek a fiuk, beszélgettek az otthonvalókról, nézték a párás hegycsúcsokat, alattuk olvadozott a hó, távolról repültek a srapnelek, felettük szürke volt az ég, egyikük újságot olvasott, másikuk Dávid király zsolozsmáit recitálta, Minden olyan természetes, olyan egyszerű volt, mint ahogy én most itt fekszem.

De nem sokáig maradtak árkaikban. Harmincnegyven lépésnyire újabb árok, kisebb, mint az első, hevenyészettebb és mégis több patronhüvely mellette. Előre, egyre csak előre! Újabb szakadozottabb földhányás, azután még egy utolsó „nider“ egy barázda mellett, most végül hurrá, sturm, zengett a bérc és . . . mi elérjük az első orosz sáncárkot, a legalaposabbat, az elsőt, honnan hátrafelé húzódnak az újabb, lazább védelmi vonalak, tehát a mieinkkel ellenkező sorrendben. A sturm vonalában Tahy Endre egy eltört Manlicher-fegy- vert talál, melynek boldogabb végét használhatta a magyar virágszál, átadja vezetőnknek, én pedig a sturm vonalában a fenyves szélére'ásott sírnál állok meg, hol a mi elesett embereink nyugosz- nak egy fenyőgalyból rótt kereszt alatt.

Sietnünk kell tovább, mert az égen felhők gomolyognak és fenyegetően esteledik. Fáradtak is vagyunk és szeretnők elérni Jablonka állomá sát, mert arról, hogy gyalogszerrel Turkáig érjünk, már szó sem lehet. Látjuk a magasból beérni azt a vonatot, melyen mi ültünk, de nincs remény, hogy beérjük. Az elhagyott csúcson egy ruthén család dolgozik a mezőn és bámulva hagyja abba munkáját, mikor mi felbukkanunk. Az ember leveszi kalapját és remegve mutatja kérdezősködé- sünkre a legrövidebb utat. Jablonkáig van időm azon elgondolkodni, hogy a nép még sem oly bűnös, mint amennyire azok, akik azt oly tudatlan állatiasságban hagyták. A ruthén az úrtól fél, az urat tiszteli és az úr akár magyar úr, akár orosz úr, ha az utat kérdi, a remegő atyafi készségesen mutatja. Akár Jablonkára, akár rejtett szorosokon a Kárpátokon keresztül a mi édes hazánkba.

Tiz percre az állomástól elrobog orrunk előtt vonatunk és mi Jablonkán maradunk. Egy vonatban tróncsapatok várják már napok óta, hogy az aránylag kicsiny turkai állomásra beroboghassanak. Természetesen magyar katonák, pestiek ők is, és a kérdezősködő katonáknak is egész természetes, hogy mi magyarul válaszolunk.

Járunk a szürkülő estében a pályatesten. Előttünk két tiszt sétál és bekecseikbe húzódva, türelmetlenül várják az indulást. A távolból búgó, ismétlődő, tompa robbanást hallunk. Összenóz- zünk: az első ágyuszó. Magyar katonák nótáznak sötét vaggonokban,

Az állomásfőnök megígéri, hogy mozdonyukon megyünk Tul kába. A mozdonyokat egy újabb katonai vonat elé csatolják, tehát ebbe ülünk. Tiroli tüzérek fogadnak szívesen és egy árva gyertya fényénél szardíniát vacsorálunk a tiroliak kai együtt. Egy intelligens, szép szakálu szakaszvezető beszélget tapasztalatairól.

Újabb vonat robog be Turka felől kilencven orosz fogollyal. Az egyikkel, ki lodzi születésű, német származású takács, beszélgetésbe ereszkedem. A fiú hányaveti, igazi német bursch-tipus. Nem törődik semmivel, de viszont nem szidja saját katonaságát és hetykén tréfálózik. Szerinte a mi foglyul esett katonáinkkal sokkal jobban bánnak az oroszok, mint saját hadinépükkel.

A vonat már nem indul aznap, tehát, hogy a fáradt tiroliak jobban pihenhessenek, leszállunk és a II. osztályú váróteremben próbálunk aludni. Itt istáló volt az oroszok idejében, most pedig két keskeny lóca az összes bútorzat. Alvásról alig lehetett szó, mert fáztunk is erősen. Hajnalban végre újabb katonai vonat jön 1. számú honvédekkel, pompás pesti fiukkal és velük vógr< valahára bevergődünk Turkára.

Kicsiny pályatest, kevés sínpár a rettenete forgalomhoz képest, mindenütt katonaság. Az állt más körül mórtföldnyi távolban, országúton é mezőn mindenütt szekórtábor, mely terhet ad 1 és vesz fel. Hihetetlen nagyarányú képe a katom ellátásnak, az ember szédül beléje. Á honvédé kiszállanak, pompás reggelit kapnak, leszedi sipkájukról a háromszinü szalagot, mert perce múlva indulnak, egyenesen a tűzbe, hol a csukj szürkét más színnek nem szabad zavarni. Harci készebb katonaság nem képzelhető, pedig csup rezervista. A tréfa nem áll meg egy percre sei szájukból. Egy trombitajelre szinte ijedten kére egy ferencvárosi fiú; „az áldóját, már megir enni kell?“

Megindulunk a városba. A töltés mentén ó házak, egy emeletes villa. Befordulunk a tölté alatt és apró rombolások nyoma, de azért mé ép házak. A hídhoz érünk, melytől kezdve rémes város képe. Nincs egy félig ép ház sem, csup füstös gerenda, törmelékes falak, düledező eme letek, lógó ablakszárnyak és utcaszólón fekv összehasogatott boltredőnyök. Egy csaknei akkora város, mint Ungvár, romokban. A bol ajtókban katonalovak, az utcákon alig lézeng pá lengyel zsidó, mindenütt és mindenünnen a le£ különfélébb fegyvernemek katonái, jövő és men trónkolonnok, járőrök, tisztek, óriási sürgés-forgá és mégis hihetetlen rend. Minden húsz lépésnyi! szuronyos őr, ki gyanúsan néz reánk. Egy pá ungvári ügynök és kereskedő, kik most kezdik kereskedelmi forgalmat megalapozni. Árkolt sze mü, görnyedt hátú, hirtelen vénült lengyel zs dók és kevés, eléggé csinos arcú, nagyon-nagyo szomorú zsidónők.

Az egyik sarkon egy cégtábla Ewig Jóná kereskedő boltját hirdeti. Mellette a lámpavasrí csak mostanában szedték le egy orosz kém fej akasztott testét, tőle pár lépésre egy ruthén hullf ját forgatták bakáink.

Elérünk a városháza teréhez, melyne szép szállodáin csak egy pár ép betű hirdeti múltat. Minden élet kihalt, minden berendezd elpusztult, csak a legázolt virágágyak középé vegetál két pálma, szatirikus emléké a jómódnál A közkutnál néhány katona és néhány leáni Nem is néznek egymásra, a mi bakánk is órz hogy nem szabad óvődnie.

Egy viaduktnál kezdődik a külváros, melj nek pár háza épen maradt. A viadukt a Samboi felé vivő vasútvonalat hordja.

Visszafordulunk, hogy a parancsnoknál jelen kezzünk. Útközben gépiesen olvasgatjuk a cég táblákat és ügyvédi táblákat. Egy ház ablaka elő csoportosulás, ez az első bolt, az ablakon keres: tül kapható valami kevés holmi. A parancsnol Ságnál szívesen fogadnak és igazolványunk goi dós áttanulmányozása után ígéretet nyerünk, hog egy tréncsapattal a harctér felé mehetünk. Annyit kedvesek, hogy a II. emeleten levő kicsiny kai tinfélét is felajánlják, melyben reggelizhetni Felmegyünk, a parancsnokság kantinja egy konyhí melyben teát és vajaskenyeret kapunk összese 40 fillérért. Beleharapunk és egymásra nézünl A vaj és kenyér ehetetlen. Elővettem egy dobo nálunk maradt cakeset, melyből a szállótulajdc nos, illetve most csak konyhatulajdonos kis let nyának is adok. Az anya szinte könnyezve nézt ezt a fényűzést.

Lejövet találkozunk Reisman dr. ral, ki mé, az azelőtti este megérkezett és a gyógyszerés; tiszthelyettes vendége volt. Elmentünk az ideig lenes szállásra, melynek padlóján széna is var szóval pompás ágyak voltak. Házigazdánk, eg Heszker Avrám nevű polgár, kinek tizenkét apr gyermeke van. Az orgonasípszerű had be vo tanítva és mikor az oroszok anyjukat akartá bántalmazni, visitozva kapaszkodtak beléje. Ettí még a kozák is megijedt és elszaladt.

Ugyancsak ő beszélte, hogy a kozák hiht tétlenül'szereti a baromfit. Ahol ilyet talál, o! kardjával lekaszálja a csirkék lábait, a véres álla tokát tollastól, mindenestől üstökbe dobálja é felforralva igy eszi.

Pompás katonai ebédünk volt, mert tisztjein felforraltak konzerves dobozokat, mi pedig ele mózsiánkkal egészítettük ki a lakomát. Ebéd utá kifelé indultunk az országúira, mely Sambc felé visz.

Azt a képet, mely itt elénk tárult, már igazá nem lehet leírni. Trónkocsik mindenütt, szaki datlan torlódás, ágyuk, huszárok, sebesültek fris vérrel testükön, gyalog, szalmás szekereken, óriáí gulyák, beláthatatlan ménesek az ut mentén, fi nyes katonatisztek, káromkodó őrmesterek, eh ség, muníció, folyton hullámozva, utat nyitva é elzárva. Hirtelen mozgás: háromszáznyolcva

orosz fogqly bosnyák katonák őrizetében, mé rajtuk a friss csaták pora. Ismerősen nézik házakat, melyeket talán ők pusztítottak el. Nine az a mozi, mely ilyen képet mutatott volna valaha

Az országúton újra ágyúgolyók búgását hal juk a távolból. Ismétlődő, megszűnő dördülésel E mellett mindenünnen magyar szó.

Egyáltalán bámulatos, hogy Turkán ali hallottunk mást, mint magyar szót. Olyan magya város most Turka, akár Debrecen és olyan külc nősen természetes magyarsága. Feltűnő vol hogy még az országúti trén is magyarul orditc zik, sőt a szekeresek is magyarok. Szinte me^ ható volt, hogy német nyelvű katonák is magyi