Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-03-15 / 11. szám
2 (11. szám) 1914. március 15. U N G A küldöttség. A törvényszék visszaállítását kérő küldöttség tagjai nagyrészben kedden utaztak a fővárosba. A küldöttség tagjai voltak: gróf Sztáray Gábor főispán, Kende Péter és Rónay Antal orsz. képviselők, Lőrinczy Jenő alispán, Ackermann Fülöp, dr. Bánó Vilmos, Bekény Aladár, Borsai Miklós, Bradács Gyula, ifj. Bradács Gyula, Bródy Sándor, Deák Gyuia, dr. Eperjessy József, Farkas Ernő, Fehér mérnök, Fincicky Mihály, Flach Jakab, Földesi Gyula, Grosz Miksa, dr. Groszmann Emil, Halász Vilmos, dr. Hámos Béla, Herbst Izidor, Herz Sándor, Hidasi Sándor, Horváth pályini jegyző, dr. Hegyi ügyvédjelölt, dr. Juszkovits Mór, Jendrék András, dr. Gábor Mózes, Klein Ignác, dr. Korláth Endre, Lang Mór, Lám Gyula, Lendvai Zoltán, dr. Lukács Géza, Markovszky Sándor, dr. Maros Márk, Matyaczkó Tivadár, Mermelstein Mihály, Moskovics Lipót, dr. Novak Béla, Plotényi Nándor, dr. Reismann Henrik, dr. Sajó Elek, dr. Skultéty Viktor, dr. Szabó József, Szilágyi Sándor, Sznistsák Nándor, Tahy Ábris, dr. Tahy Endre, Unterberger Ignác, Úsz Antal, Vidor Marcel. Amint látható a névsorból, a fővárosban lakó ungváriak is csatlakoztak a küldöttséghez, hogy hozzánk tartozandóságunkat kimutassák. A küldöttség hálával tartozik vármegyénk szeretett főispánjának, valamint Kende és Rónay népszerű képviselőinknek, akik az előzetes munkálatokat elvégezték és kieszközölték az audenciát. Balogh igazságügyminiszter szerdán d. e Vsl2 órakor fogadta a küldöttséget az országházban. Először a főispán bemutatta a küldöttség szónokát Lőrinczy Jenő alispánt, majd a szónok az alábbi részletes, a vármegye jogos kívánságát hiven visszatükröző, nagyhatású beszédet mondotta : Lőrinczy alispán beszéde. Nagy méltósága m. kir. Igazságügy miniszter Ur! Kegyelmes Uram ! Ung vármegye és Ungvár város közönségének küldöttei mély tisztelettel jelentünk meg Nagyméltóságod előtt e mai napon, hogy 39 óv óta sajgó s még mindég nyílt sebünkre Nagy méltóságod, mint a magyar igazság ügyvezetőjétől, kérjük az orvoslást. Nem a viharos politikai élet hullámai, nem a társadalom egyes rétegeinek, osztályának érdeke, de jogos kérésünk, törvényes követelésünk, igazságszolgáltatásunk rendezetlensége kényszerűen minket arra, hogy 39 óv alatt most már hetedizben küldöttsógileg jelenünk meg Magyarország igazságügyminisztere előtt. Kegyelmes Uram! Az ungvári kir. törvényszéket, mely évszázadokon át fennállott, az 1875. évi XXXVI. t.-c. alapján kiadott 2722. számú kormányrendelet szüntette meg, — területünk, népességünk, helyzetünk, körülményeink, viszonyaink szigorú bírálata nélkül, s anélkül, hogy azt magasabb állami érdekek követelték volna ! Vármegyénk s városunk közönsége alig tért magához megdöbbenéséből és rémületéből, mert ily mostoha elbánásban még a gyászos emlékű abszolutizmus sem részesítette, — már 1876 nyarán erősen és kimerítően indokolt felirattal és küldöttséggel járult a kormányhoz, s az igazságügyminiszter ur már akkor kijelentette, „hogy a tel iratban felhozott okok és adatok meggyőzték őt a vármegye és város igazságáról és a kérelemnek közel jövőben eleget fog tenniU 1876. évtől e mai napig városunk és vármegyénk közönsége több Ízben fordult feliratokkal a következő kormányokhoz, azonban dacára vármegyénk 162.089 lélekszámúnak, Ungvár városa 18.000 lakosságának, vármegyénk területi nagyságának, folytonosan haladó, növekedő kereskedelmünk- és iparunknak, tekintélyes kulturális fejlődésünk, 210 községünknek s óriási kincstári birtoknak s magánuradalmaknak, — a törvényszéket mai napig vissza nem kaptuk — s vármegyénk és városunk közönsége 2—3 napi idő- és munkaveszteséggel a 182 kilométer távolságban fekvő Beregszász városában elhelyezett törvényszékhez kénytelen zarándokolni, mely törvényszékhez Ugocsa vármegye is csatoltatott, hol az évi ügyforgalmat vármegyénk és városunk közönségének ügyei növelték. 39 éve járjuk e kálváriát és fájdalommal tapasztalva, hogy varmegyénk felvidékének népe az igazságszolgáltatás paródiajávál lelkében keresi az uj hazát, mert itt megnyerte perét, megtalálta a keresett igazságot, de elvesztette minden vagyonát, koldussá lett! Az igazság érdekében, élő tanuk felsorako- zása mellett, tisztelettel jelentem Nagyméltóságodnak, hogy 1876. évtől fennállott összes kormányok vezérférfiai és igazságügyminiszterei mindnyájan belátva mostoha helyzetünket, kérésünk jogosságát, igazságát, mindannyian biztató, erőtadó, bátorító szavakkal s vérmes reményeket nyújtó ígéretekkel bocsátottak el. Egyik a pénzügyi viszonyok javulásához, másik az igazságügy rendezéséhez, majd a kir. tábla decentralizációjához, aztán az uj bűnvádi eljárás megkezdéséhez, végül az uj polgári perrendtartás életbeléptetéséhez kötötte a törvényszék visszaállítását és mi mindannyiszor örömmel telve jöttünk haza és örömmel hirdettük a magas helyről jövő, teljes hitelt érdemlő Ígéreteket, mig végre az Ígéretek be nem váltása miatt a nevetség és gúny tárgyává lettünk. Nagymóltóságod bölcsen móltóztatik tudni, hogy az igazságszolgáltatás csak akkor felelhet meg szent feladatának, magasztos rendeltetésének, ha könnyen feltalálható, gyors és a jogkereső felek anyagi romlását elő nem idézi. A mi törvényhatóságunk területén e teltételeknek egyike sem áll fenn, mert 182 kilométer távolságról, 2—3 napi munka és idővesztességgel, tetemes pénz- áldozattal kell még mai nap is Beregszászba zarándokolni, — a három vármegye területére illetékes kir. törvényszék birái emberi erőt meghaladó munkát meg nem bírnak és igy a gyors elintézés lehetősége ki van zárva, az előadók szaporításával sincs a cél elérve, mert a távolság és kiadás megmarad. 1906. évben felterjesztéseinkben küldöttségünk által előadott kérelem alapján sok Ígéret és biztatás után sikerült elérnünk ama soha nem remélt csodát, hogy Magyarország igazságügy- minisztere személyesen jött le vármegyénk székhelyére: Ungvár városába. Közvetlenül győződött meg, hogy törvényszékünk elvitele által velünk a lehető legnagyobb igazságtalanság történt s miután ezt belitta, nyilvánosan következőket jelentette ki: „Igenis kötelességemnek logom tartani, hogy Ungvár város azon jogos követelését, hogy itt törvényszék legyen — teljesítsem.“ Ezután a kir. törvényszék elnöke, a kir. tábla elnöke, a kir. ügyészség, a vármegye és a esett édes magyar hazám, de fiaid hűsége, hazaszeretete és nagy vitézsége megmaradt Tenéked. Hiszen Te nevelted, megbüntetted mindet, kik ellened keltek. Aztán ismét sötét lett, nagyon sötét! A kínoktól eltorzult mártírok ezerét borítsuk be hálakönnyeinkkel, bitójuk darabjait amuletnek vegye a jelen és jövő kor a további küzdelemhez. Azt az eldördült bombát is, amely kioltotta három magyar éltét és amely Téged talált, édes magyar hazám, szépen elraktározzuk még emlékeink közé. Akiket széttépett, a mártírokat, akikhez minket a személyes szeretet is szorosan kötött, most még szorosabban szivünkbe zárjuk. A múlt idők nagy alakjai, nagy szellemei ma ünnepet parancsolnak. Tehát ünnep ez és nem temetése a magyarnak. Azok a szellemek örökké őrködnek felettünk, vájjon érezzük e ? Ó hogyne éreznénk! A szabadság, a megújhodás e dicső emléknapján, március idusán, hol van egy magyar szív, mely közömbös marad ?! A nagy idők nagy szellemei, azoknak mind- dent föláldozó nagy tettei, melyik magyar szivet nem dobogtatják meg? Ti pedig felettünk őrködő nagy szellemek, édes hazánk elköltözött szabadsághősei, megszentelt mártírok, csak őrködjetek felettünk. Nyugtot néktek a sir úgy sem adhat addig, mig hazátok nem lesz hatalmas és szabad, szánjatok felettünk és ápolgassátok hazaszeretetünk E megszentelt napon az én lelkem nem csügged el hazám jövője felett, a felséges múlt után miénk lesz a jövő, mert nem veszett ki még a magyar vér és minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. „Még jőni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán.“ Egry Ferenc. Ä törvényszékért. Küldöttség a miniszterelnöknél és igazságügy miniszternél. Harminckilenc évvel ezelőtt vitték el az ungvári törvényszéket. Azóta hiábavalónak I i/.onyult minden fölterjesztés és deputációzás. Azéit f. hó 11-én még egy kísérletet tett az a nagyszámú küldöttség, amely megjelent előbb az igazságügy- miniszter, majd a miniszterelnök előtt, hogy a vármegye és a város törekvése valahára kielégítést nyerjen. Az ungvári törvényszék kérdése a vármegye legutóbbi határozata és Lőrinczy Jenő alispánnak az igazságügyminiszter előtt elmondott beszéde alapján annyira ismeretes, hogy ismétlésébe bocsátkozni felesleges. Megállapítást nyert az a tény, hogy a vármegyének joga van a törvényszékhez és sokféle érdek követeli is annak visszaállítását. * — Ne engedje, nagy*uram! Megtaláltam, ő az, a mi Niobénk! — Panna, jer vissza! Ti pedig tanuljátok tovább a dalt. Azt hiszi kegjmlmed, hogy ő . . . ? Az ám . . . jer csak közelebb! — Nem megyek. — Miért nem, félsz tőlem ? — Mert nem akarok. — Ide jösz, ha mondom! — Nem. A leány szeme haragosan villogott. Bercsényi villámgyorsan megfogta kezét és háta mögé csavarta. A leány nem mozdult, csak arcvonásai vonaglottak és a fájdalomtól felkiáltott. — Ez ő, az isteni, a magyar Niobe! így ahogy most van. Jöjjenek hát hamar az Isten szerelméért, jöjjenek vásznamhoz, ecsetemhez! — Leány, — szólt most Bercsényi az ifjú Mányoki izgatottságán gyönyörködve, — be jösz a festő szobájába és igy megállasz. Ha megmozdulsz, gúzsba köttetlek! Nézd, nem bántunk, ez az ifjú művész lefest téged. — Velem ugyan nem tesz ilyen csúfságot! — Boldizsár, Miska fogjátok meg és kötözzétek az ajtó oszlopához. Ha toborzékol, visong, ne törődjetek vele. Annál jobb Niobe lesz. A két palotás megragadta a sivalkodó cigányleányt és a ragyogó szemekkel előrefutó Mányoki után elhurcolták Czinka Pannát. A hegedűje árván hevert az álló óra talpánál. A Dobos-bástyán felharsantak a kürtök, kiváncsi leányfők jelentek meg az ablakokban és néhány perc múlva a hatlovas poros hintóból kiszállott a karcsú, csipkés mellényü, térdharisnyás Rákóczi Ferenc, utána bevágtatott a várudvarra kísérete. II. Bercsényi ebédlőpalotájában vagyunk. A falakról a vár urának és nejének képei mellett harminchat régi magyar vezér és király fakuló olajképe néz le faragott keretéből. A nehéz asztalon levő brokát terítő közepén az arannyal hímzett Bercsényi-cimer ékeskedik, a tömör pohárszékeken és zsölyéken a Bercsényi-, Drugeth-, Rechberg- és Rothenlöwen-cimerek fa agványai diszlenek. A falakhoz kandalló, két ébenfa és két márványasztal simul, a nagy ablakok között pedig egy kiülő erkély csábit a gyönyörű vidék meg- bámulására. Rákóczi és Bercsényi az áttört keleti bőrmunkával bevont kereveten ül, egy allonge paró- kás, választékos öltözetű francia pedig tapintatosan az erkély ablakából nézi a vár alatt elterülő vadkert sok apró pavillonjának piros tetejét. — Krisztina nálunk marad, mert felséges nagybátyám, XIV. Lajos 10 láda párisi divatujdon- ságot küldött Amáliának és az asszonyok nem tudnak betelni velük. A küldeményt Vissenaque báró ur kisérte, ő felségének lovászmestere. A francia hozzájuk lépett és mélyen meghajolt. Bercsényi megszorította keskeny kezét és tetszett neki, hogy a francia arcán egy vonaglás sem látszott, pedig kezének csontjai ugyancsak ropogtak. — A kegyelmes hercegnek is hoztam levelet, — szólalt meg a francia — melyben királyom atyafiságos szeretőiéről biztosítja, melyet, ha szükséges lesz, fegyvereivel is bizonyít. Bercsényi mohón olvasta az átnyújtott levelet. — Kiütött tehát az örökösödési háború és talán a mi fegyvereink is lekerülnek a falról. — Elhoztam fegyveremet, Miklós, mert vadászatra jöttem hozzád. Az ungi hegyek tele vannak vadakkal. — Nemesebb vadakkal vannak most tele, melyek talán a te lelkedbe is belevájják körmeiket. — Neuhausban arra tanítottak a páterek, hogy Isten akaratába ne avatkozzanak a halandók. — Nem akarhatja azt Isten, amit a német akar. Isten akarta és nem Kollonich, hogy visszakerülj közénk és azt sem fogja megengedni, hogy hóhérkezek közt túladjunk meg. — Hagyd el, Bercsényi, nem szeretnek, kerülnek engem a magyarok. Mikor a Kapos melletti erdőkön keresztüljöttünk, egyszerre pusparopo- gást hallok hintómban és mikor kitekintek, látom, hogy vad, bozontos arcok fogják lovaim zaboláját. Olasz lovászomat lerántották lováról és már reám irányozták fegyvereiket, mikor Laci szolgám elkiáltja magát: Ne nyúljatok Rákóczihoz magyarok! Ekkor egy sürü szemöldökű, farkasképü vén ember félrerántja a támadókat, belefurja szürke szemét szemembe és dörmögve, visszafojtott hangon kérdi tőlem:Te vagy Rákóczi Ferenc? Én intek. A farkasképü ember közelebb jön hozzám és igy folytatja : Te vagy Zrínyi Ilona fia ? A te nagybátyád volt, mig feje vállán ült, Zrínyi Péter, Zrínyi János? A te mostohaatyád Thököly Imre ? Végignézett félcipőm sarkától homlokomig és azután csak ennyit mondott: „Meglehet, hogy még Rákóczi Ferenc leszel.“ A kis csapat sarkon fordult és pár pillanat múlva eltűnt a sürü bokrok közt. Nekem még egy félóra múlva is piros volt az arcom, — nem a haragtól, nem tudom, mitől. — Csebi Pogány volt, Ferencem, Máramaros volt alispánja. Három bátyját fejeztette le Caraffa. A Rákóczi ökle a pohárszók üvegébe vágódott, mely véresre sebezte, Bercsényi forró szeretettel vonta magához és ragyogó arccal, kötődő hangon szólt: — Az ökölcsapásra is a jezsuita atyák tanítottak Neuhausban? Jer laboratóriumomba, el- állitom a vérzést. Áthaladtak néhány szobán és a gróf biblioté- kájábanállapodtak meg, melynek egyik fala mentén, kemény fapolcokon vegyi anyagokkal telt üvegek sorakoztak. Mig a gróf Rákóczi kezét kötözte, női sikoltás hallatszott a falakon keresztül. Rákóczi kérdő szemekkel nézett Bercsényire, — Ne ügyelj rá. Mányoki, a te festőd pingálja Niobét. A model akaratos, oda kellett kötöznünk az oszlophoz és még mindig nem nyugodott bele a helyzetbe. Aki, tudod, szabadsághoz szokott, az nem bírja el a köteléket. — Egy nőt, Miklós, nem szabad megkinozni,
