Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-01 / 5. szám
52. évfolyam. (Ingvár, 1914. február 1. 5. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. n Negyedévre . . 2 K. Félévre ............4 K. || Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Fng vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyílttér soronként 40 fillér. ------HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ------ den csütörtökön. ===== TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.----- KIADÓHIVATAL! TBLEFONSZÁM 11. = Mozi-lázbán van ma jóformán minden helyecskéje a földnek, ahol eddig már a mozgó-fényképeket megismertetni alkalom volt. Mozi-lázban vagyunk mi ungváriak is; egyikünk lázas, mert félti a színészetet, másikunk lázas, mert a mozielőadásokban oly sok szépet, gyönyört talál, amit a színészet általában, de különösen a vidéki színészet még csak megközelítőleg sem képes nyújtani. S ha most még hozzávesszük, hogy a beszélő-mozi is már gyermekkorát éli és a világ legzseniálisabb feltalálójának, Edisonnak, valószínűleg sikerülni fog találmányát olykép tökéletesíteni, hogy a mozgókép természetessége mellett a hangok teljesen tökéletesen fogják halló-szerveinket érinteni: biztosra vehető, hogy a kisebb rendű színtársulatok rövidesen meg fognak szűnni, el fognak enyészni, hogy helyet adjanak a vidéki színészetet már is fenyegető mozinak. Hogy igy lesz, erre enged következtetni ifj. dr. Wlassich Gyulának, a vidéki színészet uj felügyelőjének nyilatkozata is, aki a vidéki színészet jövőjéről nyilatkozva, a moziról ezt mondotta: „Kívánatos, hogy a mozgófénykép-szinházak nagy versenyében a színházak vezetői a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezzenek létjogosultságuk minél hóditóbb igazolására. Én semmiképen sem tartozom azok közé, kik az ismeretek terjesztésében oly nagyrahivatott s mindjobban tökéletesedő mozitól a színház jövőjét féltik. A világot jelentő deszkákat, melyeken élőemberek mozognak, beszélnek, simák, a legtökéletesebb vászon se pótolhatja. Mindazonáltal mit sem tartok természetesebbnek, mint azt a törekvést, hogy mindenütt, ahol a színészet létérdekei kívánják, megfelelő korlátozó intézkedések történjenek az ott működő színtársulat érdekében s mindenképen meggátlandó, hogy a vidéki mozik : kinema-szkecs vagy bármely más név alatt leplezett szinielőadásokat rendezzenek. Legcélszerűbb egyébiránt a városi mozi intézménye, mely módot ad arra, hogy a város a mozi jövedelméből a színészetet megfelelően támogassa. Mindenképpen megszívlelendő, hogy a városok ne terheljék meg túlságosan az igazgatókat és sohase gondoljanak arra, hogy háztartásuk esetleg megbillent egyensúlyát valamiképen a színház kárára igyekezzenek javítani. “ Ifj. dr. Wlassich Gyula szinészeti felügyelőnek fent- idézett szavai mindenesetre figyelemre méltók, nem vélünk azonban csalódni akkor, amidőn azt állítjuk, hogy a mozival szemben a vidéki színészet fogja a rövi- debbet huzni, mert a mozi fénykép-művészeivel szemben a vidéki színészet élő alakjai nem fogják kibírni a versenyt. rn. Védekezzünk városunk egészség Egészségügyi kérdések pertraktálására jelenleg sem a városi képviseletben, sem talán hírlapjaink hasábjain nem nagyon alkalmas, nem igen kedvező az időpont: városunk közéletében ugyanis erős hullámzásban vannak a kedélyek; erős akarattal, nagy optimizmussal a városi köz- igazgatási élet regenerálására vetették magokat többen; törvényességet, szabályosságot, több rendet követelve minden vonalon. Ha pedig a pár hó múlva beálló városi tiszt- ujitásra gondolunk, melynek az imént említett mozgalom talán csak előjátéka, akkor csakugyan kérdéses, lehet-e érdeklődést kelteni, pláne, amikor közvetlenül járvány sem fenyeget, közegészség ügyi kérdések, ily vonatkozású szempontok iránt. A január 28-iki városi képviseleti ülésen végre napirendre hozott ügy: Radvánc és Geróny községeknek városunkkal való egyesítésének ügye azonban nézetem szerint oly nagy fontosságú és immár gyors intézkedést is kíván, hogy e sorok írója, ki a közegészség ügyét szolgálva, igen gyakran látja, mily fontos éppen közegészségügyi dolgokban gyorsan, erélyesen cselekedni, nagyon is helyén valónak látja az illetékes tényezők figyelmét e kérdés közegészségügyi oldalára felhívni, habár a közérdeklődést más, talán érdekesebb, de semmi esetre sem fontosabb ügyek kötik le mostanában. A kérdés oly beállítása, hogy az egész Radvánc ésGerény egyesittessók városunkkal, majdnem elbizakodottságnak, nagyzásnak látszik, hisz sajnos, városunk legkevésbé sem oly fejlett, hogy e községeknek legalább a jelenben ez egyesülés terheinek ellenértékéül bármit is nyújthatna, hisz még vízvezetékünk sincs, mig, a mit nyújthatnánk: a villanyvilágítás, az rossz, silány és drága. Sőt Ungvár város érdekében minden gondolkodó egyénnek határozottan állást kellene ez egyesítés ellen foglalni, még ha az érdekelt községek ezt egyenesen kívánnák is, mert a város ügyének veszélyeztetése ellen! pénzügyi helyzete egyenesen tiltja, hogy ez egyesítés természetes folyományaként előálló terheket: járda, uttest-épitést s fenntartást stb. magára vállalja. De ezen egyesítés valóságban sem nem szükséglet, de semminemű irányban nem is előnyös egyik félre sem miért is a kérdés ily alapon való beállítása legalább is nem szerencsés. Annál kevésbé mondható szerencsésnek egy ily irányú tárgyalás, mert amennyire nem érdeke ez egyesülés egyik félnek sem, annál inkább el nem odázható városi érdek, sőt követelmény, hogy a várossal csakugyan teljesen egybeépült „Bolotina“ házcsoport, továbbá a Daróc felé és a vasúti állomás felé vezető utakon levő házak városunkhoz csatoltassanak. Ez alkalommal ez ügynek csakis közegészségügyi vonatkozásaival kívánok foglalkozni, rámutatva, hogy minő veszedelmek fenyegetik ez oldalról városunkat. E területen levő házakban falusi felfogással, falusi körülmények közt laknak az emberek, de nem oly nagy területen elszórt lakásokban, széles utcákon, mint az falvakban szokásos, hanem meglehetősen zsúfolva, városi berendezés, városi szokás szerint. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a közigazgatási ellenőrzés egészségügyi szempontból a „falu“ adta fogalom folytán is erősen hátrább áll a város ily irányú ellenőrzési, irányítási munkájánál, akkor nyilvánvaló lesz mindenki előtt, hogy mit jelenthet, mit hozhat közegészségügyünknek ily tőszomszédság például ragályos megbetegedések esetén. És bizonyosnak is tartom, ha csak kissé utána néznénk, utána járnánk a dolognak: nem egy esetben derülne ki, hogy városunkba a ragályos betegségek e „falvakból“, e házcsoportokból hurcoltalak be. Hisz több, mint gyanús, hogy a ragályos betegedések első esetei városunkban Költő-sorstársaimnak. Irta Krfizselyi Erzsiké. Néma világom ti is járjátok, Ti rajtatok is megül az átok, Mely engem fogva tart! Alant vergődünk szárnyaszegetten, Magányos lelkünk reményvesztetten Egy halottat sirat . . . Közös halottunk’ siratjuk egyre S bolygunk a csendben bús-számkivetve, Hol minden oly hideg! . . . Mosolyunk mélyén könnycseppek égnek, Rögverte utunk báját a létnek Nem ismerheti meg . . . Közös halottunk: a hang világa, Némult emlékén a lelkünk, vágyva, Sóvárgón andalog! S amig siratjuk örökös gyásszal: Behintik szivünk melódiákkal A hangtalan dalok! . . . A modell. Irta Rózsa Elza. Óriási, oszlopos táncterem. Pazar világitásu csillárok ezrei vetnek tisztitó fényt a hullámzó tömegre. Rajzó, színes emberpárok táncolnak szenvedélyesen egy melodikus, buja keringő ütemein. A fekete álarcok kellemetlenül rínak ki a mosolygó, rózsás testek, a tarka jelmezek közül. Kábultan nézem az imbolygó alakokat, odaadó, simuló testeket, ezerszinü selymek és gázok kavargó, hullámzó fodrozásait. Lassan vonom ki kezem táncosom karjából, elköszönök és a terem közepén megállók egyedül, ügy érzem magam, mintha egy óriási virágágy kellős közepén állanék és körülöttem, alattam és fölöttem a sok-sok nehéz illatú virág őrült táncot járna, csodás szépségű színképeket játszana. Szédülök ... Valaki mellém áll. Lehajol, egész közel hozzám, az álla a meztelen vállamhoz ér és izgatottan susogja: Ninejte, kis Ninettem! Ijedten, balgán néztem reá. Hatalmas, érdekes arcú férfi volt. Emlékszem minden vonására. A hangja rezgése még a fülemben cseng: Ninette, kis Ninettem! . . . Még érzem a teste simulását, látom tenger-mély zöldesszürke szemeit. Szemhéjai álmodozón, csaknem egészen zárva voltak és mégis volt valami parancsoló az arcán. Valami, ami nem engedte, hogy otthagyjam. Erősen megszorította csupasz karomat és súgta: Ninette, kis Ninettem. Mosolyogva magyaráztam, hogy engem nem igy hívnak. Nekem magyar nevem van, az pedig francia név. Bólintott, hogy tudja, és engedőimet kórt, hogy igy hívhasson ez este. Kíváncsian kérdeztem meg, miért akarja ezt? Egy kis ideig hallgatott, azután kórt, vegyem le az álarcomat, majd akkor elmondja, miért nevez Ninettenek. Egy kis ideges félelem fogott el. Tűnődve néztem körül. Csupa idegen alak, csupa ismeretlen hang. Messze, a terem alsó végén, a lármás zenekar alatt, egy girlandos oszlop mögött láttam a barátnőmet. Megismertem a jelmezét. Hevesen intettem neki. Nem vett észre. Egyedül voltam ebben a nagyszerű, zajos, vigságos tömegben, egyedül az ismeretlen férfi oldalán. Aztán hangosan felkacagtam. Kinevettem a félénkségemet. Miért ne mennék ezzel a férfivel? A többi is idegen nekem. Miért ne ezzel? Miért ne hallgatnám meg a meséjét? Hátha mulatságos lesz, ingerlő, izgató a meséje! Miért ne? A galériára mentünk. Ivalakban fogja körül a termet, félemeletmagasságban. A falnál szorosan egymás mellett kis díványok vannak perzsa ima szőnyegekkel lebontva. A menyezetről hosszú üvegláncokon függenek alá a piros üvegü, izzó mécsesek. Minden olyan forrónlángoló: szerelmeseknek való. Levettem az álarcomat és nyíltan a férfi arcába néztem. Megtántorodott. Erős, nagy teste megingott, a szemei kimeredtek és tekintetemet keresték. Furcsa, hörgő hangokat hallottam, érthetetlen szavakat ajkairól. Láttam, hogy kinlódik, küzd valamivel. Sajnáltam. Rettenetes érzésem volt. A sajnálat és a düh vegyüléke. Fájó düh: miért jöttem fel, miért hallgattam a hívására? Megsimitotta homlokát. Nem nézett reám, elfordította a fejét. De ón láttam, hogy gondol valakire, hogy emlékezik valamire. Oh! kinos emlékezés lehetett! Lassan elsimultak vonásai és arca, az álmosszemü, parancsoló arc lett megint. A hangja fáradt volt, mikor megkérdezte, hol szereztem a jelmezemet és a frizurám mintáját? És ón félve, és némi remegéssel mondtam meg neki, hogy egy hires francia festő „A modell“ cimü képének reprodukciója után készíttettem a jelmezt és a frizurát. — Most már értem — mondta az ismeretlen — tehát a kép után! A Ninette képe után! Micsoda hasonlat! Milyen kitűnő hasonlatosság! Bocsásson meg kisasszony, ha kissé furcsa és érthetetlen voltam, de ez a hasonlat. . . bámulatos ... az öltözet ... a frizura ... az arc . . . Ugyanaz a mosoly, szemvillanás, olyan mozdulatok, mint a Ninettó . .. kicsi Ninettem ... Én még nem értettem egészen a dolgot, de Lapunk mai száma 10 oldal
