Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-25 / 4. szám

2 (8 szám) Ágaskodik az ezeréve lappangó öserő. Menni kószti ismét a letarolt mezők lógó vállu, elvágyó csüggedőit. És lassan mozdul az embererdő most is, mint hajdan, Túrán fennsíkjain. Már szállingó­zik a sok magyar az ismeretlen nagy Nyugat felé, hol lelke kékebb eget és zöldebb pázsitot sejt. Kicsiny falum, fehér tanyám, Isten veled! És mig merengő szemmel az égen a „Hadak útját“ nézem, melyen a legenda szerint ősapáink e földre jöttének, — előttem megindul a kiván­dorlók fekete „Hadak útja“, — hosszú sötéten. Kihaladnak a magyarok szép libasorban megszakí­tás nélkül, lelógó fejjel, szép szomorúan, Nap­nyugat felé. Mennek uj hazát keresni.. . És már mennyien vannak odaát. .. ? Legyen elegendő megemlítenem, hogy a legnagyobb ma­gyar város a világon Budapest. De utána nem Szeged jön a maga százhúszezer magyarjával. Mert Newyorkban százötvenezer magyar él. Tehát Nexvyork a második legnagyobb magyar város. Az ottani magyarok mind innen mentek ki. Mind elmondta egyszer: Kicsiny falum, fehér tanyám, szép Magyarországom, Isten veled! Molnár Károly. Idegen kulturá. A Görög Kath Szemle 1913. dec. 21-én meg­jelent számában „Restaurare omnia“ címen vezér­cikk jelent meg, amely a máramarosi sizma okai­val foglalkozva, a hibát abban látja, hogy a pap nem érez együtt a néppel, nincs ruthén közép- osztály, mely a néppel érezzen. Éhez idézem a cikket magát: „Tanítóink meg verejtékezve tanítják a magyar nyelvet, ne­hogy a bravúros pedagógiai érzékkel magyar tannyelvüeknek nyilvánított népiskoláinkban meg­tartott tanfelügyelői látogatások a lex Apponyi alapján nyakukat szegjék. S az iskola-íentartó nép nem tudja elképzelni okát, hogy bár az isiiola névleg az övé, mégis rítusának, nyelvének tanítása teljesen háttérbe van szorítva.“ Bezzeg másként van ez a románoknál. — „Nálunk évtize­dek alatt külön papi családok alakultak ki, kik rég elfeledték, hogy családfájuk az orosz nép között gyökerezik. Teljesen idegeneknek érzik magukat népünk nyelvétől, érzésétől, gondolko­dásától. Idegen kultúra hatása alatt dolgoznak templomban, iskolában.“ — „Megváltoztatja tisz­tességes ősi vezeték- és görög keresztnevét s belenősül idegen érzésű, szertartásu, vagy pláne vallásu családba s ezzel végleg elveszett ránk nézve.“ íme, ezekért a súlyos okokért van sizma. Mert magyar tannyelvű iskolák vannak, mert a papság magyar (idegen) kultúrában él. Értse meg jól mindenki: a felvidék népe nyomorúságának, szegénységének, elmaradottságának más okai nincsenek, mert egyedüli ok, hogy a magyar- idegen kultúra érezteti hatását a templomban és iskolában. Töröljük el a magyar nyelvet, a ruthén értelmiség magyar kultúráját és egyszerre tejjel és mézzel folyó paradicsom lesz e felvidék. Édes Istenem, mennyire nem meglátása ez az esemó­Hát ez meg ismét mi? Fedezek újabbat fel. Egy inas asztalt taszít, székeket tesz-vesz, helyet készít. Mit akar ez itt? Miért nem vesz tudomást jelenlétemről ? Igazán felette érdekes! Milyen doh­szagú, ózsdi a ruhája, halottan halovány az arca. Gyermekkorom jut eszembe, padlásunk, hol elő­szeretettel kutattam, ha felosonhattam észrevét­lenül. Ott találtam egykoron képet, melyről azt mondotta édes apám, hogy az ősapám hűséges inasának arca mása. Negyven évig volt családunk szolgálatában, ezért festették le valaki vándor­piktorral. Miért nem szól hozzám? Mert múlt ő, én előtte láthatlan jövő, a múlt nem nézhet a jövőbe, de a jelenné vallott jövő látja a múltat... Kavarog számtalan változatban ugyanez a gondolat fejemben. Újabb meglepetés, bámulatom tetőfokon: 13 családi képem közül 12 nek üres kerete függ csupán a falon; rámájában egyedül az a szigorú várúr-előd, kinek — szájhagyomány szerint — rettenetes, átható, szúrós szeme volt, sokan beteggé lettek, kikre hosszabban nézett. Ni, most éppenséggel engemet fiksziroz. Élnek szemei, ezek nem festettek, valóságosak, mozgók, rémitők! Valami fantóm játszik velem ? Elfordulok, szalónomba pillantok be. Istenemre! Nem rossz; odabent egész társaságot látok. Ismeretlenek ele­inte, utóbb mind-mind ismerős. Szentséges egek! őseim! Az aranyozott fáju díványon imponáló alakú és tekintetű ükanyám ül elől. Ugyanaz a selyemruha rajta, mely olajfestésü képén volt U N G nyéknek! A nép degeneráltságának, visszafejlő­désének, szegénységének nincsenek más okai ? Ezért vándorol ki, ezért hajt fejet orosz ágensek mézédes csábításainak? Nem veszik észre, hogy a nép mindenütt elégedetlen, hogy az Alföld szinmagyar népe épp úgy vándorol ki, mint e felvidéki nép? Talán mégis más okai lehetnek a nép bajainak, mint az az idegen kultúra, amit a cikk a g. kath. értelmiségnek szemére vet. Mert éreztem e cikk igazságtalanságát, a köz­viszonyoknak helytelen szempontból való bírála­tát, — szükségesnek tartottam éppen e felvidéki nép és annak derék hazafias értelmisége érdeké­ben — a felfogás helytelenségére reámutatni. E cikkemre, amelyet közölt az Ung és csak esetlegesség, hogy a cikk fölött a nevem is sze­repelt, a G. K. Sz. itt ez előkelő és mindenkor komoly, csak az ügyeket szolgáló lapban le sem közölhető kifejezésekkel válaszol — nem az Ung cikkére, mert a cikk tartalmával egy szóval sem foglalkozik, neki támad érthetetlen indulattal és az újság előkelő állást betöltő szerkesztőinek neveltségével, egyházi állásuk méltóságával vonat­kozásba sem hozható modorban és tajtékzó gyű­lölettel nekem, mint a cikk Írójának. Ugyan sze­mélyes, társadalmi és közéletemnek más hivatott bírálói vannak és a G IC. Sz. véleménye koránt­sem befolyásolhatja azt a szerepkört, amelyet élet­hivatásom és szerzett ismereteim számomra biz­tosítanak, a válasz-cikk e személyemmel foglal­kozó részére kitérni nem akarok. A 0 K. Sz. ily véleményét is tisztelem. Ha az én közéleti szerep­lésemről neki az általa közzétett felfogása van, azt én e helyütt meg nem változtathatom. Téve­désére azonban kötelességem, mint közfunkcioná­riusnak, itt is rámutatni. Tévedés, amikor a G. IC Sz. azt állítja, hogy az én cikkem muszkát keres a felvidéki lakosság között. Ha a cikket bárki értelemmel elolvassa, fel kell fedeznie abban az állított törekvésnek ellen­kezőjét. Én a felvidék népét, értelmiségét úgy állítottam oda, mint évszázados hagyományaiban hazafias népet, mely a magyarsággal együtt min­dig testvér, melynek történelme egy a magyar nemzet történelmével, mely a legjobb kuruc- katonákat adta a történelemnek. Ez csak nem muszkakeresés? Azt igen is állítottam és ez állí­tásomat fenntartom, hogy akik ez évszázados hagyománnyal szemben uj kultúráról kezdenek álmodozni, nem hazafias törekvés szószólói és ellenségük saját fajuknak. Nézzen körül a G. K. Sz. a többi államban. Merne e egy német, francia, amerikai újság cikket leadni, amely saját állama kultúrájáról azt merné írni, hogy az idegen kultúra, amelytől óvni kell a népet és az értelmi­séget? Merne-e más* államban egy újság cikket Írni arról, hogy az állam helytelenül jár el akkor, ha államnyelvének megfelelő iskolát állít fel, avagy az iskolákban az államnyelv uralmát bizto­sítja? Magyarországon ezt szóvá lehet tenni és mert szóvá tettem, azt hiszem, hazafias kötelessé­get teljesitettem és azt hittem, hogy e cikkemre éppen a G. K. Sz. testvéri _ együttérzéssel és hazafias buzgalommal fog, ha jónak látja, választ adni. Arról is meg vagyok győződve, hogy a G. IC. Sz. olvasóközönsége arra az érthetetlen újság irói tévedésre, hogy a támadó cikk közé élő cáfolatul beilleszti az én cikkemet is, csodálkozva tette le a lapot kezéből és meg nem értéssel szaladt ki a kérdés magyar leikéből: mi ez, hát az én szivem legszentebb érzéseit, gondolkodó látható, mig az az ajtó fölött függött, rémitgetve leánycselédeimet holtra, maga a puszta kép. Nya­kán keleti gyöngysor, ezt adta el utóbb nagy­anyám, a takarékos gazdasszony oly árért, melyen ősi birtokát tőszpinszédban, csinos földdarabbal egészíthette ki. Ükanyám pergamenszerü ráncos arcbőrén át tisztán látom, koponyafal-, halánték- és ikcsontját, fogait is megszámlálhatom. A többiek­nél, a kivágott derekú dámáknál, szegycsontot, nyakcsigolyát, lapockát is látok jól, amint XVT-ik Lajos korabeli, Beauvais-kárpitozásu székeimen helyet foglalva figyelik áhitatosan a szigorú mat­róna szavait, ahogy hangsúlytalanul, haragos tekintettel szól, gyűrűs karpereces kezével az ebédlőben maradottra mutatva: — Nem jön kö­zénk, jól teszi, őreá lesz legbüszkébb a család Hahaha! Őt emlegetik legdicsőbb őseiül majd, pedig nem más, mint közönséges eretnek, rabló­lovag, kinek kezeihez vértapad: zárdaszüzek vére, templomok kincseinek elorzása, harangok rablása s hamis pénzverés azok ércéből. — Gyilkos! — szól szintén az ősök egyike, valaha a nagy asszonykirály udvaránál benfentes tányérnyaló (két uradalmat is kapott), s ahogy enszavára nyomaték okáért biccent parókás fejé­vel, copfja komikusán illeg-billeg keskeny vállai között, gerinctelen dereka fölött. | A lepoeskondiázott mord, ős várur pedig e pillanatban kiszállf keretéből, leleng s jön. A társaság kiszéled előle, karonfogva hölgyek, fér­1914. január 25. agyam legtisztább gondolatait visszatükröző cikkre az én hitem újságja tajtékzó indulattal ir! Miért? Leikéből ki kell alakulnia a meggyőződésnek, hogy ezúttal ez újság nem az ügyet szolgálta, de indulatában elvakulva dorongot vett elő és azzal támadt a ruthén nép évszázados hazafias érzései oltárára, ennek tömjénfüstjében körülözönlött géniuszára és indulatai csúnyaságát frecsentette szét ott, ahol a krisztusi szeretet és a hazafias együttérzés szentelt-vizét kellett volna áldásként harmatoztatni. Miért? Lelkiismeretem nyugodt öntudatával állít­hatom, hogy amint cikkemet annak a szeretetnek jegyében irtain, amiért a felvidék szerencsétlen népét megsajnáltam és felvidéki szolgabirói hiva­tásom keretében szolgáltam is és igyekeztem, nem a tévesen állított maximális büntetéssel, de becsületes utánanézéssel megállapítható legkisebb büntetési tételekkel, sőt azok nélkül állandó ta­náccsal és jóakaratu feddéssel e nép bizalmát megnyerni és szeretetót kiérdemelni, amit ugyan­csak becsületes utánajárással megállapíthat a G. K. Sz., — épp úgy állíthatom, hogy cikkem a helyi társadalom legszélesebb rétegeiben a legnagyobb rokonszenvet váltotta ki. A müveit társadalom tehát azt a bántó mo­dort, azt a gyűlöletet, amely kivicsorodik a válasz­ból, egyhangúlag elítéli. Nekem ennek a művelt társadalomnak rokonszenve és együttérzése elég- elégtétel. És mert az elégtételt megkaptam, igazán minden sekélyes harag és indulat nélkül, amely hozzám, aki mindenkor közügyet és közérdeket tartok szem előtt, — nem is illik és természetemnek, intelligenciámnak sem felel meg, — az egyházi hiv. közlönyt krisztusi szeretettel kérem, hogy az Ur tanai szem előtt tartásával maradjon meg ő is annak a fényes palástnak szeplőtlen fehérségében, amelynek szószólójául elismertetni akar. Szolgál­ják a népet és a szegény magyar hazát. Szolgál­ják hazafias szivök legjobb megnyilatkozásával a magyar nemzeti kultúrát, a magyar nyelvet, isko­lát, közintézményeket és mindent, amit ez a haza nyújt. Az felemelő tény, hogy verseny van a hazafiságban és diadalmas öröm nekem,' hogy a G. K. Sz. legkisebbje is nagyobb, több a háza­sságban, mint az én csekély személyem. Ez biz­tosíték az én hazafiui törekvéseimnek arra, hogy a G. IC. Sz. a versengés jegyében szószólója és fáklyavivője lesz a magyar nomzeti törekvések­nek minden irányban és eljön csakhamar az idő, hogy édes hazánk nyelve áldásként fog zengeni és otthon lesz a templomokban és az iskolákban egyaránt. A magyar nyelvhatár Ungvár városát már túlhaladta, itt az ideje, hogy a nyelvhatáron belül élő g. kath. megmagyarosodott ruthénség a magyar nyelv jogait követelje és legyen meg legalább az a minden legkisebb egyént megillető joga, hogy saját magyar nyelvén dicsérhesse Urát, Istenét. Öröm fogja el lelkemet, hogy a G. IC. Sz ennek a derék hazafiságnak szószólója lesz. Hiszen „a hazát szeretni és a honszerelem­ben versenyre kelni csak a legnemesebbeknek és az igazaknak erénye.“ így hirdetve az igét, ne adjon helyt máskor oly cikknek, amelyek a ma­gyar iskolát és a magyar kultúrát, mint kárhoz­tatandó idegen kultúrát állítja be. Az igen tisztelt tanfelügyelő úrtól és az Ung szerkesztőjétől pedig, kik, ' nem tudom minő összeállítás révén, a G K Sz. válaszába bekerül­tek, és akiket a cikk ugyancsak megemlíteni előt­tem érthetetlen okból jónak látott — igaz tiszte­fiak, elől a matróna, vele püspök bácsink, libeg­nek. Az esti zenét hallom, kéz ki karból, kezet kéz fog s menüetteznek ebédlőmben; a vén inas nem tudva e táncot, bokázik őrült mód, csárdás- félét járva. A templomrabló felém tart, mintha nem is lennék. Elgázol, rémülök, de nem érzem taszítását, mert teste ketté válik, jobbomnál balja, balomnál jobbja, ködpáraként keresztez át, csukó­dik eggyé. Szalónomban a fehér alapzatu, aranyo­zott barokk órához áll, még eltöri, vagy elhur­colja. Nem. Villogó, verőszemekkel néz reám. Irtózatos! Két szeméből egy lesz, golyóvá válik és közeledik felém, nő, növekszik kis hordó nagy­ságúvá ... Parázs, tűz torkom s e gömböt el kell nyelnem. Nyelem. Eltűnik. Újra szemek. Szem, gömb, ismét nyelem ... Nyelem, végül teljesen elveszítem öntudatomat. Csend . .. Siri csend!. .. — Nehogy enni merjenek adni neki, meg­tiltom ! Orvosom szava, hosszú idő után első hal­lott emberi hang. Néhány nap, jobban vagyok. Beszél a doktor: — Legyőzted a hagymázt, most már ágycsere. Elő a régit; ezt a nyavalyást — mutat a műremekre — fel kell tüzelni, együtt bacillusaival, melyek sírba vitték előbbi gazdáját s beteggé tettek téged. Évek múltán is fertőz az ilyen, csupán a tűz tisztit. Kertem végibe viteti a pompás régiséget; lángol, lobog, pattognak szikrái szanaszét. így, igy — mormogja a doktor s pokoli gyönyörűség­gel nézi az autodafét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom