Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-05-17 / 20. szám
2 (20. szám) 1914. május 17. terjesebb még ma is, főkép csak a legelőre támaszkodik, amelyen az állattartás a legkevesebb gond- és fáradsággal jár, de egyszersmint a legkevesebbet is jövedelmez, mert a rosszul telelt és semmi gondozásban sem részesülő állatállomány silány és csekély értékű. Legelő a kincstári uradalom területén, a kincstár jóvoltából bőségesen van. Ezért szokás tavasszal az állatállományt növelni, ősszel pedig apasztani, amely utóbbi nem mindig sikerül, vagy legalább is nem a kellő mértékig, mert a kereskedők is ismerik a nép kényszerhelyzetét s nem adják meg a méltányos árakat, különösen pedig nem adják meg akkor, ha kevés téli takarmányra van kilátás. A gazda részben a már előre látható takarmányhiánytól félve, részben a fölösben maradó takarmány jó értékesítésére számítva, ameddig csak lehetséges, a legelőn tartja az állatokat. Télen át csak annyi takarmányt ad nekik, hogy éhen el ne pusztuljanak, tavasszal pedig alig várja az első meleg tavaszi napsugárt, hogy megszabaduljon az etetés fáradtságától és gondjától. A juhot és kecskét még télen át is a legelőn tartják és csak nagy havazáskor adnak neki kevés takarmányt. A hosszú telelési időszak alatt sem sokat törődnek az állatok etetésével s a jobbmódu gazdák kivételével, télen is a szabadban etetnek, ami abból áll, hogy napjában néhányszor egy-két marok rossz szénát dobnak a hóra s ha az állat ezt felszedte, lehajtják a vízre. Rendszeres istállózásról, alomról, takarításról szó sincs. Ha a széna elfogy, vagy drágán kell venni, ami bizony gyakran megesik, vékony ágak és rügyekkel tengetik az állatokat. Az állat a nap legnagyobb részét télen át is a szabadban tölti, folytonosan veri az eső, a hó és a csikorgó hidegben nincs hol felmelegednie. Éjjelre behajtják ugyan egy istállónak nevezett szóljárta ketrecbe, de a szegény átfázott éhes állat itt sem talál pihenőt, mert az ólban legtöbbször annyi hely sincs, hogy a csupasz hidlásra, vagy hasig érő trágyában, melyet a gazda kihordani lusta, lefekhessen. Hogy az ilyen módon telelt állat mennyire el- satnyul, arról meggyőződhetik bárki, ha tavasszal a felvidéken jár. A szegény állat teljesen lesoványodik, testét vastag trágya-réteg és piszok fedi mely a tél folyamán reá száradt. Ez helyenként szőröstől együt lehámlik és a piszok folytán apró sebekkel borított csupasz bőr látható. Az állat támolyogva az éhségtől — bőg és bámul a tar legelőre, mely korhadó aszott fűnél — egyéb táplálékot nem ad. Ilyenkor szokták a bokros legelőkre vagy az erdőbe kihajtani, ahol az éhségtől kínozva — mindent lerág, amivel éhségét csillapíthatja. Tavasszal az ilyen rosszul telelt állatért rendesen még annyit sem adnak, mint ősszel és talán sohasem olyat, mintha az ősszel megigért- hez a telelésre felhasznált takarmány értékét hozzá adjuk — nem is számítva a telelésre fordított — Megengedi kérem, hogy leüljek? Nagyon fáradt vagyok. — Kérem, méltóztassék! Vagy talán a szalonban, ott kényelmesebb lesz! — Nem. Köszönöm . . . Csak egy rövid történetet szeretnék elmondani.. . Egy . . . történetet... Aztán ... —■ Aztán ? ... Csengetés hallik. Utána Dudi hangja. Majd csönd, egy-kót ajtónyitás-csukás és ismét csönd. Béla várja, bejöjjön neje, de nem jön. — Aztán — feleli a szép hölgy — talán kérni merészelek majd valamit. — Parancsoljon! — Volt egyszer egy leány ... Irigyelték szépségét, vagyonát, ifjúságát.... Boldog lehetett volna, ha . .. Itt megcsuklik hangja s egy könnycsepp tolakodik a szemébe. — Csak bátran tessék! Mi az az oly szomorú, talán tudok pár vigasztaló szót mondani? ... — ... ha meggondolt tudott volna lenni!... De csacsi volt. Hitt a szerelemben, hitt a becsületben, hogy a végén kinosan csalódjék. Felkorbácsolták lelke szenvedélyét, tűzbe hozták vérét csábos, hazúg szavakkal és mikor a mámorban elbukott, nevettek rajta alattomban . .. Aztán otthagyták a szerencsétlent gyalázatában, nagy szégyenében, hogy apja kilökje, anyja megtagadja s koldúlnia kelljen .. . Oh, az Isten tudja, látja a szenvedést s tudja, ki okozta ... — És? — És? Folytassam? Egy férfi volt a hős, magas, izmos férfi. Korom volt a haja, láng jött a szeméből. Fekete bajusza volt barnás-piros arca... Béla itt önkéntelenül a tükörbe néz és U N G munka értékét. — Pedig az állat a szegény nép kis birtokának majdnem az összes termését felemésztette s igy múlt évi fáradsága egy fillér jövedelem nélkül teljesen kárba veszett. De tavasszal nem is hajlandó a nép marhát eladni, sőt még szerez hozzá, ha lehet, mert a nyári elltartás neki gondot nem okoz s igy a cirkulus vitiosus évről-évre megismétlődik. Télen a tehenek a silány tartás miatt egyáltalán nem, vagy csak igen kis részben tejelnek, pedig a tej volna a nép főtápláléka és gondosabb állatkezelés mellett sokat enyhítene nyomoránHidasi Sándor ünneplése. Az elmúlt hét első fele Hidasi Sándor ünneplésének napjai voltak. Meleg, őszinte, nagyarányú volt az ünneplés, amilyen a búcsúzó kir. tanfelügyelő szíve, lelke, tehetsége. Még ma is mindenki az ünneplés hatása alatt áll, mert ilyen gyönyörű ünneplésben Ungváron az utóbbi évek alatt nem részesült senki sem. A jőravaló munkának, a törhetetlen kötelességtudásnak, a közügyek becsületes végzésének szólt az ünneplés, amelynek egyes részletei szívekig ható volt, egészében azt tüntette fel, hogy Hidasi Sándor alkotásaival beírta nevét Ung vármegye újabb kulturhistóriájába. Az alkotások egész láncolata, vármegyénk tanügyének egész átalakítása teszik emlékezetessé Hidasi Sándor 16 évi ungi működését. Ezt el kell ismernie mindenkinek, akiben él az igazságnak csak egy kis paránya is. Az ünneplésnek egyes részleteiről az alábbiakban számolunk be. Az áll. isk. tanítók tisztelgése. Az ungvári Drugeth- és Kossuth-téri áll. iskolák tanitó-testületei f. hó 10-én tisztelegtek Hidasi Sándor kir. tanácsos, tanfelügyelőnél, hogy iránta érzett határtalan tiszteletüknek és szeretetüknek kifejezést adjanak. Az ünnepi szónok Szabó József igazgató volt, aki az alábbi beszédben búcsúzott a távozó tan- felügyelőtől : Nagyságos kir. Tanácsos, Tanfelügyelő Úr! Kettős érzés hatása alatt jelentünk meg itt ezen alkalommal. Egyik az öröm, a másik a fájdalom érzése. Örömérzés lakozik bennünk azért, mert a vallás- és közoktatásügyi Miniszter úr Nagyságos ki£ Tanácsos, Tanfelügyelő urat, a mi tanfelügyelőnket, azoknak a valóban nagy érdemeknek elismeréséül, melyeket e vármegyében eltöltött 16 esztendő alatt szerzett, olyan kitüntetésben részesítette, aminőben az e pályán működők közül csak a legkiválóbbak s azok is csak a legritkábban részesülhetnek. Éppen ezért nagy a mi örömünk! De ezen örömünk közepette a fájdalom érzése is mintegy belopózik a mi sziveinkbe, mert a Nagyságod távozásával elveszítjük azt a férfiút, aki e vármegye és város kultúrájának lánglelkü fáklavivője, zseniális vezére s nekünk tanítóknak tanácsadónk, jogos érdekeinknek igazságos támogatója és védelmezője volt. Ezért nagy a mi szomorúságunk! E szomorúságunkban csak az lehet a megnyugtatónk, hogy Nagyságodat távozásával nem veszítjük el teljesen, mert további munkálkodásának uj szinterén is szíve és lelke, mint eddig, úgy ezután is velünk fog érezni. S ez a mi reményünk és vigasztalásunk! Nagyságos Uram! 16 esztendővel ezelőtt, ijedve tapasztalja, hogy a szóbanforgó alak tekint belőle reá. —... Ott lakott a város végén, régi kúriában parkkal körülvéve . .. Halk sikoly csendül át a szomszéd szobából, aztán léptek zaja. A mester felugrik s az ajtóhoz szalad. Felrántja. Nincs senki. Az ablak nyitva van; utcáról jön a zaj. Belenyugszik s visszamegy helyére. — Aztán? — Aztán ?: Igen . . . Rácsos volt a kerítése' Az egyik végében szomorúfüz hajolt ki fölóje .. — Hah, ne tovább! Ne ... Az Istenért ne!... Hisz a régi sebek még be sem hegedtek . .. Pacsirta Mária ?... Igen, már emlékszem. Szerencsétlen leány!.. . Olvastam e nevet egy levélre írva azon a gyásznapon .. . — Mester, hagyjuk ezt! Elmúlt. Tekintsük álomnak, borzalmas, rémes álomnak! . . . Nekem egy kérésem volna. Nincs kenyerem, koldúlni nem tudok. De van valamim, amit valamikor bámúltak az emberek ... Azt mondták, gyönyörű hangom van ... Ön befolyásos ember, talán tudna valahol alkalmaztatni . . . Bocsásson meg, nem volt kihez fordúlnom! . . . — Rajta leszek, minden igyekezetemmel! ... — Köszönöm, nagyon köszönöm . .. Egy hót múlva ismét eljövök az eredményt megtudni. Az Isten áldja meg, mester! Felkel s meg sem várva a szót, elsiet. Bámúlva néz Béla utána ... Az ajtó már bezárúlt mögötte .. . Felsóhajt oly mélyen, hogy a melle reng belé . . . Leül a díványra, tenyerébe hajtja fejét, aztán zokogni kezd, csendesen zokogni. Felkel. A zongorához megy, papirost vesz elő s írni kezd valamit. .. Ütem ütem után kerül a papírra, megtelik egy oldal, meg kettő, meg amikor az isteni gondviselés Nagyságodat ide vezérelte, ha visszaemlékezik, egy tanitóegyesületi közgyűlésen ünnepeltük. Akkor is nékem jutott a szerencse, hogy a kir. Tanfelügyelő urat tanitó- társaim nevében üdvözöljem. Akkor azt mondottam: Adja Isten, hogy az a jó hir, mely a kir. Tanfelügyelő urat már idejövetele előtt megelőzte volna s amely bennünk a bizalmat, szeretetet és ragaszkodást már jóeleve biztositotta, annyira fokozódjék, hogy necsak joggal, de büszkeséggel is mondhassuk magunkénak. Azt kívántam akkor, hogy azon ügy, amelynek Tanfelügyelő ur, annyi munkakedvvel, ügyszeretettel és tele ambícióval élére állott; azon magasztos ügy, amelynek győzelme a Tanfelügyelő úr vezérlő szellemétől függ: a nópnevelós és közműveltség szent ügye, semmi körülménytől sem gátolva olyan nívóra emelkedjék, hogy a Hidasi Sándor nevet e vármegyében örökóletüvé tegye. Örömmel konstatálhatjuk most, Nagyságos uram, hogy a 16 esztendővel ezelőtti óhajtásunk csakugyan valóra változott. Valóra változott pedig azért, mert azok az alkotások, melyek e 16 év leforgása alatt a Nagyságod nevével elválaszthatatlanul összeforrtak, megannyi emlékoszlop gyanánt fogják hirdetni időtlen-időkig a Nagyságod páratlan munkásságának és szervezőképességének erejét. És most, amikor Nagyságos királyi Tanácsos urnák e vármegyében munkálkodása véget ért s kiváló képességeinek elismeréséül egy magasabb és szélesebbkörü pozícióba távozik, engedje meg, hogy az ungvári áll. népiskolák tanítótestületének nevében, mely iskolák Nagyságodnak annyit mindent köszönhetnek, Istenhozzádot mondhassakI És amikor ezt tenni bátorkodom, azt kívánom , hogy tartsa meg az isteni Gondviselés Nagyságo-' dat jó egészségben még hosszú ideig, hogy egy jól teljesített munka érzésével gondolhasson vissza élete végéig azon alkotásaira, amelyekkel keze, lelke s szívének minden dobbanása össze van forrva s amelyekkel nevét e vármegye és város kultúrájának történetében csakugyan örökóletüvé tette. Ezen mindnyájunk nevében kifejezett jókívánságomhoz még azon alázatos kérésemet csatolom, hogy tartson meg bennünket szives jóindulatában és emlékében, mint ahogy mi sem fogjuk sohasem elfeledni nemesen érző szívót s általunk annyiszor tapasztalt és igénybevett jóindulatát. Isten áldja, Isten vezérelje! Legyen egész életén át boldog és megelégedett! Tisztelettel hozom még Nagyságod tudomására, hogy a Drugeth-téri és Kossuth-téri állami iskolák tanítótestülete, attól a tisztelet- és szeretettől vezéreltetve, mellyel a Nagyságod személye iránt viseltetik, közösen és egyhangúlag hozott határozatából kifolyólag, Nagyságod arcképét 2 példányban elkészíttette s a két intézetben elhelyezte. Ezen cselekedetével a két testület, habár csekély mértékben is, azon adósságát kívánta törleszteni, mellyel Nagyságodnak, mint az ungvári áll. népiskolák megalkotójának, tartozik. A közigazgatási bizottság búcsúja. Ung vármegye közigazgatási bizottsága f. hó 12-iki ülésében gróf Sztáray Gábor főispán az ülés megnyitása után méltatta Hidasi hervadhatatlan érdemeit. A főispán elismerő szavai, melyek az alábbi meleghangú beszédben nyertek kifejezést, a legilletékesebb bizonyítvány arra nézve, hogy a búcsúzó kir. tanfelügyelő mindig és mindenben a közügyek ideális apostola volt és igy távozása súlyos veszteség vármegyénk tanügyére és általában a közügyre nézve. három . .. Azután a húrok szólnak szivetrázón nagy tragédiáról, letörött életről... S igy múlik el egy, két, három rövid óra, igy múlik az éjjel. Egyik kezével ír, a másikkal játszik Béla, a dalmester . . . Odakünn már a nap dugja fel a képét s űzi a sötétet, élénkül az utca. . . Csizma kopogása, szekér döcögése hallik be nagy néha Harangszó jelzi az új hajnalt; majd gyárak búgása rázza meg a léget: munkára emberek! Béla, a mester meg leteszi irónját, becsukja a zongorát, a lámpát kioltja és az ablakhoz megy. Kinyitja, kihajol, nagyot lélegzik . . . (— Ejha! Hát az én feleségem hol van?) Ijedten fordúl meg s rohan be egyenest a hálószobába ... És ott az ő asszonya öltözetesen van az ágyra borúivá ... — Dudi! Nem felel. — Dudi! Ébren vagy ? Nem felel, de zokogását meghallja a férfi. Rémülten kérdezi: — Bajod van, édesem? Nem felel. Reáhajlik férje s fel akarja emelni. — Eressz el! Ne nyúlj hozzám! — Ne nyúljak hozzád? Miért? — Menj csak a másikhoz és zongorázz neki. — De édesem! — Hallgass, ne judáskodj, eredj! Hadd legyen ismét az övé a magas, izmos férfi, akinek korom a haja, láng jön a szeméből, fekete bajusza van s barna-piros arca . .. Eredj, menj, engem többet nem látsz! — Dudi, te tévedsz ! — Nem, ne beszélj, legalább ne rútitsa hazugság emlékedet. Menj, mig meg nem gyűlöllek!.. . Mórt nem mondtad el eddig, mit tettél,
