Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-04 / 1. szám
jg. évfolyam. Ungvár, 1914. január 4. 1. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. n Negyedévre . . 2 K. Félévre. .... 4 K. j| Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Iliig vármegye Hivatalos I.apjával együtt : Egész évre . . 14 K. || Félévre ^ Negyedévre . . K Nyilttér soronként 40 fillér. — HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyiittér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ~~~— den csütörtökön. — . TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ES KOZGAZDASAGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek ktlldendők Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. ——- kiadóhivatali telbfonszAm 11. —— - ■ Szerencséje az emberiségnek, hogy többen vagyunk optimisták, mint pesszimisták és valóban fajunknak csődjét jelentené, ha mindnyájan le- horgasztott fővel járnánk Isten szép ege alatt és bizalmatlansággal eltelve a jövő liánt lemondással, és ami ennek eredménye, energiátlansággal töltenők napjainkat, várván mig balsorsunk befeljesedik. Ebből kerekednék a lelki özönvíz, amely mozdulatlan mocsárként lepné el e sártekét. Mi lenne velünk, ha nem biznánk egy jobb jövőben, borús helyzeteknek, bajoknak elmúlásában ? Minden, amit emberi elme és kéz alkot, nemcsak a jelennek szól, hanem a jövőnek is, a gyümölcsöt meg- termő, a jelennél jobb, háládatosabb jövőnek. Nagy filozófusaink közül a tekintélyes többség hirdette, a lángész bizonyítékaival bizonyította a vanitatum vanitast, az emberi lét és küzködés meddőségét, céltalanságát, de érdekes, hogy maguk ezek a tudósok is olyan életet éltek, mint közönséges embertársaik, küzködve a mával, bízva a holnapban. Ezért örőmünnepség Szilveszter éjszakája, amikor eltemetjük vidám torral az elmúlt viszontagságos esztendőt és üdvözöljük habzó borral az újat, a titokzatosat, az ismeretlenségekkel teljest. Nincs, és ne is legyen pesszimizmus az újév küszöbén; melengessen minden szivet a bizodalom, feszítsen minden energiát a siker reménye! Mert ebben van az emberiség áldása, szomorú szivek balzsama, gyöngék ereje. A jövőben ! A holnapban, amely kárpótolni fog a ma visszásságaiért, kudarcaiért. Szomorúság, bánat és csalódás elég ért bennünket és sokszor megesik a siker-emberrel is, hogy diadalának tetőpontján érzi a legsúlyosabban a maga nyomorúságát, melyet minél szorgosabban titkol a világ előtt, annál fájdalmasabb neki. De éppen abban nyilvánul meg az emberiséget fenntartó őserő, hogy túltesszük magunkat ezeken a bajokon, százszor megtépett vitorláinkat ismét kifeszitjük és várjuk a kedvező szelet, amely a boldogság és megelégedettség öblébe röpítse bárkánkat. Kevesen vannak, akik odaértek, legtöbben csak az öböl körül hajókáznak szakadatlan. Hanem akik tévelyegnek az élet óceánján, mindenkit sarkal a tudat, hogy nincs megállapodás addig, mig be nem jutnak abba az öbölbe. És küzdésben, a boldogság hajszolásában telik el az-:étófc~ Egy sivár esztendőről. Hazánk gazdaságtörténelmében fekete betűkkel jelezik az 1913-ik esztendőt. Szilárdan megalapított, évtizedes, eredményes munkára visszatekintő, hatalmas gazdasági értékeket termelő, egész vidékek exisztenciáit biztositó, a munkások százainak kenyeretadó vállalatok vegyest hullottak el megszámlálhatatlan tömegben azokkal, akik a maguk körzetében, kis tőkével, a saját munkaerejűkkel dolgoztak évek, évtizedek óta a nemzet- gazdaság fokozására. Nagyvállalkozók és kisiparosok, az egész országot behálózó nagykereskedők és kisszató- csok, egyaránt képtelenek voltak megküzdeni a gazdasági válsággal, amely a múlt évben számumként végigdühöngött egész Európában, de különösen vészesen pusztított hazánkban. Mint heves ellenséges golyózáporban a nemzetvédő katonák, úgy hullott rendre a válság következtében szerte az országban a nemzetfenntartó teremtő elem, dolgozott légyen a termelés bármely ágában: a földművelés, az ipar, avagy a kereskedelem terén. Sorra pusztultak azok, akik ezt az országot naggyá tenni hivatottak, rendre estek azok, akiknek vállain nyugszik a nemzetfenntartás dicsőséges terhe. A gazdasági fellendülés óta, azóta, amióta Magyarország is belép'ett zf. ipari, termelő, kereskedéssel intenzivebben foglalkozó államok sorába, a modern Magyarország megalapozása óta, a múlt évihez hasonló végzetes megrázkódtatás még nem érte a mezőgazdasági életet. És ne adja az Isten, hogy még egyszer érje a jövőben. Évek lázas munkájára lesz szükség igy is, hogy ezt az esz. tendőt kiheverjük. Mi volt az oka az Európaszerte fellépő válságnak, azt tudjuk. Mi az oka annak, hogy hazánkban annyira végzetes hatású volt, azt csak sejtjük. Pozitive csak akkor fogjuk tudni, ha majd teljesen elvonul a gazdasági válság zivatara, Jia a nemzetgazdaság tudománya a nyugodtabb időkben higgadtan vizsgálhatja a gazdaságtörtó- nelmi tényeket. Ugyanis a gazdasági tünemények annyira szövevényesek, a bennük rejlő okozati összefüggés sokszor olyannyira komplikált, a lényeges és lényegtelen körülmények oly zagyva kuszáltságban jelennek meg, hogy a tünemények főokait nem könnyű megtalálni. Különösen nehéz felfedezni a gazdasági válságok mélységekben rejlő okozati összefüggését. Ellenben vannak okok, amelyek a felszínen úsznak, amelyeket a nemzetgazdasággal foglalkozó elme az első pillanatra észrevesz. Vannak gazdasági okok, amelyek egy magukban rögtön terem tenek okozatokat, amelyeknél tehát az ok és okozati összefüggés kézenfekvő. . Van ilyen, nyomban észrevehető oka a magyarországi gazdasági válság súlyos pusztításának is. Nem mondom, hogy egyedüli, talán nem is a legnagyobb, nem is a legfontosabb, de mindenesetre lényeges és az első pillanatra felfedezhető ok. Ez pedig az, hogy a magyarországi bankok jórésze még a végveszedelem idejében sem tudott altruista lenni, még akkor is esc! saját közvetlen pillanatnyi anyagi érdekét m amikor az egész nemzeti gazdálkodást a végp tulás fenyegette. A magyar bankok jórósze csukta Wertheim-szekrónyeit nemcsak akkor, a ; kor a hitelelvonás a nem kellően megalapít a közgazdaságra irreleváns, esetleg káros exist ciákat szorította le a szereplés szinteróről, de zárva tartotta akkor is, amikor a válság életerős vállalatokat, a nemzetgazdálkodás teremtő elemeit kezdte ki és sújtotta porba. A magyar bankok egyrésze még a saját jövendő érdekét sem tudta kellően szem előtt tartani, még azt sem tudta átérezni, hogy az életerős gazdasági existenciákat a saját érdekében is meg kell mentenie, mert az igy elpusztult existencia egy elvesztett ügyfelet is jelent, aki helyébe csak nehezen, csak hosszú idő alatt teremtődik másik. Megtörtént alcárKi a menyasszonyán 1 K Irta Krüzselyi Erzsiké. Azt mondták: boldog lett és vőlegényekig *• Ha egy lejárt: kezdődik uj regény S oda nyomatják a régi végére: „Vége!“ S hős és hősnő nyugodni téré . . . Legyen csak holdog, én is azt kívánom ! A mi szerelmünk nem volt más, csak álom, Mit sors-apánk zordan űzött tova Jöttén a bús való egy reggelének ■— S elhallgatott nyomán a dal, az ének . . . — Üzenje meg: ki a menyasszonya? Nem azért kérdem, mintha még szeretném ! Az én szivemben nincs már vágy, sem eszmény, Csak tudni óhajtom : ki ő s milyen? És fogja-é szeretni oly híven, Mint én szerettem egykor. . . Oh, be rég! Akkor még „ifjú és bohó valék!“ Ma már öreg a szivem s a beszédem Nem szállhat már oly lágyan, zengőn, szépen Hüiő, bús szivemből többé soha . . . — Üzenje meg : ki a menyasszonya ? Hadd tudjam azt is, hogy... De mégse, nem, nem, Bús téli álmát álmodó szivemben Feltűnne újra percre még a nyár, A dal, a fény, a vágy, a napsugár — S tüntével még sötétebb lenne bent És még nagyobb és még fájóbb a csend, Létem örök kinzó, nagy zsarnoka . . . Kegyetlenség a haldokló szemének Mutatni, hogy mily szép körül az élet . . . Ne tudjam hát: ki a menyasszonya! . . . Álom. Irta Rózsa Elza. > .. Szomorú, téli alkonyat. Vastag, sürü pelyhek- ben hull a hó. Az ablakon keresztül bámulom fáradt, álmos szemekkel a hóval borított templomot. Karcsú tornya villogón ékelődik be a szürke égboltozatba. Az utcáról felvetődnek hozzám a száncsengők hullámai. Didergek, fázom . . . Megpiszkálom a szunnyadó parazsat, azután beletemetem magamat a kandallószók puha ölébe. Egy kis ideig némán csodálom a tüzet, majd lan- kadtan csukom le szemhéjamat. Tagjaim elernyednek. Csukott szemem előtt ezer színű, ezer alakú vizszemek rajzolódnak, vibrálnak. Ólom álom nehezedik reám . . . Egy éles hasítást érzek a keblemben. Felvisi- tok, de akkorra már elcsöndesedik a fájdalom és valami nagy, nagy, kongó ürességet érzek a szivem táján. Odakapok, odaszoritom puha tenyerem, de megrezzenek, mert nem érzem dobogni a szivemet. — Egy halk sóhajt hallok. — Ki sóhajt ? — kérdem. Egy csöndes hang válaszol: — Én, a szived. Nézz le, itt vagyok! Le is néztem és láttam. Egy vérpiros, tenyér- nagyságú szivet láttam, mely lassan-lassan nőni kezd, csúcsa kiszélesedik, lebbenyei végtagokká válnak, ivhajlásából egy női fej nő ki. S ez a kis csoda nő, nő, mig egy érett női testté lesz. Majd ruha is borítja, puha, meleg köpönyeg. Az ón ruhám, az én bundám. Az arcát nem láthatom, mert egyik kezével elfedé, mig a másikat felém nyújtva, igy szól: — Visszajövök. A páromért megyek. Nincs nyugalmam, mig meg nem találom, mig el nem hozom. Engedd, hogy érte menjek. — De hát hol van és ki a te párod? — És ezt Te kérdezed? Hiszen az én párom a te testednek párja lészen! Zavarba jöttem, szógyeltem magam. De azután felnevettem. Hiszen ez az én szivem, aki minden titkomat tudja és ismeri azt a férfit, akit ón szeretek. Nyugtalan kíváncsiság fogott el és siettetve szóltam: — Menj hát, menj gyorsan ! Láttam, amint lassan elindul, félénken, később gyorsabban. Az ablakból visszafordult még- egyszer, azután eltűnt szemem reflektora elől . . . Kacagó, könnyű érzések szállottak meg. Furcsák, nagyon furcsák. Oly idegenszerü, s mégis oly csillámlón jóleső volt a várakozás. Várakozás, mely a jövő boldogságát, mámorát és erejét tartja fenn. Várakozás, mely az ábrándokat, az álmok meséit, a fájón gyönyörű vágyakat hordja magában. Várakozás, mely a vajúdások, a lelki-tusák, a fekete kinok titkos hirnöke. Várakozás: a legszebbre, a legpokolibbra, a leggyönyörűbbre és legnemesebbre: a szerető párosulásra. Bibor-hullámokban fürdött a lelkem. Ujjongó jókedv csapott meg és vigságos nótákat daloltam Titkolhatatlan mámorral vártam a szivem visszatértét. Vártam, mert azt hittem, elhozza a párját, kinek testhüvelye az ón testemnek párja lószen. Gyönyörűséges remegés fogott el. A felszabadult, eltitkolt, elrejtett vágyak tánca, mely lelkem mélyén tombolt. Végre zajt hallottam. Ablakcsörrenést, kilincscsikorgást. Azután egy fájdalmas, mély sóhajt. Nem láttam még semmit, senkit, de tudtam, hogy ez a szivem sóhaja volt... Lázhullámok kergetődztek ereimben. Erőtlenül, lehajtott fejjel vártam. Eltűnt a jókedv, elhalt Lapunk mai száma 10 oldal.
