Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-08-31 / 36. szám
2 (36. szám) U N G 1913. augusztus 31. tos munkáját, forduljon hozzá minden gazda teljes bizodalommal. Mezőgazdasági államban ólünk, minden egyes közgazdasági tevékenységünk bármily csekélynek lássék is az, egy egységes, független és gazdag ország hatalmas építményének számottevő téglája. Szabó Zoltán. írók és költők.* — Részletek az ungi írók és költők ismertetéséből. — I. Gyöngyösy István. Zrínyi Miklós halála évében lépett fel a régi magyar nemesvilág legünnepeltebb poétája: Gyöngyösy István. 1625 után, a legnagyobb valószínűség szerint 1629-ben, született Radváncon, Ung megyében. Iskoláit Eperjesen és Sárospatakon végezte; azután törvénygyakorlatokat szerzett s mint kisebb birtoku, szerény jövedelmű nemesember, előkelő urak szolgálatába állott. Wesselényi Ferenc nádor szívesen alkalmazta, különféle tisztségeket bízott rá s 1663-ban maga mellé vette, murányi hires udvarába. Gyöngyösy magántitkára volt a nádornak, emellett széliére ügyvédkedett s szívesen vállalt minden olyan megbízást, amelyből tisztességes utón jövedelemre lehetett szert tenni. Feleségével, az ungmegyei Baranyai Ilonával, több vármegyében kapott birtokrészt, de a csekély jövedelemből csak úgy élhetett meg, ha szolgálatokat tesz a főuraknak és vármegyéknek. Midőn Wesselényi meghalt, özvegye mellett maradt; híven szolgálta Széchy Máriát s még akkor is sokat fáradt úrnője védelmében, mikor a hires asszony vallomásokat tett elhunyt ura összeesküvéséről. A Wessel ényi-f éle összeesküvés fölfedezése Gyöngyösytis fogságba juttatta, de Szelepcsényi érsek közbenjárásával mihamar kiszabadult rabságából. Ekkor tért át református vallásáról a katholikus hitre. Ez időtől kezdve az Andrássyak oldala mellett szerepel; jogtanácsosuk minden ügyeikben, kedveltjük és pártfogoljuk mindenhol, ahova az előkelő család keze elér. A felvidék főrangú nemzetségei nagyon szerették az alkalmazkodó prókátort s, ami csodálatos, szerette a megyebeli nemesség is. A gömöri nemesek őt küldték követnek a nevezetes soproni országgyűlésre (1681.), s ismételten őt választották meg alispánnak még akkor is, mikor pártállása nem egyezett teljesen a gömöri nemes urak nézeteivel. Az 1687-iki hires országgyűlésen is ő volt Gömör követe. Még II. Rákóczi Ferenc fölkelését is megérte, ekkor is alispánja volt megyéjének. 1704 julius 24-én, hetvenöt éves korában halt meg. Tizenkét gyermeke maradt. A cikk ezután részletesen foglalkozik Gyöngyösy Munkáival, majd igy fejeződik be: Általában Gyöngyösy, a régi magyar nemesvilág ünnepelt énekese, alig emelkedett költői pályáján. Említett munkáiból s azokból is, melyekről ezúttal fölöslegesnek látszik a bővebb megemlékezés, egy emelkedettebb szellemű, tősgyö* >A Magyar Irodalom Története 1900-ig« c. miiből, mely a »Műveltség Könyvtára« vállalatnak XI. kötete. Az irodalomtörténet dr. Ferenczi Zoltán szerkesztésében jelent meg. Szerk. — Utó végre ő is volt fiatal ember, hát tőled sem veheti zokon az ilyen eseteket. — Ugye! Na hát csak hallgasd. És is igy vélekedtem s meg is nyugodtam. Mivel a sarok már közel volt, erősen kezdtem a szegfűmet szagolgatni. . . Ázt tudod, hogy az Erzsébet-kör- uton mentem? —■ Most már tudom. — Igen. És amint megyek, egyszer csak feltűnik előttem egy sűrűn lefátyolozott arcú hölgy, szegfű van a kezében ... Mit szólsz hozzá, kedves pajtikám ? — Mit? Hát te szépen nagy szagolgatva odamentéi és kalapot emeltél. — Igen, úgy akartam, de . .. — De? — Hát izé! Kérlek, amint meglátott, látszólag megrettent s sietve befordult a Wesselényi-utcába... — És te? — Én meg gyorsabban utána. Azt gondoltam, hogy ez csak cselfogás tőle . . . Már majdnem elértem, mikor hirtelen ismét megrettent s még gyorsabb léptekkel igyekezett át a túlsó oldalra. Néztem, hogy nem láthatnám-e meg az okot, amitől úgy megijedt s — Uram ne hagyj el — képzeld, édesapám jött velem szembe, piros szegfűt szagolgatva . . . — Aztán ? — Aztán ?! Hát nem elég borzasztó ez ? — És a lánnyal mi lett? — Hát izé! Kérlek, utána mentünk, mert édesapám megismerte a ruhájáról: a húgom volt. — A húgod?! És te nem ismerted meg? — Nem, kérlek, mert, azt mondta, hogy egy barátnőjéhez hivatalos az Üllői-utra .. . Mit szólsz ehhez ? — Jó! — feleli Zoltán — de azért úgy hiszem, az én esetem jobb lesz . .. — Ennél is jobb ? Lehetetlen. — Pedig jobb. Hallgasd csak meg ... Igyekszem rövid lenni. Tudod, hogy már el vagyok jegyezve és szeretem is a menyasszonyomat, hát nem szívesen keveredtem mostanában kalandokba. keres magyarságu, meglehetősen könnyed stilü, helyenkint meglepően színes nyelvű és elég zeng- zetes verselésü históriás ónekmondó alakja bontakozik ki. Négyrimü alexandrinus-strófái különösen érdemesek a kiemelésre. Nyelvben és verselésben minden epikus elődjét s hosszú időn át minden epikus utódját messze túlszárnyalta. Nem csoda, hogy több mint száz esztendőn keresztül őt tartották az egyedüli klasszikus magyar költőnek. Dayka Gábor. A nómetes irányú érzelmes lira művelői között Kazinczy és barátai Day ka Gábort (1768*)—1796.) tartották a legelőkelőbb tehetségnek. Ez a korán elhunyt költő a papi pályára készült, de még felszentelése előtt kilépett a szemináriumból s tanár lett a lőcsei, majd az ungvári gimnáziumban. Költeményei tele vannak szemrehányással és panaszokkal; lírája csupa bú és szenvedés. Érzékeny hangú, lemondó, vívódó elégiák; egy sokat hányatott, lágy kedélyű poéta vallomásai, nem fórfiatlan siránkozások. Egyik-másik költeményei igazi gyöngye a tizennyolcadik század lírájának. Ilyen A rettenetes éj. A természet haragjának hasonló színezéssel készült rajzát hasztalan keres- nők régi irodalmunkban. A borzasztó égi jelenségek tombolásának és a felizgatott emberi kedély viharos hullámzásának visszatükröztetése megdöbbenti a felizgatott képzeletet. Érezzük az ijedt szív sebes dobogását, halk sírást hallunk a mesz- szeségből: „Ah — holnap ismét hajnalom hasad!“ A öarna felleg szárnyain az éj A fö'dre borzasztó árnyékot hint, A hold csillámló fénye beborúl, Homályba sülyédnek csillagjaink. A záporral terhes köd megszakad, S özönbe fojtja a természetet. Nézd, a gyilkos villám mint hembereg, Mint csattogtatja mennykövét alá A zordon ég. A pusztító tüzek Hasítják a kősziklás bérceket. Az öldöklő villámok fényinél A halvány orca rettegést mutat. Felrémül ágyából a jámbor hit. S szentelt világgal űzi a halált, lm újra csattan és a gyönge szűz Lelkét kedveltje karján hörgi ki. Tovább, tovább, kérlelhetetlen ég ! Forgasd fel a rémült természetet, S szegezd rám életoltó nyiladat I De, jaj, m gszünt a gyilkos fergeteg. A hold előjön a homály mögül, A csillagok halvány fényt hintenek, Az ég derül. Rémilő éjszaka 1 Ah — holnap ismét hajnalom hasad ! Dayka keveset irt, de művészi ízlésének nyomait rajta hagyta legtöbb költeményén. Mivel formás kis alkotásaival örökké elégedetlen volt, ismételten átdolgozta s nem egy Ízben nyolcszor- kilencszer keresztül-kasul gyalulta verseit. A nyelvújítás előtt álló, megrozsdásodott nyelvvel rengeteget kellett küzdenie; annál csodálatosabb, hogy a régi szókincset és elcsépelt kifejezéskészletet sikeresen fel tudta használni céljaira. Eredeti költeményei közül, melyeknek száma harmincra tehető, szerelmi költeményei a leg* Varannai István adala szerint 1769. márc. 21-án született a költő. L. Mazuch Ede »Dayka Gábor« c. cikkét a Gyöngyösy Irodalmi Társaság II. Évkönyvében. Szerk. — De azért te is „levelez“-tél valamelyik újságban. Ugye, eltaláltam ? — Nem. Hanem egyik barátom kért meg, hogy mivel ő el van foglalva, menjek el én helyette egy találkára a Váci-utca és Irányi-utca sarkán levő leánygimnázium elé. A jel hasonlóképpen piros szegfű volt mindkét részről. — Azért sóhajtottál az előbb?! — Mondjuk .. . Én nehezen egyeztem bele a találkába, mert Bertussal, a menyasszonyommal szoktam esténként sétálni. No, de gondoltam, ma kimentem valahogy magamat. Elmentem tehát délelőtt a lakására. Be sem eresztettek hozzá, mert betegen feküdt. Csak a szomszéd szobából válthattam pár szót vele. Ilyenformán nem is kellett magam az estéli séta alól kimentenem . .. Hazamentem tehát ebédre s megizentem barátomnak, hogy vállalom helyette a találkát... Ebéd alatt édesanyám azt mondta, hogy délután nem lesz otthon. Édesapám is elutazott ebéd után vidékre, igy egészen magam maradtam otthon ... — Pompás, már tudom, mi lesz a vége! — vág közbe nagy örömmel Koros Dezső. — Igazán kitűnő lesz! — Meglehetős unalmasan telt el a délután. Mondhatom, izgatottan vártam azt az esti hat órát. — Ez is éppen hatkor volt! Nagyszerű, már tudom, hogyan lesz! — Végre nagy keservesen elérkezett. Útnak indultam. Az ut nem volt ugyan valami kellemes, mert esett az eső s nagy locs-pocs volt mindenfelé. Még a lámpák is szomorúan pislogtak az utszélen, úgy hogy már azon gondolkodtam, nem volna-e jobb visszafordulnom . . . Ebben az istenverte időben amúgy sem jön el az illető ... De hátha eljön mégis, gondoltam s mit szólna a barátom, ha Ígéretem ellenére nem tenném meg a közvetítést. — Fogadjunk, tudom, hogy mi lesz a vége. — Fogadjunk, nem tudod! — Mibe ? — Öt üveg pezsgőbe. — Helyes! Áll a fogadás! Fogok a pénzeden pezsgőzni!... szebbek. De akadnak sikerült darabok hazafias és bölcselő versei között is. Erdélyi János. A nép fia. De bár atyja egyszerű földmlvelő: házuk nem daltalan. Már gyermekkorában viditója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesélt és mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a költői hajlamok s végigkísérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hü marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. Amit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betű adat, a történet, az erkölcs, Ízlés földerítéséhez és kimagyarázásá- hoz. Nemzetének lehető kitudása az a cél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert ami nálunk az idő folytán egyszer ténnyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigorú egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk — magunk és az emberiség irányában — önismeretté izmosodhassák s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban. Mély értelmű, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi működésének főmozgatója és irányitója. A nép- költészet termékeivel úgy van mint Linné a növényekkel : gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhírű botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis leányának egy tündérmesét mondott el, — azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre. Nagy gyűjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugynabban az évben, melyben Tompa Mihály Nópregék és mondák cimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasóközönség húsz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az ízlés nem múló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott útmutatásai s a kísérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas zseni, mint aminö Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segített, hogy végre csakugvan megtaláljuk — magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát s a művészetek szeretetében feltétlenül tisztelni a jelleget. Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon. — Tehát vigyázz ide! . . . Eltekintettem a latyaktól és mentem célom felé. Oda is értem. Még nem volt hat óra. Türelmesen jártam fel s alá s hallgattam az esőcseppek egyhangú potyogását, amint a flaszterre esve nagy csettenéssel millió kisebb cseppre oszlottak szét. Az esőernyőmön is egyre kopogott az áldás s a monoton zajt csak ritkán szakította meg egy-egy villanyos csengése, bugása, vagy egy arra vágtató fiakker, avagy hébe-korba egy-egy szegessarku cipő kopogása. — Tényleg igy lehetett. — Majd megkondult a közeli templom nagyharangja s mélyen verte el a hatot, hogy aztán hangja elvesszen az eső és város zajában. Én csak jártam fel s alá, anélkül, hogy valakit is láttam volna találkás szándékkal. Már éppen azon gondolkodtam, hogy tovább nem várok, mikor a távolban közeledő női alakot pillantottam meg. Tudod, hogy rövidlátó vagyok, igy hát a vonásait nem igen vehettem ki. Láttam, hogy jó meleg prómkabát van rajta, kezében mintha szegfűt hozna. Elindultam feléje, már világosan láttam a piros szegfűt, én is forgattam az enyémet. Az arca be volt fátyolozva erősen. Meglehetős asszonyosan jött felém s én bennem már kezdett a kíváncsiság dolgozni. Közben összeértünk, már alig két lépés választott el bennünket, mikor mindketten szinte kővómeredten megálltunk .. . Szólni akartam, de nem jött hang a torkomból. Őrületesen kezdett a vér lüktetni bennem a szivemtől az agyamba, ködbeborult minden előttem, még a megrettent halk sikolyát is alig hallottam . .. Úgy éreztem, hogy az ég akar rám szakadni sürü felhőjével, mig ő remegő, fojtott hangon szólalt meg . . . — „Zoltán!“ — Brávó! Megnyertem a fogadást. Tudom, hogy ki volt, biztosan tudom ! — Nos? — Hahaha, ez igazán még jobb, mint az enyém volt! . .. Hát az : — édesanyád! — Nem! Megnyertem a fogadást, mert a ... menyasszonyom volt!
