Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-07-13 / 29. szám
51. évfolyam Ungvár, 1913. julius 13. 29. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Félévre ...............4 K. Negyedévre . . 2 K. Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre , . 14 K. || Félévre...............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f.---------- Nyilttér soronként 40 fillér. .......... HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- -■ den csütörtökön. -------TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők, Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. ----— KI ADÓHIVATALI TELEFONSZÁM 11. ------Tandíj emelés. A háború réme újra kisért, a balkáni népek ismét fogvicsoritva néznek egymásra, vért ittak már, vért kívánnak újra! Most összevesztek a koncon, már hajba is kaptak ... és a gránicról, a határról, elfásult lélekkel, vérbeborult szemekkel, fegyverét markolva nézi őket a családjától már hónapok óta elszakított tartalékos — napszámos-baka . . . Otthon kenyér nélkül az asszony, az apróság 1 . . . Közben a csendes óceán végtelen tükrén Amerika felé úszik egy hajó, a kivándorlókat vivő hajó-város. Az első osztályú fedélzeten durrog a pezsgő, hallik az éljen a világ minden nyelvén! Hogyne 1 A hajóstársaság ünnepet ül a jó üzletmenet örömére. Jubilál. Most szállítja a tizmilliomodik utast s a tizmilliomodik egy magyar, egy szegény ekés paraszt. Kínálják étellel, itallal, isznak az egészségére, vendégelik illő, úri módon. A szegény magyar könnyes szemmel bámul, mi ez? Megmagyarázzák neki: a hajótársaság, melynek hajóján utazik, fennállása óta a tizmillomodik utast most szállítja, őt érte a szerencse, éppen ő váltotta meg a tizmilliomodik jegyet. Örüljön hát, a hajótársaság kitesz magáért. Szerencsés ember, ne búsuljon, szerzünk magának fényes alkalmazást, ki fogjuk eszközölni, bár fedélközi utas, hogy ne kelljen Ellis-Islandon vesztegelnie, ellátjuk tanáccsal, pénzzel. A szegény magyar puhabélü, foszlós kalácsot eszik, rá tokaji bort iszik . . . Barázdás arcán könny nem pereg, csak belül sir a lelke . . . haza gondol . . . odahaza öt aprósága száraz kenyeret majszol, a kis tehénkét, a riskát eladták, kellett útiköltségre. Édesanyjuk hogy vigasztalja őket, biztatja: kis sziveim, lesz tejecske, lesz nemsokára; küld édes apátok sok-sok pénzt, veszünk megint tehenet, meg bocikát is . . . Csakugyan: két hét múlva megy haza a pénz, hamarosan van tehén is, bocika is. Szerencsés volt, mert a tizmilliomodik volt. De hát a többi, az előtte és utána valók ? . . . Az amerikai bányák mélyén minden héten halál- orditástól borzong a föld, a kohók tüzében minden héten serceg az emberi hús. A nagyhegyes felvidék kevésbé dús talaján magába kapál az itthon maradt asszony, minden feltúrt rögöt köny- nyeivel öntöz . . . tegnap hozta a drót, hogy az ura oda- fult a tárnába ... A mesgyén a csóva mellett lepke után kapkod a már apátián kicsije. Egy kis üres lapra. Irta Kriizselyi Erzsiké. Egy üres lap került véletlen elémbe, Rá ismertem rögtön egy régi levélre, Abból volt kitépve. Másik beírt felét elégettem régen, Hogy mi volt ráírva: már alig emlékszem . . . Tán nem is emlékszem. E kicsiny papirt is, ■—- hitvány, foszló semmi, — Valami úgy unszol: szintén tűzre vetni, Szintén eltemetni. Hiszen aki küldte, elfelejtett régen — S mintha nem lett volna üdvöm, mindenségem Ő se soha nékem. De csak tétovázom . . . s akaratlan, titkon, Azt a kicsi papírt ajkamhoz szorítom, S csókkal elborítom . . . Hátha mikor küldte, szíve még enyém volt, Egy-egy dobbanása hátha még felém szólt . . . Hátha még felém szólt? Halál előtt. Irta Joan Agirliceanu. Néhány nap óta az útszéli korcsmának szokatlanul sok vendége van. Egyenkint jönnek majd erről, majd arról az utcáról és sietve kissé előre vonulnak, és mintha valami ösztökélné őket hátulról az est beálltával, a korcsmába csoszognak. Hárman-nógyen isznak valamit, mások az A most befejezett tanév nem várt meglepetést hozott a szülőknek. A főreáliskola értesítője a 44. oldalon ugyanis azt közli, hogy a valiás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1913. évi május hó 31-én kelt rendeletével a főreáliskola tandiját 36 K-ról 60 K-ra emelte az 1913—1914. iskolai évtől kezdődőleg. Hogy mi vezette a miniszter urat ez intézkedésre, arra nézve nem találunk indokolást a közlésben. Valószínűleg az, — amit különben hangoztatni is hallottunk — hogy ha már az ungvári reáliskola főreáliskolává lett, legyen a tandij tekintetében is egyenrangú a kir. kath. főgimnáziummal. Ebből az okból azonban a tandijemelésre szükség nem volt; nem pedig azért, mert az iskolát, még ha középiskola is, nem az teszi a szülők és általában a nagyközönség szemében becsessé, ha ott minél nagyobb tandijat szednek, hanem az, ha minél szebb és jobb nevelési és tanítási eredményt tud felmutatni. Az ungvári főreáliskolának ez az erőssége megvolt eddig is, a kisebb tandij mellett, s valószínűnek tartjuk, hogy az iskola igazgatójának az értesítőben kifejezett azon reménye, „hogy nem fog sok idő eltelni, amíg e Város társadalma és uj főiskolája az egymás igényeihez való kölcsönös alkalmazkodásban, a kölcsönös megbecsülésben teljesen megtalálják egymást anélkül, hogy valamelyes egészségtelen verseny fejlődhetnék ki a város másik főiskolájával“, — megvalósult volna tandijemelés nélkül is. Határozottan nehózményezzük tehát, hogy a szülők gondját még a tandijemeléssel is tetézik ma, amikor úgy az élelmi, mint a ruházati cikkek ára megkétszereződött, ma, amikor a lakbérek oly magasak, hogy a legtöbb lakbérjövedelemmel biró egyén kénytelen arra a megélhetésre szolgáló fizetéséből rápótolni, hogy lakályos helyiségnek lehessen részese, — a kereseti viszoasztalokhoz támaszkodva állnak és egymás felé hajolva titkolózva suttognak. Márton bérlő betegségéről beszélnek, ki a falusi báró birtokának régi bérlője. — Lásd Tudor testvér, ez a betegség nem olyan, mely elmúlik. Ezen betegség átokkal van összekötve. És ezen átok nem jött valamely embertől, ezt maga Isten adta. Ezért mondom, hogy sohasem szabadul meg tőle. A beszélő ujjaival szájára huzza nagy bajuszát, azután ismét kétoldalt simitja. — Biztos, hogy nem szabadul meg. Az udvarból valók nem akarnak beszélni, de mégis hangzik valami. Azt mondják, hogy három nap óta nem alszik és mindig kiabál, hogy fogják meg és vezessék eléje Todorutut, tudjátok azt, akit egyszer úgy megvert, hogy belehalt. Felesége borzalommal néz rá zavaros szemeire, semmit sem lát és nyugalomra inti. Zömök, bajusztalan ember vegyül a beszélgetésbe. — Biztos már, hogy elpusztul, tegnap a városba küldtek pap után. A kocsis úgy hajtott, hogy szinte szikráztak a lovak patkói. Alig tudtam megkérdezni, hogy mint van. Csak úgy odadobva mondotta: — Pap után megyek, mert az úr mindig ördögöt lát. Ettől kezdve azután tisztátalan lelkekről kezdtek beszélni. Egyesek kutya, mások bivaly alakjában látták, ismét mások tűz képében, mely az urasági ház fölött égett, anélkül, hogy a fedél elégett volna. És nem volt rá eset, hogy midőn este összegyűltek, valaki valami újat nem tudott volna mondani. Ezért alig várták, hogy a korcsmába menjenek. Nappal semmi sem volt. Ekkor mezőn dolnyok pedig nem hogy javulnának, hanem az általános ipari és kereskedelmi pangás miatt állandóan rosszabbodnak, — s amikor ma már igen komoly egyének, és nem is egyesek, de tömegesen hangoztatják szerte az országban, hogy még a kézműipari pályára lépő egyénnek is legalább négy középiskolát kellene végezni, hogy Magyar- ország kisiparossága a kellő értelmiséggel rendelkezzék. És mert a középiskolákra nemcsak azoknak van szükségük, akik a kiválasztott életpályához szükséges szakismeretek megszerzése végett elő- készitőképen látogatják azokat; tehát nemcsak azoknak, akik gazdasági, kereskedelmi, ipari és technikai főiskolára készülnek, hanem mert azoknak is szükségük van ma már a középiskola négy alsó osztályának látogatására, akik vagyoni viszonyaiknál fogva a kisiparosi, a kiskereskedelmi pályán kénytelenek kenyerüket megkeresni, — ez okból — ismételjük, — határozottan nehózményezzük a főreáliskola tandijemelését, mint gátlóját annak, hogy a szegényebb sorsú, s igy gyermekeiknek főiskolai képesítést nem biztosítható szülők gyermekei is magasabb iskolai képzettséghez jussanak. Nem felemelni, de leszállítani kellene á középiskolai tandíjat a főreáliskola négy alsó osztályában épp úgy, mint a főgimnáziumban. A tandij egyébként sem elégséges az iskolai szükségletek, a tanári és egyéb fizetések fedezésére, — kár, nagy kár tehát magas tandíjjal az általános műveltség terjedésének útját állani, s majdnem lehetetlenné tenni, hogy a szegényebb szülőknek kis emberekként maradó gyerekei is magasabb iskolai képzettségre tehessenek szert. Ha szükség volt arra, hogy a népiskolákban a tandij szedése általában eltöröltessék, — még inkább szükséges, hogy a népiskolából kikerült, de még tanköteles korban levő, kisipari vagy kereskedelmi pályára lépő, de úgy testileg, mint goztak, mint előbb. De alighogy leszállt az estszürkület, titokzatos magasságokból lejövő hűvösség beálltával, mintha valami megmagyarázhatlan hideg borzongás töltötte volna el lelkűket. És mikor haza jöttek, az asszonyok új részleteket mondottak; igy rövid idő alatt a falu nyugtalansága oly mérveket öltött, hogy alig tudtak megvacsorázni, úgy siettek a korcsmába. Régen mondották, hogy ez az ember, ezen idegen Márton, ki idegen maradt köztük, bár huszonöt évig ólt velük, egyszer nagyon érezni fogja Isten haragját. És amikor egyszer látták, hogy nem jön ki a határba, könnyebben lélegzőitek, mert tudták, hogy nem jól van. De mikor hallották innen is, onnan is, mennyit kínlódik és nem tud meghalni, búsulni kezdték. Beszélgetés közben felelevenítették, hogyan jött a faluba és eszökbe jutottak összes tettei és amikor azokat teljesen törvényteleneknek tartották, még sem látszott nekik jónak, hogy a bérlő mint gonosztevő haljon meg. Tudták ugyanis, hogy az idegen pap, kit sebtében elhoztak, nem fog segíteni. Azt mondják, hogy mikor belépett a beteghez és olvasni kezdett felette, Márton köhögött, majd dühbe jött és szemeit forgatta. A pap sápadt lett, mint a fal és reszketve kiment. Hej, pedig néhány évvel ezelőtt, midőn Todorutu Dumitru, kit fólholtra vert, ezt mondta neki: Jól van, uram, te engem most csaknem elevenen megettél, minden ok nélkül, de tudd meg, hogy nincs pap, ki feloldozzon bűnödtől, — hahotázva mondotta a bérlő: Mit pap, a pap ördög, nincs szükségem papra. Körös-körül emberek állottak és fejüket rázták ennek hallatára, pipájukból eregetve és egy- egy vésztjósló szót kiejtve. A falusi emberek sohasem tudtak számot Lapunk mai száma 8 oldal.