Ung, 1913. január-június (51. évfolyam, 1-27. szám)
1913-03-09 / 11. szám
51. évfolyam. Ungvár, 1913. március 9. 11. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Negyedévre . . 2 K. Félévre .........4 K. Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Unji vármegye Hivatalos Lapjával egyOtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ..........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyilttér soronként 40 fillér. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ■ ■■■ ■ ■■ den csütörtökön. MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők. Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.---------- KIADÓHÍV AT ALI TELEFONSZÁM 11. = Kisgazdáink érdekei. (te) Vármegyénk mezőgazdasága — más vármegyék agrikulturájához képest viszonyítva — sajnos, nagyon hátramaradott. Ennek oka egyrészt vármegyénk mostohább talajviszonyaiban, de nagyobbrészt kisgazdáink végtelen elmaradottságában rejlik. A talaj különösen vármegyénk felsőbb vidékén hideg, lusta márga-talaj, mely csak akkor hálálja meg a befektetett értéket, ha teljes szaktudással alapos munkát végez benne a kisgazda. Ahol jobb is a föld, ott helytelen vetésforgóval, rablógazdálkodással kizsarolják a földet úgy, hogy ott sem hozza meg azt a termést, melyre egyébként alkotásánál fogva képesítve van. A kisgazdát még ma is büntetéssel kell arra szorítani, hogy gyermekét a mindennapi iskolába járassa s így a gyermek felnő anélkül, hogy a legelemibb ismereteket megszerezné magának. Az pedig, hogy a gazda gyermekét földműves iskolába járassa, ily körülmények között még álomnak is merész. Gazdasági lapok, könyvek ismeretien fogalmak kisgazdáink lelki világában és szakképzése kimerül abban, hogy atyjától megtanult szántani, vetni, aratni és szénát kaszálni s mikor ezeket elsajátította, abban a büszke tudatban éli le életét, hogy nála már okosabb, jobb gazda nem létezik. A szárazságokba túl nemességet azután csak a jó Isten számlájára irj# s elképzelni sem tudja azt, hogy úgy az egyik, mint a másik csapás ellen a mély szántással és helyes vetésforgó alkalmazásával tekintélyesen lehet védekezni. Valóban bámulatos az a konzervatív elmaradottság, mely vármegyénk kisgazdáinak gazdálkodási rendszerét jellemzi. A modern fejlődési irányzatok kisgazdáink egyhangú élete fölött nyomtalanul röppentek el és hogy a gazdálkodás mégis biztosította kisgazdáink megélhetését, azt egyrészt a földjáradéknak nem tőlük függött emelkedése, másrészt pedig az amerikai pénz hathatós támogatása eredményezte. A gazdálkodási rendszernek ezen ős primitív jellege azonban nem maradhat meg sokáig. A helyes gazdasági politikának oda kell most már irányulnia, hogy kisgazdáinkat megnyerjük és neveljük a modernebb művelési rendszerekre való áttérésre. Azt a sok mulasztást, amit e téren az illetékes vezető emberek elkövettek, serény munkával kell helyrepótolni. Ha államóletünk valamely ágában követtek el pótolhattam hanyagságot, úgy bizonyára a gazdasági tér az, amely vármegyénkben teljesen elhagyatott, elhanyagolt állapotban senyved. De hát ki törődött volna a paraszttal, a kisgazdával? A politikai pártok különbség nélkül csak akkor törődtek a paraszttal, ha a szavazatot kellett a furfangnak soknemü változatával kicsikarni tőle. Azután csak adóalany és büntetési tárgy volt a paraszt. A közigazgatásnak lett volná elsőrendű kötelessége és feladata kisgazdáink nevelése, támogatása. A közigazgatás emberei azonban sem gazdasági tudással, sem érzékkel nem bírnak hivatásuk eme legfontosabb részének megoldásához. Nem is érnek rá, mert hiszen az aktaintézéssel agyon vannak nyomorítva. És még egy szociális oka is van vármegyénkben a kisgazdák elmaradásának. Az, hogy nincs erőteljes középbirtokos-osztályunk. A középbirtok fogékonyabb a modern gazdálkodási rendszerek iránt. Az meghonosítja az új vívmányokat gazdálkodásában. Minthogy pedig a közópbirtokos- osztály közvetlenül együtt ól és érintkezik a paraszt-osztállyal, ez utóbbi rendesen elsajátítja és lassankint bevezeti az új intézményeket saját kisgazdaságába. Nálunk középbirtokos-osztály — — egyáltalán nincs, nagybirtokos pedig éppen nincs. Tehát kisgazdáink nem tanulhatnak, nem fejlődhetnek úgy, amint azt azon vármegyékben tapasztalhatjuk, ahol erő s középbirtokosok virulnak. A mi szegénységünkben más segítő eszközökhöz kell folyamodnunk, hogy kisgazdáinkat kiemeljük a középkori gazdálkodási módszerbőlMozgalmas időket élünk. Nincs hét, melynek egy-két napján nagyobb- szabásu hangverseny, előadás, avagy estély ne rendez- tetnék, — mindegyike a közönség anyagi erejének erős igénybevételével. Pedig az idei farsangot megelőzőleg néhány héttel Ungváron is felmerült az eszme, hogy tekintettel az igazán nehéz gazdasági viszonyokra: mondjunk le a bálozásról, a táncvigalmak rendezéséről. Elismerjük, hogy a farsang ideje alatt volt is némi tartózkodás észlelhető — a bálozás terén, — mulatni és pénzt költeni az emberek azonban épp úgy mulattak és költöttek, akárcsak a 6 %-os bankkamatláb boldog idején. Igaz, nagyon helyes, sőt kívánatos is, hogy a közönség hozza meg a maga áldozatát a helyi jótékonycélu intézmények támogatására, — nem helyeselhető azonban : ha ez áldozathozatali alkalmak oly sűrűn érik egymást, mikép nem marad idő a zsebek újra megtöltésére, — nem helyeselhetjük: ha a jótékonyság gyakorlására szolgáló alkalmak oly sűrűn érik egymást, mint ahogy történik ez jelenleg Ungváron. Ungvár lakossága nem oly nagyszámú, hogy minden egyes alkalomkor a közönség más és más rétege tölthetné meg szinültig a jótékonyság csarnokát, s így tulajdonképp minden egyes esetben egy és ugyanazon társadalmi osztály zsebére nehezül a feladat, hogy a rendezők nagy és fáradságos munkája anyagi sikerrel is járjon. És éppen ezt nem volna szabad feledni azoknak, akik mint rendezők, a közönség jóindulatára támaszkodva bocsátják ki meghívóikat. Legyünk őszinték. Valljuk be, hogy tényleg mindnyájan érezzük a nehéz gazdasági válságot; a tisztviselő épp úgy, mint a kereskedő vagy az iparos. Legyünk tehát kímélettel egymás iránt, s ne kény- szerítsük önönmagunkat olyan áldozatok hozatalára, olyan költekezések megtevésére, amelyek közös mindnyájunknak terhére vannak, s amely áldozatok meghozatalára igen kévésünknek van meg az anyagi tehetsége is. Tartsunk egy kis szünetet, mert nincs kizárva a lehetősége annak, hogy a közönség az anyagi kimerültséget nyiltan be fogja vallani, s megsokasodnak az üres házak, mely jó hosszú időre azután a rendezők csődjéf is fogja jelenteni. Ä leveleki zúgónál. Irta Szabados Károly. Farsang van. Vigasság mindenfelé. Maga a nagy világegyetem is mulatni, ünnepelni látszik, legszebb fehér díszruháját öltvón magára. A napokon át szakadatlanul hullott hó, mint meleg dunna fedi be az alvó természetet. Nincs sehol semmi szenny. A szűzi lepel beláthatatlan messzisógben gondosan betakar minden földi piszkot. A szürke hófelhők felszakadoztak. Derülten süt ki a téli nap. Ragyogó sugarai száz és százféle színben törnek meg a fák ágain ülő hószemeken, akárcsak az ezeregy éjszaka császárainak összes drágaköveit reájuk aggatták volna. Amerre a szem ellát, minden csillog-villog, mintha gyémántporral volna behintve, sőt Szól apó pajkos koboldjai a felporlasztott hó-atomokból a levegőt is millió és millió brilliáns-szilánkkal szórták tele. Az út melletti jegenyék egyikének tetején két varjú lebzsel. Évszázados kopott, öreg az egyik, fiatal a másik. Komoran gubbaszkodik az ág szólón az öreg, vígan szökdécsel a fiatal, miközben elragadtatással kiáltozza: — Mily gyönyörű! Mily ragyogó minden! — Kár, kár! — felel rá az öreg egykedvűen. — Te meg egyebet sem tudsz mondani bátya, csak mindig kár, kár! Nincs érzéked a természet szépsége iránt. — Fiatal vagy te még öcsém. Csak a fényt látod, de arra már nem gondolsz, hogy ez a vakító pompa befödte elesógünket is. —■ Ejh! De prózai vagy öreg. Ki gondol evésre e káprázatos csillogás közepette? — Mit sem ér a külső fény, ha üres a gyomrod. Különben is múló tündöklés az egész. Az első tavaszi nap meleg sugarai eltüntetik és lesz belőle ismét sár és piszok. De akkor legalább megint jól lakhatunk. — Nekem beszélhetsz. Csak szebb ez a téli fény, mint az egyhangú őszi szürkeség. S hogy a fiatal rajongónak beteljék a kedve, hogy az általános dísz még tökéletesebb legyen, a leáldozni készülő nap biborpiros köpenyt borított az ég nyugati vállára. Arannyal zománcozta be az ezüst takarót. Rubintokkal tűzdelte teli a fák zúzmarás koronáit. Azután jól sikerült müvében maga is gyönyörködve, szélesre vonta a rendesnél amúgy is kétszer akkorának látszó, megelégedettségtől sugárzó ábrázatát és mielőtt elmerült volna a végtelenbe, derűs mosolyával még egyszer körül csókolta régtől becézett gyermekét, az’ünneplő köntösébe bújtatott jó öreg földet. Lelkesedve ujjongott a megragadó képen a fiatal, ám az öreg varjú egykedvűen pislogott tovább, ügyet sem vetve a szerinte fényes hiábavalóságokra. — Kár, kár! Vörös az ég alja. Vérben nyugodott le a nap. Veszedelmet jelentett az mindig, — duruzsolt magában. Dermesztő északi szól szántja végig a hómezőt. A fenséges néma harmóniába éhes, vad csikasz üvöltése süvít bele. A vérfagyasztó hangtól meghorkan a nemes arabs mén, majd hogy az árokba be nem fordítja a dülö útra letérő kis szánkót, prémes bundájába gondosan beburkolt magányos utasával együtt. — Ni, ni! Hiszen ez a fiatal Soltész Dini, a pellegi földesúr fia, — bámészkodott a tova iramló szán után“a|fiatal! proletár. — Láttad, ha|van szemed? •— Vájjon hova megy a Tisza felé? — Ugyan hova menne? Magadtól még azt sem tudod’kitalálni-?“De nehéz tanuló vagy! A leveleki zúgóhoz? A Kéri Mihály malmához? Oda ugyan roszkor megy. Mihály gazda az imént ment be a városba, honnan csak a reggel fogja haza vetni, ahogy ón ismerem. — De a leányát nem vitte magával. Kár, kár’... — Talán bizony el akarnád hitetni velem vén rágalmazó, hogy Dini úrfi a szép Katicáért megy a malomhoz? — Nem is miérettünk. — Ejh, no! Hiszen Katicát már elkendőzte a Szegő Gyuri, ki ha katonáéktól őszre haza kerül, átveszi a malmot és újborra a lakodalmat is megtartják. — Sok víz lefolyik még addig a Tiszán. — Dini meg tegnap jegyezte el a feketehegyi dúsgazdag Hertelendy Piroskát. Hát mit keresne Katicánál ? — Mit? Édes csókot, forró ölelést. Láttál már férfit, ki ne szeretett volna tilosban vadászni ? Mi másért járna ide nyár óta minden alkalommal, mikor csak megneszeli, hogy Mihály gazda kiteszi hazulról a lábát. Pedig mióta özvegy sorra jutott, igen gyakran ellátogat a városba egy kis bú- felejtőre. Te mindezt nem vetted eddig észre, mert nincs megfigyelő képességed. Mert nem látsz tovább az orrodnál. Sokat kell még neked látni és tapasztalni. —- Megengedem. Még sem tudom elhinni neked. — Nem? Hát gyere velem. Előzzük meg az úrfit. Győződj meg saját szemeiddel. Úgy sincs egyéb dolgunk. Meggómberedett szárnyainknak sem fog ártani egy kis mozgás. Azzal útra keltek. Dini még nem is volt látható, a két imposztor már ott fagyoskodott a malom előtti nyárfa tetején. Pompás helyre telepedtek. Páholyukból a szobába is beláthattak. A piros függönyöcskók csak félig fedték el az ablakokat. Lapunk mai» száma. 10 oldal.
