Ung, 1911. július-december (49. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
52. szám. szabadon ragadta a Nagyérből a Tiszába tutajukat. Nem sikoltoztak, nem jajveszékeltek, de mint buzgó protestánsok, teljes erővel kezdték énekelni a kilencvenedik zsoltárt: „Te benned bíztunk eleitől fogva Uram!...“ „Sokáig hallatszott az ének hova tovább mindig altatóbban. A férfi basszusát, a nő szopránját s az inas diskántját végre egészen túl zúgta a rohanó viz moraja...“ Másnap hallottuk, hogy a hitbuzgó emberek , a csürkapu segélyével megmenekültek. * A harangok búgtak tovább szakadaílanúl... Hosszú aggasztó negyedórák, órák teltek el, mindenik örökkévalóságnak tűnt fel édesanyám előtt, mert az idő hovatovább rosszabb lett s édes apám még mindig nem tért haza. Besötótedett teljesen, csak a villámfény világított olykor olykor. Anyám ölébe vett, megsimogatta szőke hajamat, erősen szorított keblére, arcán mérhetlen aggodalom látszott. — Tedd össze kezeidet gyermekem. Imádkozzunk. — Mi atyánk, ki vagy a mennyekben... E pillanatban cselédünk rohant be s jaj- veszókelve kiáltá: a Szellő egyedül jött haza!“ Anyám majd elájult, de valami emberfeletti erővel mondá elém tovább az imádságot: szenteltessék meg a Te neved, -----------Végig mondottuk a legszebb imát és azután lámpásos alakoktól kísérve, egy hosszú szekeret áttunk a kapun bekanyarodni. A szekér le volt takarva gyékénynyel. A mikor magas tornácunk elé ért, s a gyékényt levették róla, 14 apró- cseprő, élénk gyermek-arc mosolygott elő, s az egyik lámpásos ember anyámhoz sietett, átkarolta, s hosszan csókolta őt. Édes apám volt, a ki kedélyesen szólott: Kedves Mariskám! sok vendégünk lesz ám éjszakára, hozass szalmát a konyhába, ott fognak hálni ezek a porontyok, kiket a vízből kimentettem. Elmondta aztán édes apám, mint emelték a vaskereskedővel lóhátra a gyermekeket az ablakokon át. Két szekeret is kerítettek, egyiken Pedinszky vitt haza 15 leányt és fiút magához. Apám nem akarta magára hagyni a gyermekeket, a szekérrel jött lovát egy fiatal gyerkőcre bízta, s az kiszabadulva a fiú kezéből, haza szaladt. * Másnap lefutott az ár. Mosolygó napfény sütött a szomorú, dúlt városra. Apák, anyák jöttek hozzánk s feltalálva gyermekeiket, csókolták apám kezét, ruháját. A főispán értesülve nemes tettéről, kitüntetésre akarta ajánlani apámat. E célból elébb szép levelet intézett hozzá, a melyben többek között a mentés részletes leírását kérte. Atyám a levélre egyebek közt ezt válaszolta: „... Kiket mentettem meg és hogyan? Már nem emlékszem. Minden nemesnek tartott tett maga magában hordja kellő jutalmát. A kitüntetést mellőzni kérem. Én magam mindig hálásan köszönöm meg imáimban a jóságos Teremtőnek, hogy fáradozásomban megsegített, ahhoz bátorságot adott, egészségemet, emberi kötelességem teljesítése után, megíartá. Hivságos kitüntetésre nem vágyom, lelkiismeretemben, a megmentettek hozzátartozóinak hálájában teljes jutalmamat megtaláltam.“ Ez a főispán volt az, a ki apámat elfeledte (?) a szolgabiróságra jelölni. Azt azonban nem irta meg levelében, hogy a mig ő odajárt emberi élet-vagyont menteni, istentelen céda bitangok, az árvizveszedelmes esti szürkületet felhasználva, kibontották disznóólunk oldalát, s ellopták a legkövérebb hízónkat belőle... Az utolsó Homonnay-Drugeth. Irta Dudás Gyula. Dr. Karácsouyi János akadémiai tag, kiváló hazai történetírónk a Drugeth családról a Pallas Lexikon számára irt tanulmányában a család utolsó tagja gyanánt D. Zsigmondot említi, a kit Thököly Imre fejedelem 1684-ben lefejeztetett.1 Eltekintve attól, hogy Karácsonyi azon állítása, mely szerint Thököly D. Zsigmondot lefe1 Pallas Lexikon V. 532. (Az 'évszámot sajtóhiba következtében 1648-nak Írja. TT 3ST 3 jeztette volna, a korábbi történetírók tévedésén alapul, a Drugeth család egyik tagjának az újabb időben napfényre került végrendelete azt bizonyítja, hogy a nagyhírű család utolsó tagja nem is D. Zsigmond volt. D. Zsigmond volt zempléni főispán, később országbíró, a Nucleus Rerum Hungaricarum cimü mű Írója, valóban 1684-ben hunyt el, csakhogy természetes halállal. Hogy őt Thököly, a kinek különben az előbbi időben fogságában is volt, nem végeztette ki, bizonyítja feleségének, gr. Draskovics Zsuzsannának egykorú naplója, melyben erre vonatkozólag ezek foglaltatnak: „Anno domini i 1684. 19-a április nehéz és súlyos botegeskedése után múlt ki ez világból boldogúl az én édes hitves társam tekintetes és nagyságos gróf Drugeth Homonnai Sigmond uram a felséges római császár és magyarországi király etc. tanácsa és komornyikja, nemes Ung, Zemplén és Borsod vármegyéknek főispánja, életének 27. esztendejében, kit az örökkévaló nyugalomba az isten nyugosz- szon. Ámen.“* Drugeth Zsigmondot jóval túlélte testvére D. Bálint, a ki címzetes ungi főispán, korbáviai választott püspök és szentjobbi apát volt. Ezt igazolja csejthei várában 1691-ben kelt végrendelete, melyben arra kéri I. Lipóf királyt, hogy mint „dicső családjának utolsó örökösét“ a „benne kihaló Homonnay család érdemei és az ő hűségére való tekintetből“ végső rendelkezéseit megerősíteni, foganatosítani és védelmezni legyen kegyes. Végrendeletében a királyra hagyta azt a hires és nagy értékű drágakövet, melyet ő maga „Homonnay család különös kincséinek nevez, továbbá a magyar udvari kancelláriának hat lovat ajándékozott.2 3 Elhalálozása évét és napját eddig pontosan nem tudjuk, de valószínű, hogy még a végrendelkezés évében hunyt el s óhajához képest tetemeit a csejthei vár kápolnájába temették, melyet szintén dúsan megajándékozott. Utána a homonna-ungvári roppant uradalmak forma szerint a kincstárra szállottak vissza, de úgy látszik, más utón már egyidejűleg kérte a királyt, hogy az örökösödést a leányágra terjeszsze ki. Mert a Drugeth birtokokat tényleg mind a leányok örökölték, s ezek révén jutottak azok a gr. Bercsényi, Pálffy, Osáky, Zichy és Vandernát családok kezére. Legénylakáson. Odakünn ködös, őszi alkonyat terjengett. A különbejáratu utcai sablonos szoba redőnyei le vannak bocsátva, a kályha kivételesen, de annál alaposabban be van fütve, mindenütt elrendezett költői rendetlenség uralkodik. Vári Mihály, a szoba ura cigarettázik, fel és alá jár szobájában és hol az ajtót, hol az órát nézi. Szóval nőt vár. Végre halk kopogás. Vári az ajtóhoz fut és kinyitja. Az ajtón egy elegáns, prémfelöltős, nyúlánk, barna fiatalasszony lép be és minden szokásos habozás nélkül a kályhához megy. — Tehát eljött, édes Olga, óh mily boldog vagyok. Az ifjú ragyogó szemekkel néz a nőre, majd lehajol és lassan, szívósan megcsókolja Olga kezét. — Eljöttem, mert unatkozom, mert megígértem és mert el akartam jönni. Ha úgy gondolja, hogy a kézcsókból már elég volt, segíthet levenni kabátomat és kalapomat. Lassan, maga ügyetlen, még egy tű van a kalapomban! Ha elfér a kis asztalon, tegye oda, ha nem, akkor tegye az ágyra. Az ifjú boldogan sürgölődik. A kalap nagyobb, mint a kis asztal, tehát az ágy felé viszi, de utóbb mégis a kis asztalon teríti ki. — Üljön le, édes Olga, álmaim csodás szőke tündére és engedje meg, hogy térdei elé kuporodjam. Szinte azt hiszem, hogy álmodom gyönyörű szép álmot, mely mindjárt szétfoszlik . . . — Nézze Miska, először is vegye vissza a kezét. Az nagyon régi, elavult recept, hogy az ébren álmodozó belecsip karjába, vájjon nem álmodik-e ? És különben is ez az én karom és nem a magáé. Egyáltalán a fogadtatás Ízléstelen és magát sokkal intelligensebb fiúnak tartottam, semhogy a regényekből volna szükséges kopiroznia egy legénylakási epizódot. — Elfogult vagyok, Olga, de nem tehetek 2 A homonnai (Drugeth) levéltárban. 3 Másolat a homonnai (Drugeth, jelenleg gr. Andrássy) levéltárban. 13. oldal. róla. A szerelem bűvös hatalma tiltakozik az ellen, hogy kiszámított, hideg előkelőséggel fogadjam. — Értem, maga képtelen volt előkészületekre, kiszámításra, mert a szerelem bűvös hatalma ... Látom, kedves barátom, a becsukott ablaktáblákból, a fűtésből, az asztalon levő kuglerről és borról és egyáltalán az egész miliőről, főképen magáról, hogy elfogult volt és nem tett előkészületeket. — Gúnyolódik? — Ezzel a szidással tartozom, mert irántam tényleg annyira el volt fogúivá, hogy egy közönséges halandót állított be. Egy nő jön megcsalni férjét, ennek elég lesz sablonos ömlengés, kugler és társai. Jujj, de undorító! — Kérem, könyörgöm, Olga, hagyja ezt és ne kezdje újra a vitákat, mikor végre nagy nehezen elhatározta, hogy eljön, hogy ... — Dehogy is nehezen, egész könnyen elhatároztam magam, mert nagyon unatkozom és fel akartam pezsditeni a vérem, uj szenzációt akarok, valami szépet, gyönyörűt. De menjen tovább, üljön le az asztal másik oldalához és gyújtsunk rá. — Hm! — Értem. Most maga arra gondol, hogy gúnyolódni, kegyetlenkedni akarok magával és azután kinevetem. Ne féljen, Miska. — Óh, attól nem félek. Ha vérem eléri a forráspontot, úgyis karjaimba szorítom olyan forrón, a minő szerelmem. Erős vagyok, nézze, micsoda izmok! — Pardon, az ki van zárva, mert ha elég, akkor pofon ütöm, ha nem elég, akkor itt a kis revolverem. Ez feltétlenül elég nekem, vagy magának. — De Olga! Micsoda uj izetlenkedós ez? Hát tulajdonképen miért jött hozzám? — Hogy megcsaljam magával férjemet. Megmondom nyíltan, becsületesen. De a mód, a meghódítás módja ne legyen közönséges, érdemeljen meg, keltsen illúziót, én várok valami különös szépet, valami fenségest, másként nem tudok magamról megfeledkezni. — Maga nagy nő, Olga! Ezt félévi udvarlás után újból konstatálom. A maga lelke összetett, atomszerüen finom, szinte megérthetetlen. Azért jártam maga után éjjel-nappal, mert harmónikus az én vágyammal, mert a lelki szépség és a külső ellentétek harmóniája köt össze bennünket. Legyen ez a kályha oltár, melyen pár szem tömjénnel áldozhatok. — Elég, elég! Először is hagyja azt a szoba- füstölőt és ne szórja a kályhára. Elismerem, hogy az eféle hozzátartozik az ilyen alkalmak felszereléséhez, de én nem szeretem a szagát. Nagyon közönséges, másodszor pedig ne folytassa szép szavait, mert ez a módszer nem az a bizonyos. Ez a nr. I. udvarlási módszer, modernizálva a nr. II. szubtilitásokkal. Olyan, mint a füstölő, közönséges. — De édes, ne ejtsen kétségbe és ne tartsa módszernek, mikor lelkem őszinte érzelmeinek adok kifejezést. — Kétségbeesés, vonagló arc és az őszinteség együttvéve: nr. in. Ez sem az. Az udvarlás csődje ez, barátom! Mikor maguk udvarolnak, lelkűket elegánsan kiöltöztetik, felpiperézik és beállítják, hogy nékünk, gyenge nőknek a csodálkozástól oldódjék meg lelkünk grand toilettje és váltsunk lelki pongyolát. Nem szeretem a lelki frakkot, ezt már tudja és mégis udvarolt. Mikor pedig látja, hogy a lelkem grand toilettje meg sem rebben, kétségbeesett arccal, hogy a lelki frakk fehér nyakkendője félrecsúszik, keresi a grand toilett megnyitó Ariadne-fonalát. Ez a nr. III., eltaláltam ? — Nézze, Olga, maga nagyon intelligens nő és ezért, ha szavaim nem érnek szivéhez, appel- lálok agyához, értelméhez, intelligenciájához. — Éz a nr. IV., az intelligencia megsimoga- tása. Nos, lehet, hogy az intelligencia mögött rejtőzik ama bizonyos patent-kapocs. — Ön, asszonyom, mint intelligens lény, nagyon is meggondolja, mit tesz. Megunta férje mindennapos bajuszkötőjét és hálósipkáját. Fogadta az én tréfálkozásaimat, sőt megbarátkozott velem. Valahogyan mind közelebb jutottunk egymáshoz, én kértem egy csókot, maga megadta, de elgondolkozott. Megkérdeztem, miről gondolkozik, maga azt felelte, hogy eljön hozzám ma négy órakor és az enyém lesz. Én ezt a magam dicsőségének tudtam be, de azután mégis beláttam, hogy tulaj- donképen itt rólam alig van szó, maga akar, magáért akar és én legfeljebb az illúziót őrizhetem, hogy egy családos nő meghódított engem és általam keresi önmagát.
