Ung, 1911. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-26 / 26. szám

49. évfolyam. — 26. szám Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1911. junius 25. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K Egyes szám . 10 f. Amerikába : Egész évre .... 10’60 K „Ung vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként meg­jelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. NyiIttér soronkint 40 fillér. A nyllttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszám 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-ső szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és illés könyvkereskedése. Felnőttek oktatása. (gj.) A tudományos pályán levők is csak­hamar rájönnek arra az igazságra, hogy a tudomány minden ágazata a végtelenségbe nyúlik és hogy a diploma csak ajtaja azon lépcsőzetnek, a mely a tudás magasabb fokai felé vezet. A vizsgálatok semminemű pozitívu­mot nem tartalmaznak és az összes vizsgála­tok letétele csak egy ködös valószinüséget bizonyit, mely szerint a vizsgázott esetleg alkalmas lesz a tudomány bizonyos szakában gyakorlatilag érvényesülni, de a tudás fokát, különösen pedig magát a tudományt egyáltalán nem bizonyíthatják. Mindez nyilvánvaló azok előtt, a kik két évtizedes tanulmányok után a gyakorlati életbe viszik ki tudásukat. Mögöttük azonban óriási tábora nyüzsög azoknak, a kik félbehagyták tanulmányaikat, a kiknek csak elemi képzett­ségük van és végül a kik analfabéták. Ezekre tehát még inkább alkalmazható azon százados tapasztalatokban leszürődótt igazság, hogy a nagykorúság, illetve az élet delének elérése senkit nem mentesíthet a továbbtanulás erkölcsi kényszere alól és nekik áll leginkább érdekük­ben, hogy az állam és társadalom módot nyújtson nekik arra, hogy magukat felnőtt korukban továbbképezhessék. Visszatérve a tudományosan képzelt, úgy­nevezett diplomás emberekre, kik a városi tár­sadalomnak kétségtelenül legértékesebb elemét képviselik, ha ők tudományszakukat a legna­gyobb lelkiismeretességgel el is végezték és kiválóan használják fel tudományágukat, még akkor is képzettségük rettenetesen egyoldalú, mert egy pályának alapos és lelkiismeretes elvégzése oly állandó és egyoldalú tanulmá­nyozást igényel, a mely elvonja a törekvő tanuló figyelmét minden más irányú ismerettől, már pedig az élet és a nemes értelemben vett Egyórás viszony. Irta Pós Alajos. * Egy óráig tartott csupán. Aztán vége volt. Örökre vége . . . Ezért volt talán olyan szép. Csodás hangulatok vannak ebben a szürke, hétköznapi Életben. Az Élet nem is ált másból, mint hangulatokból, amint azamelegszivü, bánatosan merengő poétánk kifejezte. Ha nem hal meg oly ifjan, talán még megtoldotta volna azzal, hogy biz az élet őszén meg már csak emlékekből. A mikor a lélek már nem tud fellobbanni, a szív szeretni, hanem csak sir, me rengi vissza azt a pár csodásán szép hangulatos órát, a mi kiemelkedett a nagy kenyérhajszából a múltban . .. Az emlék is csak hangulat. Jön. Nem tudjuk : mikor, Dem tudjuk : miért. És akkor más a'lényünk, más a szivünk, más a gondola­tunk. Aljas, számitó, ravasz emberek is megváltoznak egy röpke időre. Morózus emberekkel madarat lehet fogatni ilyenkor. Olyan szépek ezek a percek. Mindent elfelejtünk, a mi van és volt körülöttünk. Mintha a mienk volna az egész világ és semmi baj nem volna ezen a sár­tekén. Tavaszt, rügyfakasztó, raadárdalos tavaszt ül a belsőnk. Csak egy ideáé, egy eszményképé vagyunk. Minden más semmi. Egy érzésben koncentrálódik min­den ténykedésünk. Ideális, érző lelkek aratják lei a legtöbb ilyen hangulatot. A rideg, számitó reálisták ritkán tudnak kiemelkedni a sárból. Náluk a hangulat is más. De minden elmúlik. Ez is. A legszebb perc em­léke is egyre halványul, kopik, foszlik. Minél nagyobb a távolság, annál kevésbbé tisztán látjuk. A száguldó évek megőrölnek mindent. A mikor fehér hó borul a fejünkre és a rózsás általános műveltség megköveteli, hogy az intelligens ember nagyjában a tudás minden ágában ismerje a főbb alapigazságokat és megköveteli, hogy az ember az élet szépségeit is értékelni tudja, az irodalom, zene és képző­művészetek harmóniáját is öntudatosan élvezze. Általánosságban ezek azon előzmények, a melyek korunk figyelmét a felnőttek okta­tására felhívják. Hogy miként valósíthatná meg a társadalom városunkban is a felnőttek okta­tását, ahhoz hosszabb tanulmány és lelkes agitáció volna szükséges. E helyen leghelye­sebb a külföldi és nagyobb városainkban meg­valósított és bevált intézményekre rámutatni. Az irni-olvasni nem tudó nagykorúakat egy, három hónaponként váltakozó esti tanfo- h am részesíti elemi oktatásban. E tanfolyamo­kat Európá különböző országaiban az állam, város, országos, vagy helyi kulturegylet, a szabadkőművesek, végül egyes gazdag maece- nások tartják fönn. Fentartásuk aránylag olcsó, mert csak a tanerőt kell fizetni. Természetesen igen intelligens és tapintatos akció kívánatos, mert a nagykorúakat csak a legnagyobb szere­tettel és udvariassággal lehet az iskolába vonni. Hogy mily nagy fontossága van egy ilyen tanfolyamnak, azt csak az összehason­lító statisztikai tudomány tudná kellően elő­adni, mely az országos átlagos műveltséget az analfabéták számából Ítéli meg. Példa reá Norvégia, hol alig 12% az analfabéták száma, nálunk ellenben elrettentő nagy tömeg, a lakos­ság Ve része nem tud olvasni és Írni. Kiválóan fontosak a továbbképző-tanfo­lyamok, melyek az előbbi módon alakulnak és arra szolgálnak, hogy a tudomány azon alapelemeit, melyek az elemi népiskolák osz­tályaiban és a II—III. polgári iskolákban elsa­játíthatók, a munkásság és alsóbb műveltségű polgárság nagy rétegeiben elterjeszszék. Meg­felelő megalapozás után ez sem költséges és arc sárga, aszottá lesz, — mégis a hosszú ködön át előcsillanó emlékeinkből alkotjuk meg a múltat. Ez volt az Élet. A többi csak statisztálás. * Valahol túl a Dunán, egy vicinális végállomáson szállottunk fel együtt egy tavaszi hajnalon. Ő, meg én. Egészen másutt jártak a gondolataim. Nem is néz­tem, csak a mikor leült — velem szemben. És akkor találkoztak a tekinteteink. Ebben a percben minden más elhalványult körü­löttem. Csodálatos szemek voltak ezek. Szelíd, égkék, nagy szemek és mégis két fekete szem mély tüze égett bennök. Olyan szem volt, melynek tekintete átjárja az ember egész lényét. Szelíd mosoly és tüzes szenvedély egyaránt sugárzott belőle. Pedig a leány alig hagyta el a gyermeksort Hullámos haja, — mely átmenetet képezett a fekete és gesztenyebarna között — egyszerű frizurában volt fel­rakva. Egyszerű, de előkelő ízlésű volt az öltözető is. Minden izén meglátszott, hogy előkelő szülők gyermeke. Arca egy Rafael-angyalarc. Termete a milói Vénuszé. Legalább úgy láttam ebben a percben és megesküdtem volna rá, hogy soha szebb lényt nem láttam. De ezt talán többször is mondjuk. Nem tudtam többé levenni a szememet róla. ügy éreztem, hogy én őrülten szeretem ezt a leányt. Mintha évek óta ismerném, mintha ő volna a legszebb, a leg­jobb ezen a világon. Mindezt egy perc alatt, — a vicinális végállomáson. Aztán megindul a vonat. Csak akkor vettem észre, hogy a leány mellett ül a mamája. Olyan könnyű meg­ismerni a mamákat. Szigorú arcú, középkorú hölgy. Olyan volt az arckifejezése, mint egy zárdafőnöknőé. Olyan, a mely még a legbátrabb vőjelöltnek is tiszteletet, majdnem félelmet parancsol. Észrevette tekintetünk találkozását és Ő vele azonnal helyet cserélt. ha kellő szervezet kezébe venné az ügyet, Ungvárott is könnyen felállítható volna. Ezután következnék a felnőttek oktatására irányuló tevékenységnek törzse, az úgynevezett munkasgimnázium. Ez már egy teljesen komoly és alapos oktatást kivánó intézmény, mely arra szolgál, hogy azok a 16—20 éves, vagy idő­sebb munkások, iparosok és más komolyabb törekvésű emberek, kik hibájukon kívül ifjabb korukban nélkülözték a középiskolát, egészen ingyenesen, esti tanfolyamokon tanulhatnának középiskolai tanárok előadásaiból és letéve vizsgálataikat, magasabb kvalifikációjuk révén jövedelmezőbb állásba juthatnának. A külföl­dön általános már ezen intézmény, Budapesten is sokféle testület tart fenn nagy eredménye­ket elérő munkásgimnáziumokat, de már a vidék nagyobb városaiban is feltünedeznek. Kétségtelen, hogy államsegélyt e célra könnyű volna nyerni és igy városunkban, hol két középiskola is van, könnyen prosperálhatna egy munkásgimnázium. A felnőttek oktatásának körébe tartoznak a szaktanfolyamok is. E tekintetben oly sze­rencsések vagyunk, hogy városunkban egy iparművészeti-, kereskedelmi-, gyorsíró- és gépészeti, illetve elektrotechnikai esti tanfo­lyamot rendezhetnénk be, melyek kiváló ér­deklődésre tarthatnak számot. Vázlatosan ezek volnának azok az intéz­mények, melyekben a tanulmányokat nem végzett felnőttek továbbképzést nyerhetnek. Áttérve a diplomás és művelt osztályra, külön­féle módjait találhatjuk a továbbképzésnek. Az egyes tudományág művelői többnyire egyesületekbe verődnek össze, hol vitaestélye­ket rendeznek és a tudományág jeleseit felolva­sások tartására hivják meg. Az orvosok, ügy­védek, tanárok, tisztviselők, kereskedők stb. ezen egyesületekben megtalálják érdekeik vé­delmét és a szakkönyvtárak, továbbá vitaesté­— Már rég nem láttam ezt a vidéket, — indokolta. Valami szigorú nevelési rendszere lehet, gon­doltam magamban. De azért nem őt néztem. Nem. A tekintetünket nem választhatta el. Minél tovább néztem Őt, annál szebbnek láttam. De Ő is oly igézőén mosolygott reám, hogy oda tud­tam volna borulni eléje és megvallani: — Szeretem, mint soha senki nem szeretett I Az anyja jégtekintete azonban távolságot paran­csolt. Ezek a parancsoló, szigorú szemek szikla-válasz­falként nehezedtek reám. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy buta kis elemista, a ki egy mondatot nem képes összehozni. Egy sablónos szó száz aranyért nem jött volna az ajkamra. Éreztem, hogy valamit tennem kell, de oly igézet alatt álltam, mely teljesen lebilincselt. A ki máskor garmadaszámra kötöttem vasúti isme­retségeket, — nem tudtam volua szólni egy szót sem. Csak néztem mohó, rajongó, szerelmes szemekkel . . . Aztán jött a fantázia, ügy éreztem, mintha ez a lány is szeretne engemet. Ez a beszédes kék szempár annyit mondott, hogy szinte mondatokba szedtem, a mit olvastam belőle: — Nézd, ez a bűvös hajnal a mienk, a végzet akarta, hogy találkozzunk. Szeretlek én is, a tied va­gyok, a tied akarok lenni1 Te vagy az erősebb, jöjj el értem ! Ő sem vette le rólam szemét, csak néha elpirult. Szentül meg voltam róla győződve, hogy ezeket érzi Ő, ezeket mondják a mosolygó kék szemek. Úgy éreztem, ez a perc az, a mikor rokonlelkek találkoznak forró, lázas, sorvasztó szerelemben, a mely tart örökké... Ez a perc az, a mikor két lény egyet gondol, egyet érez, egygyé fonódik a lelkűk. Gyönyörű hajnal volt ez. Nem láttam az állomá­sokat, nem az utasokat, csak Őt. Csak ketten vagyunk ezen a földön és csak egy érzés vonul át az egész világon : a mi szerelmünk. Nincs többé szürke hétköznap. Lapunk mai száma 10 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom