Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-10-23 / 64. szám

2. oldal,

TT IST <364. szám

a szegényebb emberek érdekében föltétlenül szükség van reá. Itt ezen a ponton, ennél a kérdésnél sürgetően várjuk, hogy a vármegye is érvényt fog akarni szerezni a törvénynek és szorítani fogja a várost a törvény betartására. A vármegye ezt megteheti, mert a törvényhatósági állatorvosban jeles szakerő áll rendelkezésére, a kinek tanácsát a város is a közélelmezés terén vegye igénybe, a hol csak lehet. Több szem többet lát.

Sok visszásság van az emberi életben, pl. mert a katonaság 25 — 30 krral olcsóbb húst eszik, ezt is a szegény ember ezreinek kell megfizetni a magas árak folytán.

Helytelen, hogy mi itt Ungmegyében a hús drágaságánál minduntalan Budapestre hivatkozzunk. Sajnos, miként Ligeti Leo mondja, Ungmegye marhaállománya a múlt évekhez képest 10,000 darabbal fogyott, de azért itt nálunk a marha mégis könnyebben beszerezhető, mint másutt. A baj tényleg nagy és pedig az egész kontinensen, miként a mészárosok állították, de azért a közönséget, a szegény nép százezreit sem lehet figyelmen kívül hagyni, a bajon igyekezzék segíteni a mészárosokkal egyetemben minden hivatott tényező. A százezrek nem azért fizetnek adót s fizetik a tisztviselőket, hogy ez utóbbiak azután ölbe tett kezekkel hónapokon, sőt éveken át semmit se tegyenek a bajok enyhítésére ? Ideje volna már, miként dr. Reisman Arnold orvos helyesen jegyezte meg, az egész országban s igy nálunk még inkább a szárnyasállatok tenyésztését emelni, fokozni minden erővel. Helyes és jövedelmező a házinyul tenyésztése is, a mi a húsinségen tetemesen segítene. A haltenyésztésünk is stagnál, a halak rabló pusztítása pedig elijesztő.

A városi állatorvos figyelemmel kisérje, váljon a levágott állatok minden hasznosítható része mily áru s mennyibe is kerül egy kiló hús magának a mészárosnak, ha pl. az lehetséges? A vármegyei főorvost is tisztelettel kérjük, hogy a mészárszékeket, hentesüzleteket szokásához híven szigorúan ellenőrizze: legyenek azok kifogástalanul tiszták, s ne engedje meg pl. hovv cafatokat lehessen hús gyanánt árusítani. Ha fizet valaki, kapjon érte súlyban és minőségben igazi húst. Nálunk még az emberek közül igen sokan sem a törvényeket, sem a rendeleteket állandóan megtartani nem hajlandók s egyáltalában túlteszik magokat mindenen.

A mészárosok is ezen a kis értekezleten védelemből sok elfogadható érvet mondtak. Az igaz, hogy drága marhából olcsó húst mérni nem lehet. De nem szép dolog az összebeszélés és nem szép dolog volna pl. a közszálli- tások miatt ezreket nagy árakkal zaklatni.

Politikát nekünk itt kis helyen a dologba belekeverni nem kell, de megjegyezhető, hogy Magyarországból a marhakivitel módja és sok— Todorn, mit akar mondani. Hogy maguk az érdekes, modern, jukker lányoknak udvarolnak, körülrajongják őket, de feleségül mégis a szerény, egyszerű, házias leányokat veszik. Nos hát, ez nem áll. Mórt csinálja a legjobb pártit egy színésznő, vagy bármelyik nő, a ki a világban, a férfiak előtt mozog ? Ma csak a mesékben létezik az, hogy a hatalmas tölgy meglátja a bokrok alján szerényen meghúzódó kis ibolyát s erős karjaival, pardon, ágaival megvédi a félelmében és boldogságában remegő kis virágot minden és mindenki ellen. Nem, Rápolti, nem győzhet meg az ellenkezőről.

Hallgasson ide. A hét valamelyik napján az állomás felé sétáltam. Vártam valakit. Sütött a nap erősen és én bementem az első osztályú váróterembe. Pár percre utánam jött két hölgy is oda. Áranyszőkére volt festve a hajuk, az arcuk erősen rizsporozva, csúnyák, soványak és formátlanok. Csupa selyem és csipke volt a ruhájuk, de az csak rájuk volt dobva. Ha ide, ennek a kis fürdőnek a sétányára a mi asszonyaink, lányaink közül valaki olyan rendetlenül öltözve jönne ki, bizony mondom magának, három napig egyéb sem lenne a beszédtárgy. S ott, a vasúti váróteremben mindenki őket nézte. Boldog volt, a kire rámosolyogtak, ránevettek. A föld- birtokos, a gróf, a ki éppen elutazott, sóvár szemekkel pillantott rájuk s alig várta, hogy szolgálatukra legyen. Mikor a vonat megjött, ő, a büszke, a gőgös arisztokrata sietett nekik kinyitni egy első osztályú kocsi ajtaját s boldog mosolylyal szállt be utánuk. Tudja, kik voltak ? Francia táncosnők. És csak azért, mert ők esténként első- vagy másodrendű mulatóhelyeken az

féle megkönnyítése valóságos öngyilkosságszámba ment. A mészárosok méltán panaszolhatták, hogy a nagy domíniumok még nagyobb haszna miatt a legmagasabb fórumok hosszú évtizedeken keresztül a közélelmezés terén semmit sem tettek úgyszólván s most is a miniszter több zöldségfogyasztásban keresi az orvoslást. Értjük, kegyelmes uram! Ez annyit jelent, hogy együnk „krumplit“. Ha a dijnokok, a tisztviselők megélhetésükért küzdöttek és küzdenek, nem egy helyen hangzik feléjök a seké- lyes tanács: „Égyenek krumplit.“ igen ám, de a szegény ember gyermeke, ha pusztán krumplit és fekete kenyeret eszik, úgy nagy percentje görvélyes lesz. A java munkaerő kivándorol, gyermekeink nagy része — 5 éven alul százezer számra elhal, s a megmaradottak többsége még a helytelen táplálkozás miatt vérbajos legyen, ki fog akkor dolgozni s ki családot állapítani ?! A húskérdés ügye az ország ügye, a nemzet érdeke; közélelmezésünk egy igen fontos tényezője, azt orvosolni kell, arra ügyelni és figyelni, nehogy a végletekig menve, az aluszékony és fásult magyar nép ezreinek tömege a hatóságok indolenciája miatt megmozduljon.

Ám lássanak a dologhoz, a kiket illet!

Apróságok Erdélyi János életéből.

Irta Minay Lajos.

Azt hiszem, egy nagy ember életének nem lehet olyan jelentéktelen mozzanata, hogy az ne érdekelje az utókort. E hitem késztet arra, hogy a fenti cimen ismét foglalkozzam a mi halhatatlanunkkal, — Erdélyivel. De ha e hitem tévhit volna, úgy szolgáljanak ez „apróságok“ magyarázatául Petőfinek Erdélyiről mondott szavai, melyeket én szintén elmondhatok, hogy : „én őt nagyon szeretem".

*

Az 1832-ik évben lépett be először Erdélyi a sárospataki főiskola énekkarába. Erős volt a reménye, hogy tenorista lesz a karban. A karnagy azonban hangterjedelmét megvizsgálva, csak a szopránisták közé osztotta be. Egyik iskolatársa mikor ezt megtudta, ki történetesen bassista volt, sajnálkozva szólt hozzá:

„No János, te ugyan nem sokra vitted, ba az életben is csak ennyfre viszed, akkor csalódtunk benned.“ (Iskolatársai mindig nagy reményeket fűztok hozzá.)

„Sose busulj te rajtam", — szólt Erdélyi — „én még vihetem feljebb, de te már lejebb nem mehetsz".

Jóslata azonban csak részben teljesedett be, — mert igaz, hogy az életben feljebb vitte, — de az

énekkarban mindvégig csak a szopránt fújta.

*

Talán senki oly türelemmel nem fogadta az igazságos kritikát, mint Erdélyi. Ennek az szolgálhat valószínű magyarázatául, hogy ő maga is nagy kritikus volt. Egyik bírálója ellen azonban maga is kikelt.

Kunosa Endre, korának elég neves írója, bírálva Erdélyinek egyik versét, a jó ízléssel sehogy sem találta megegyezőnek a következő sort:

emberek szórakoztatására vannak, élénkséget, mozgást és derűt hoztak és hoznak magukkal, a merre járnak. S ez az élénkítő, felvillanyozó hatás csodás módon hat magukra. El sem képzeli, milyen érdekes voltam én az őszszel, mikor a tárlaton két kis képem volt kiállítva. Gyatra pepecselés volt az egész s mégis hány házassági ajánlatot kaptam a társaságombeli fiatal emberektől. Igazán rajtam múlott, hogy ma már nem vagyok asszony. Vannak percek, a mikor erősen bánom, de viszont vannak pillanatok, a mikor örülök ennek. Ilyenkor szeretném megszorítani a saját kezemet elismerésül, mert becsületesen viselkedtem. Én ugyanis nem adom el magam. Nem, mindannak dacára, hogy mint az előbb mondtam, nincs hozományom. Szeretni akarom az uramat, a kinek a kedvéért, de a magáméért is, szívesen leszek egyszerű, dolgos, jóravaló háziasszony, szerető, boldog feleség.

— Készen van a mondanivalójával? — kérdi a kipirult arcú leányt Rápolti.

— Nincs egyéb mondanivalóm, csak arra kérem, ne árulja el senkinek, mit rejteget a modern lány a lelke mélyén.

— Senki sem fogja megtudni — szólt a férfi komolyan, melegen. Őszintesége olyan bájos, olyan kedves volt kicsi Ilma, hogy im, a mit nem ért el az alakoskodással, férjet, az én személyemben ezúton kapja meg. Elfogadja Ilma ?

— El — rebegi alig hallhatóan, szemét lesütve a lány és magában elégülten konstatálja azt az igazságot, hogy ő találta el a legügyesebben, mivel lehet a legjobb partit is megfogni.

„Javát megevén kenyeremnek,“

A kenyér kifejezést igen prózainak találván. Midőn Erdélyi figyelmét felhívták barátai e kritikára, magából kikelve mondotta: „Szegény magyar poéták, ha nektek már kenyeret sem szabad enni, akkor vágjátok földhöz „hárfátokat" s menjetek a földet túrni, igy legalább éhen nem haltok."

Hogy Kunoss e valóban erőltetett s egy cseppet sem igazságos kritikája mennyire bántotta, legjobban bizonyítja az, hogy még évtizedek múlva sem tudta elfelejteni, s a „Pályák és Pálmák" cirnii munkájának Petőfivel foglalkozó részében (irta 1854) is megemlékezik erről, midőn panaszolja: „Fejemen történt, hogy Kunoss igen kegyetlenül megmosott a következő két sor egyikéért:

Szépét kis időmnek eléltem-e már?

Javát megevém kenyeremnek, —

mondván: ez a hires költő, a ki ambrózi és mit tudom én miféle manna helyett, prózailag, kenyeret eszik ?“

*

Hogy mily tekintély volt Erdélyi kortársai között, ennek igazolására álljon itt az alábbi eset.

Szathmárjr Károly és Frankenburg Adolf, az „Életképek" kiadója 4 aranyat tűztek ki pályadijul egy népies költeményre. A majdan beérkezendő költemények bírálóiul Bajzát, Czuczort és Erdélyit kérték fel. A díjért 9 költemény versenyzett. Bajza és Czuczor e költeményeket együtt olvasták át s legjobbnak a „Vig Bandi" cimü néprománcot találták s elhatározták, hogy ezt fogják ajánlani jutalomra. Erdélyi, ki bíráló társainak nézetét nem ismerte, a bírálat alkalmával egy „Szabad székely dala" cimü költeményt dicsért meg, s mint nézete szerint legjobbnak, ennek ajánlotta a jutalom kiadását. Czuczor és Bajza hallva Erdélyi véleményét, nem is említették megállapodásukat, hanem szó nélkül csatlakozlak Erdélyi javaslatához, s az általok legjobbnak tartott „Vig Bandit" már csak mint dicséretre méltót említették.

A jeligés levélkék felbontása alkalmával azonban kitűnt, hogy a „nép szájáról és jellemében" jeligés boríték üres, s igy a „Szabad székely dala" cimü költemény szerzőjének, mint a ki az ismeretlenség homályából kilépni nem akar, a pályadij át nem adható. Ekkor Bajza mosolyogva a következő megjegyzéssel fordult Erdélyihez: „Szathmárv Pali zsebéből kivettél 4 aranyat, s most nem tudod kinek adni.“ (Szathmáry Pál volt a „Vig Bandi" cimü néprománc szerzője.) Bajza e szavain csudálkozó Erdélyit csak ez után világosította fel két bíráló társa azon megállapodásukról, hogy jutalomra a „Vig Bandi“ cimü költeményt fogják ajánlani, melytől azonban, megismerve Erdélyi nézetét, elállottak.

*

„A magyar lyra 1859.“ cimü értekezésében Erdélyi Zalár költészetét bírálva, ezt írja egy helyen: „Furcsa lenne, ha a magyar „poéta ouvrier", ki történetesen Derecskén (Biharban) vagy Kapóson (Ung- ban) született, azzal testesítené az életet, s létesitnó a valóságot költészetében, hogy névszeriut édes anyját, a reál fejében, igy siratná vagy emlegetné: oh ón szüleim! beh sok vereshagymát termesztettél!“ (Nóta bene: Kapos mindig hires volt a hagymájáról.)

A forradalom utáni „kelmei" költészet gunyolá- sára felhozott eme példának, mint néhai Hegedűs Soma bajánházi lelkésztől hallottam, története van.

Erdélyi egy alkalommal Kapóson jártában meglátogatta a ref. lelkészt. Ugyanakkor azonban a lelkész éppen temetésre készült. Erdélyi, hogy a papot ne hátráltassa, kijelentette, hogy ő is elmegy a temetésre annál is inkább, mert a halottat is jól ismerte.

Ezen a temetésen történt, hogy a halott egyik leánya rá borulva a koporsóra, ilyen szavakkal siratta anyját: „Jaj! jaj! édes jó anyám, hát már meg kellet kendnek halni, — pedig még csak nem régen is hogy kapálta a vereshagymát!“

Erdélyinek a leány e kifakadása annyira megtetszett, hogy a temetésről hazamenet a lelkésznek is felhívta rá figyelmét, sőt mint a fenti példa mutatja, még a forradalom utáni költészetről irt kritikájában sem feledkezett meg róla.

Tanítók gyűlése.

Az Ungmegyei Általános Tanitó-Egyesület ungvári járáskörének folyó hó 20-án Denglázon, a g. kath. iskolában tartott gyűlésen oly szép és megható módon nyilvánult a nemes lelkesültség s az ennél még szebb és nemesebb áldozatkészség, hogy annak mását gyűléseinken tán két évtizedben sem láttuk. A gyűlésre impozáns számban vonultak fel a kartársak, a külső azonban nem árulta el, hogy itt ma egy nemes eszme magja fog kicsirázni, s hogy azon kicsirázott mag egyben örvendetes fejlődését is itt kezdi meg. A gyűlés Kopa János g. kath. kartárs tanításával kezdődött. A tanításból örvendetesen tapasztaltuk, hogy a magyar