Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)
1910-07-03 / 48. szám
48. évfolyam. — 48. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1910. julius 3 Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K I Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K J Egyes szám . 20 f. Amerikába: Egész évre ..........lO’ßO K „Ung vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre . . . . 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. AZ UNGME’GYEI Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére - továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér. A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszám II. GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Felelős szerkesztő : Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-sö szám BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Uj evolúció. Az emberiség küzdelmeinek célja mindig állandó volt, formái pedig mindig változtak. A küzdelem széles és nehézkes csigavonalban indult meg és mind lendületesebb vonalakban emelkedett, az időbeli körök pedig kisebbekké váltak. Hosszú évezredek küzdelmeit átvették a rövidebb évszázadok, a századokét az évtizedek és napjainkban már egy év is korszakos fejlődésről nyújt bizonyítékot. A mi emberöltőnk idejében lázasan bontakozik ki az evolúció. A mi gondolkodásunk, világnézetünk jóformán napról-napra alakul és máris századok választják el gondolkodásunkat nagyapáink világnézetétől. Jeleztem, hogy a küzdelem célja mindig egy volt, csak a formák változtak. A cél mindenkor az emberi élet boldogabbá, köny- nyebbé tétele volt, erre pedig a tudomány fejlesztése bizonyult legalkalmasabbnak. Napsugaras Hellasban már Daidalos fia, Ikaros megirigyelte a madarakat, uralma alá akarta vonni a levegőt, de a tudomány fejletlenségén győzedelmeskedtek a természeti erők és a gyámoltalan ember szárnyának viaszát megolvasztotta a nap. A rege véget ért, a törekvés szárnyát szegte a technika hiányain. A mai Ikarosok már egy lépéssel előbb vannak, de az ő szárnyaik is gyengék még az elemek harcában és nevezzék őket Paulhan- nak, vagy Lathannak, ők is csak Ikarosok ma még, kik tépetten, tehetetlenül zuhannak az anyaföldre. Hyppokrates, Galenus már kereste az írt, mely az emberiség ezer sebét behegeszsze. Az óta specializálódtak a betegségek, óriásit fejlődött a sebészet, de még ma is csak puhatolózunk a szérumok között és a Koch Róbertek, Ehrlichek fáradhatatlan energiája még ma is ezer akadálylyal áll szemközt. Solon, Perikies már a szociális kérdéssel foglalkozik. Az óta megszületett és (ma még) természetesen el is halt Rodbertus, Marx, Engels, Lassalle, de a szociális probléma még ma is megoldatlan. Tévesen következtet, a ki azt hiszi, hogy a küzdelmek eddigi sikertelenségéből lemondó konzekvenciát kívánnék levonni. Más Ikaros- nak és más Paulhannak lezuhanása, más eszközökkel más eredményre jut Ehrlich, mint Galenus, Edison, mint Volta, Menger, mint Perikies. Az evolúció napjainkban, észrevétlenül bontakozik ki. Nekünk legalább is oly természetesen, amilyen meglepően óriási a haladás. Tegnapelőtt bámultuk a gőzgépet, tegnap a villamosság és motor avitotta el a tegnap- előttöt, ma pedig már repülőversenyeket rendezünk, melyeken csapzott hajjal, révedező szemekkel tér alá 1060 méternyi magasságból a pilóta bizonytalan gépjén. Sokat foglalkoztak legutóbb a repülőkkel. A XX. század cinizmusa megveregette vállu- kát, elnevezte őket légi fuvarosoknak, tanulatlan kalandoroknak, mások pedig csodás, más alkatú lényekként imádták őket. Két mélyenjáró nyomuk maradt az utolsó hetek magyar sajtójában. Molnár Ferenc ma három hete, a „Pesti Hírlap“ vasárnapi krónikájában vesékbe ható látásával, szivének csodás melegével és fényes stiluskészségével megírta, hogy ne nézzük őket tanulatlan soífőröknek, szemükben ott ég az apostolok tüze és a közeli halál reflexe. Molnár Ferenc hangulatán keresztül látja a külvilágot és sejtelmes hangulatába olvad értékelése. Ugyanazon lap hasábjain megszólal e tárgyban egy nem kevésbbé értékes és eredeti tehetség, Szász Zoltán is. Szász Zoltán egyénisége egészen más, szereti a paradoxonokat, örömét találja, ha megbotránkoztatja az álszemérmes társadalmat, elve a nil admirari, egyetlen alapja a materializmus és az emberi gyengeség. Szász Zoltán levetkőzteti Molnár Ferenc halálsejtelmes hangulatát és elénk állítja a pilótát emberi mivoltában, a ki pénztkereső, kalandos ipart üz, kockáztat, de végeredményben távol áll minden idealizmustól. Szembeállítja velük az eszmék hőseit, kik érdek nélkül hozták meg a legnagyobb áldozatokat. Feltétlenül mindkettőjüknek igazuk van. Szivünkkel és érzelmeinkkel Molnár Ferenc üvegén látunk és vele döbbenünk meg, de eszünkkel Szász Zoltánhoz kell csatlakoznunk, bár még ő is csak félúton jár és nem meri teljesen levonni következtetésének eredményét. Feltétlenül tény, hogy a tudomány utján a pilóták alsóbbrendű lények, kiknek legnagyobb érdeme az, hogy elsők egy szenzációs haladás szolgálatában, de ez semmi esetre sem az ő érdemük. Az alaptanok lerakói azok, akik először bizonyították, hogy a levegőnél nehezebb test, a motor képesít csak repülésre, nem pedig a ballon; a motor tökéletesitői: Anzani, Voisin, vagy a gnómmotor feltalálója, a szerkezetek változtatói, kik sohasem jártak a levegőben, a lég igazi hősei. Bizonyos azonban az is, hogy a kormányzáshoz kiváló ügyesség, a felszálláshoz pedig merészség, kalandos, kockázatos merészség szükséges A feltalálók voltak a repülés Galilei-i, a pilóták pedig condottieri-i. Mert van valami a repülők pszichológiájában, a mi a középkori condottierikre emlékeztet. Pénzt akarnak ők is szerezni és ennek ellenében merészet és dicsőt végeznek. De még nincs igaza Szász Zoltánnak. Sohasem volt eszme, melynek ne lett volna anyagi oldala. Nem vitatható tény, hogy minden eszmének talpazata az anyagon nyugszik. Ne említse Szász Zoltán a szabadságküzdelmeket, a tudomány vértanúit, mert a háttérben mindenütt ott van Jánus két teje: a siker és balsiker, és siker esetén a babér mellett ott nyugszik az aranyrúd, a hatalmi kérdés is. A szabadság-eszmék hősei is gyakran téves okokból, abszolút hatalmi akaratok téves beállítása Akácvirág. Irta Feleisi Sándor. Akác bóditó illatával Telik be most minden zugoly. Langy esti lég, akáca-illat Édes mámorban összefoly. Virágzói pusztán, bérctetőkön, Bármilyen árva, elhagyott, S a város szénporos utcáin Terjeszted édes illatod. A nagyváros sápadt fiának Illat szavával hirdeted : Lásd, nyújtott néked is virágot Kövek között a kikelet. Csak rólad tudja, hogy tavasz van, A város vézna gyermeke, Hisz ide nem hat fény, se szellő, Se pintymadárnak éneke. Belopsz oda tavaszi álmot, Hol nincs öröm, nincs enyhe fény, Te vagy a szegények virága, Talán azért szeretlek én. Tisza partján. Irta Badul Ferenc. . . . Volt nekem volt . . . Ott az édesvizü folyó partján, a melybe a szerelmes Tiszavirág temetkezni jár, ott volt nekem gyermekkorom. Tele huncutsággal, csalafintasággal. Tele ábránddal, álommal. Mintha látnám azt a borzashaju, cigányképü kislányt, a kit göndörbáránynak hívott az egész falu és a ki olyan pajkos volt, mintha nem is leány, de egy fiúnak rakoncátlan lelke szorult volna belé. Bizony ón nem szerettem csak a fiukkal játszani. Nem szerettem én a menyasszonyosdit, meg a tanitócskát. A bábuzást, no azt meg éppen ki nem állhattam. Hisz ez olyan lányoknak való volt. Engem sokkal magasabb ambíciók hevitettek. Például a jegenyefa tetejére fölkapaszkodni. Vagy tüskén-bokron keresztül fölkapaszkodni a Kis Gábor Laciék birsalmafájára és onnan nézni a világba. Közben persze teleraktam a „keblem“ jóféle birssel. Emlékszem, hogy gyűlöltem a cipót és az uj ruhát. Mindig mezitláb jártam és rongyosan. Hiába varrta meg áldott jő anyám az én ruhámat. Az csak addig tartott, a mig a kapun kiértem. Aztán hajrá. Szakadt a szoknya. Ezer karcolás volt az arcomon, ki bánta azt! Egyszer — jól emlékszem — ünnepnap következett. Tudtam, mert uj ruhát varrtak. Én megrendeltem a magamét a következőképpen: — Kedves mama, tessék nekem olyan ruhát varrni, hogy körül — és itt csipőmre mutattam — legyenek rövidebb rongyok és abba tessék huzni egy hosszú rongyot. (Az úgynevezett „sleifnis“ ruhákat viselték akkor nagyjában.) Eljött a kis zsidó, a Ritka Dávid és mértéket vett cipőre. Aztán meg lakott a faluban egy uriasszony, az kedveskedni akart édesapámnak, — az unokája hozzá járt iskolába — vett ajándékba nekem is, a nővéremnek is kalapot. Mintha most is látnám. Kék volt a szalmája. Formája nagyon hasonlított egy fejősajtárhoz. Csak egy kicsit laposabb és karimája volt. Ékeskedett rajta négy nagy másli. Eljött aztán a nagy nap. Szépen megmosdatott, megfésült anyám. Persze visítottam, mint a malac, ha elevenen nyúzzák. Aztán felöltöztetett anyám tetőtől- talpig újba. Határozottan rosszul éreztem magamat az egész műtét alatt. De végkép odalettem, a mikor a kalapot is a fejembe nyomta. A kis kutyánk érezhetett hasonlóképpen, mikor piros szalagon csörgőt kötöttek a nyakába. Nővérem az egészen jól festett. Begyes- kedett, mint valami kis majom, ha elefántháton lovagol. Megköszöntük szépen a ruhát. Aztán elküldött mama megköszönni a kalapot. Nekem persze lélekrebató beszédet tartott, a melynek vége az volt, hogyha kárt teszek a ruhámban, vagy magamban, majd máskép hat rám, mikor hazajövünk. Elindultunk. Még a falu kutjáig csak bírtam a dicsőséget. Az igazat megvallva, egy kicsit tetszett a szép hosszú rongy (finom selyem öv volt az), de egészen elfelejttette ezt velem az az esemény, hogy megláttam Kis Gábor Laciékat a szüretre menni. Lapunk mai száma 8 oldal.
