Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-08-25 / 68. szám
2. oldal cr ÜST 368. szám Vicinális költők. — Tréfás kritika. — Irta Idem. Vármegyém ifjai, vicinális költők, Kiket emlegetni fognak emberöltők. Nagyságtokhoz mórt és illő tisztelettel Járulok elétek ime : kérelemmel. Ne tudjátok bűnül nekem e tettemet, Hogy rímekben irom szerény levelemet. Ne érjen haragtok, onnan a magasból, Hová, hogy felszállhat — irigylem — a sastól. Föld rögéhez kötve, szemem fel sem nézhet, Oda, hol Ti vagytok, kevés ember érhet. Higyjétek, nem török én az Olimpusra, Már gyenge az erőm, ilyen hosszú útra. Hogy is mernék én a nyomotokba lépni. Avagy — „Uram bocsáss“ — babérokat tépni. Szürke ember vagyok, nincs én bennem véna, Hogy lantot pengessek, ahhoz kezem béna. De ha még bírnám is pengetni a lantot, Húr nélküli szerszám, nem ad az már hangot. Az elhamvadt parázs többé fel nem lobban, Megtört ember szive sebesen nem dobban. Szárnya szegett madár fölrepülni nem bir, Az én nevemet sem viszi szerte a hir. Célom már nem lehet „irodalmi nagyság“, Vagy Gyöngyösy-körben tiszteleti tagság. Nem vágyom sem tapsra, sem zöld borostyánra, Mit fejetek köré fontok mázsa számra, ígérem, nem irok „Forró éjszakák“-at, Nem tehetem, hogy az „Arnó“ partra járjak. Nekem kedvesebb az Ungnak csobogása, Tiszta zöld vizének szelíd hullámzása. Bár most távol tőle, nekem idegenben, Rovom az életet, egyre nehezebben. Napjaim csendesen és egyformán múlnak, Szivem szenvedélyi már csak néha dúlnak. De miként az Ung, ha megtelik a medre, Zavaros hullámit zúgva ontja egyre. Kilépve a medréből, dönt gátat és fákat, Egy helyen iszapot, a másikon szakgat: Azonkópen én is, ha a múlt emléki Törődött szivemnek nem hagynak pihenni S felhevült agyamban vége van a rendnek, Múltam vágyai s reményi kergetnek. Megáradt folyóként hullámzik a lelkem S bár erősen küzdők, el-el ragad engem. Ha emlékeimmel ekként már nem bírok, A helyett, hogy sírnék, rossz verseket irok. Ámde verseimre kár a nyomdafesték, Azokért nem lesznek irodalmi esték. Nem ragadom hát el tőletek a pálmát, Nem zavarom szende leányoknak álmát. Verseimmel én már nem fakasztok könnyet, Magam is vén vagyok, s a versem sem könnyed. Nem lehet veletek irodalmi vitám, Hisz’ egyik Herkules, a másik meg Titán. Hogy is kelhetnék ón veletek versenyre, Ha rímmel győzném is, nem vinne sikerre. Nem, jó barátaim, nem vágyom babérra, Az én verseimnek nincs is ilyen célja. Nem rabolom én el a „ti dicsőségtek“, Mert hisz nem „költemény“ ez a szerény ének. A versfaragást mint „házi ipart“ űzöm, Dp a verseimet kötetbe nem fűzöm. Bár oly csábítóan szép egyitek könyve, Hogy az örömtől hull Székely Simon könnye, És büszkén állítja: „nincs ily kiadása, Finom a papírja, tiszta a nyomása." Ilyen kritikától engem Isten óvjon, Ilyen megalázást rám a sors ne rójjon, Bár lelkemre mondom, mi tagadás benne, Ily kritikusokra sokszor szükség lenne. Mert terem a költő, mint erdőn a gomba, De csak kevés jut be majd a Pantheonba. Mert a kit a Múzsa homlokon nem csókol, Annak ösmerős had ám hiába bókol, Ha nincsen egy igaz, őszinte barátja, A ki — mint önmagát — szigorun bírálja Szelíd szóval kérje „tedd le azt a lantot", Az ha fog is néha egy-egy igaz hangot, Hangok tömegéből ha kerül is ének, A melyik beválik kellemes zenének : Az még „költő" névre számot alig tarthat, Irodalmi babért csak otthon arathat, Szűk családi körben, hol ünnepet ülnek, Ha rímeit hallják s ennek úgy örülnek. Szülők és rokonok egész oda vannak, A „kis" verseiének „nagy" jövőt jósolnak. De a „Fórumra“ az ilyen ki ne álljon, Hosszú hajjal fején ott ne deklamáljon, Ne írjon kötetszám epilógot, ódát, Tokaji nektárba ne vegyítsen szódát. Baráti tanácsra versét ki ne adja, Mert az irodalom úgy is megtagadja, Tollat rágva éjjel, akármennyit virraszt, Nevével a dajka rossz gyermeket riaszt. * Nem vitatom én el, hogy van tehetségtek, S hangzik lantotokról néha csinos ének. Jobb verseiteket örömmel olvasom, Ha egy-egy sikerül, nekem van jó napom. De bocsássatok meg, az mit be nem láttok, Hogy mértéken túl nagy a ti hiuságtok. És a mit megirtok, mind jön nyomtatásban, Talán már nincsen hely a papírkosárban ? Önbirálat nehéz. Igaz, elismerem, De viszont tőletek én meg azt kérdezem: Hogy ha a tél elmúlt és fordul tavaszra, Mielőtt bevetné, mit tesz a jó gazda ? Ugy-e megrostálja azt az áldott magot, A mit, — hogy megéljen — Teremtője adott? Gaztól, mindenféle gyomtól megtisztítja S földjének rögeit előbb megpuhitja ? Tudja: munkájának csak igy lószen haszna, Tiszta szin-buzát csak igy vihet piacra. Ti, kik irodalmi mezőn szántogattok, Hogy a jó gazdától miért nem tanultok? De ti nem igy tesztek, ez bánt engem éppen, Azért mondom nektek igaz tanácsképpen: Mi bennetek rejlik: az isteni szikra Az úgy egy-kettőre nem gyűl mindig lángra, Néha alig pislog, s azt hiszitek: lángol, Majd hova leszek a nagy csodálkozástól. Nem nézitek: jó-e, gyomot ki nem irttok, Hogy mennél több legyen, ti csak irtok, irtok. Hisz, ha csak Írnátok, de ki is adjátok, Éppen ez az, mit én nagy hibának látok. Nem jó tűzifa az, melynek sok a füstje, Nem ad az meleget, nincsen annak tüze. Igaz, a jó vasnak is sok a salakja, Rozzant viskót néha úri ember lakja. De miként vasat csak az izzó tűz tisztit, Költőt verselésre forró lelke buzdít. Lelhetek’ izzásba csak a Múzsa hozza, Mikor úgy beoson néha hajléktokba, Egyszerre megtelik ottan minden fénynyel, Hogy szembe nézhettek a szép égi lónynyel. Várjátok be hát az ő látogatását, Akkor írjatok, ha halljátok súgását. Hogyha telketeket megszállja az ihlet, Mikor az Írásra szent keze megillet, Mikor minden csendes, mikor minden néma És a ti hajléktok lett az Ő Temloma, És értitek hangját suttogó ajkának, Felfogjátok szavát, minden mondásának, Szivetek, agyatok egyaránt átérzi És a mit éreztek, le tudjátok Írni! A mit nem igy irtok, nincs annak értéke, Bárha megvan is a lába és mértéke. Ha megfogadjátok, a mire most kérlek, A legfrissebb babért ón nyújtom felétek. * Hogyha e levelem — mit nem hiszek — sértne Ne hivassatok ki azért „első vérre“, Bár kardot forgatni imigy-amugy tudok, Pisztoly dörrenéstől, talán meg nem futok, Oldalam előbbi, néha napján verte, A másik szerszám meg, gyakran volt kezembe, Szerény igaz mondás, nem becsületsértés. Ne férkőzzék közénk: egymást meg nem értés. De ha bántana is ez a tréfás ének, Azért nem kell folyni igaz magyar vérnek, Drága annak már ma, minden egyes cseppje, Rajtam eret vágni, bár nektek jól esne. Ha le is győznétek, a mi könnyen lehet, Nem billentené az nektek a mérleget. Mert ha vesztes leszek és jól helyben hagytok, Az sem bizonyítja, hogy jó költők vagytok Levelem már igy is nyúlt elég hosszúra Hallgassatok azért inkább a jó szóra: »Hogy ha egy jót adtok, több becse van annak, Mintha kötetekben csupa zsengék vannak. “ Egy őszinte tanács, mit komolyan vesztek, Többet használ nektek, mintha tömjéneznek. * És ha — miként hiszem — lesztek neves költők, Akkor emlegetni fognak emberöltők. A közönség köréből. Winkler-fóle ház. A pénteki közgyűlés első tárgya a Winkler-fóle házépítés céljaira átengedendő terület kérdése, mely harmadszori tárgyalásban, tehát végérvényesen tárgyalás alá kerül. Számszerint a város ugyanoly területet kap a háztulajdonostól, a minőt a város ad a tulajdonosnak, lényegében azonban a város egy keskeny sávot kap, a melyre semmi szüksége, mert a ház előtt az utca elég széles és a Winkler-fóle ház, a mint most áll, a varga-sori sarokkal egy vonalba esik, úgy hogy a csere indoka — a szépészeti szempont — is elesik. A háztulajdonos viszont kap egy telektömböt, melyre több üzlethelyiséget építhet, de a mely valósággal belenyulik a Kossuth-tórbe, és minthogy a Bozos-utca irányában elvágódik és a későbbi építkezések folyamán sem építhetők ki, ott mint egy holt pont elékteleniti a Kossuth-teret. Ez ugyan ma amúgy sem válik nagy díszére a városnak, de ha a város vezetőiben a szépérzék csak egy kicsit is kifejlődik, s a tér rendezés alá kerül — a Winkler-ház részére átadni szándékolt terület nagyon is hiányozni fog, s megnehezíti a tér rendezését. A Winklor-féle ház tulajdonosa ne kívánjon nyerészkedni a cserén, s ha a városi mérnök oly nagyon szükségesnek tartja az utca kiszélesítését, elégedjék meg egy értékre azonos területtel, mely azonban iv alakban átmenetet képezzen a Bozos-utcába és ne vágja el a Bozos-utcai lakók útját kiálló szegletével. —m. VÁROSI ÜGYEK. Közgyűlés. A város képviselőtestülete f. hó 27-én, délután 3 órakor a városháza gyüléstermében rendkívüli közgyűlést tart, melynek tárgysorozatában a többek közt a következő ügyek szerepelnek : Fried Ignácnó kérvénye, melyben a Kossuth-téri házának leégése után uj utcaszabályozási vonal megállapítását és az ezután a város közteréből az ő területéhez, viszont az ő területéből a városi térhez csatolandó területek kicserélését kérelmezi, a képviselőtestületnek 1909. augusztus 6-án 258—1909. szám alatt hozott határozatával a községi töivóny 110. §-a alapján 15 nap közbevetésével elrendelt harmadik tárgyalás.—..A kövezetivám bérbeadására megtartott árverés eredményéről szóló jegyzőkönyv elintézése. — A város részére szükséges terméskő és kavics szállításra megtartott árverésről szóló jegyzőkönyv elintézése. — A honvéd laktanyai kantin bérbeadására megtartott árverésről szóló jegyzőkönyv elintézése. — A vízvezeték létesítése tárgyában Vecsey Jenő oki., gépészmérnök beadott ajánlatának tárgyalása.— A szálloda, vendéglő, kávéház, kávémórés, bodega, korcsma és sörházak gyakorlásáról szóló szabályrendelet tárgyalása. — Berzeviczy István rendőrkapitány kérvénye 200 K fizetésemelés iránt a rendőrség államosítása esetén beálló helyzetére való tekintetből. — Am. kir. földtani intézet igazgatóságának átirata a létesitendő földrengés jelző készülék felállításához szükséges költségekhez való hozzájárulás tárgyában. — Az iskolai gondnokság kérvénye a Te- leky-utcai városi óvoda udvarán egy Northon kút létesítése iránt. — Frischenschlager Miksa Ferenc cs. és kir. kapitány kérvénye Ungvár város községi kötelékébe való felvétel iránt. — A Kadubec-patak befedése iránt teendő intézkedések tárgyalása. Felhívás a város közönségéhez. Ungvár város területén nagy számmal vannak olyan női szabó iparosok és kalaposok, a kik bár tanuló és segéd lányokat tartanak, az ipartörvény azon rendelkezéseinek, mely a tanulók beszegődtetésére, iskoláztatására és a felszabadított tanuló lányoknak munkakönyvvel leendő ellátására, betegség esetére való biztosítására vonatkoznak, mostanáig nem tettek eleget. A város polgár- mestere felkéri a város közönségét, különösen a tanulóleányok és segédlányok szüleit, de a nemes érzésű hölgyközönséget is, a kik ruhákat, illetőleg kalapokat szoktak csináltatni, hogy az alább megnevezett iparosoknál alkalmazottakat az iparhatóság tudomására hozni szíveskedjék: Ezen főnökök a következők : 1. Szabónők: Antal Viktornó, Balog Józsefnó, Berkovics Farkas, Blum Hermin, Bartha Berta, Friedmann Helen, Grünberger Margit, Grünberger Helén, Huzst Sándornó, Herskovics Adolf, Juhász Ilona, Ja- kubovics Cili, Ivaskovics Ilona, Illés István, Ka- hán Kálmán, Klein Regina (Hermina), Lefko- vics József, Molnár Margit, Marosi Adolf, Mermel- stein Háni, Markovics Regina, Moskovics Zseni, Mandel Bernát, özv. Niederman Róza, Nuszdorf Éva, Pol- lák Paula, Rosenberg Bertalanná, Róth Malvin, Schwarcz Cecilia, Schlesinger Száli, Weisz Katalin, Weinberger Márkusznó, Wohl Regina, Weisz Záli, özv. Weisz Pinkásné, Weltman Róza. 2. Kalaposok: Le- bovics Malvin, Klein Dóra, özv. Világfy Eszter, Gottlieb Vilmosné, Rosenfeld Csilla. Árverési eredmények. Az e hó 24-én tartott árverések alkalmával a következő ajánlatok tétettek : a szikvizíogyasztási adó bérletére Herskovics Jeremiás és Szenes 4100 K, Weinberger József 3650 K, Mer- melstein Vilmos 5021 K. A Széchenyi ligeti vendéglő bérletire Szenes Ábris 1250 K, Turcsányi Jenő 1300 K-t. ajkához emelve. — Igyák ! Ez a kis hideg viz jó hatással lesz. Mindjárt fel fog üdülni tőle. Csak igy ék I Szabályos kis kezecskéjével biztatólag simogatta meg a beteg még mindig forró homlokát. Az enyhítő ital nem üditó fel annyira, mint a bájos kéztől jövő érintés. Mintha felvillanyozták volna, úgy érezte magát. Szemei felcsillantak, arca sugárzott. Szólni szeretett volna, sokat, szépet, talán szerelmesei, de erőt vett rajta gyengesége. Pillái erőtlenül zárultak le. Nyugodtan, boldogan aludt el. Mosolygott, nevetett, örült, még tán ölelkezett is álmában. Bizonyosan a kis mókusról álmodozott. Az apáca megelégedetten nézte az alvót. Ebben a tekintetben volt valami büszke öntudat. Először csak úgy, mint az ápolás nagyszerű feladatának szentelt élet, javuló betegét. Azután mindjobban belemelegedett a nézésbe. Mindig több és több kedveset és szépet fedezett fel az alvón. Előre görnyedve, lihegő kebellel csak egyre nézte, most már éhesen, vágyakozva. Arca égett: fejébe szaladt a vér. Elboritá agyát. Halántéka erősen lüktetett. Megfeszült benne minden izom. Szive, vérének őrült keringésétől hevesen dobogott. Hallotta a dobogást és lelkiismerete szavának hitte. Reszketni kezdet, borzadály futott végig rajta, a melytől összerázkódott. De mindez csak pillanatig tartott. Addig, mig újból meg nem igézó a férfi nézése. A pokol tüze tombolt újra benne. Örök szent fogadás, szűzies önmegtartóztatás, kárhozat, üdvösség kóválygott fejében. Hit és bizalom, élei és öröm keltek versenyre egymással. Agy és vér tülekedett, viaskodott, élet-halál tusát vívott. A vér erősebb volt. A vér győzött. Eszeveszten, kéjsóvárgással, évek óta magába fojtott szenvedólylyel kereste az ifjú ajakát, hogy oda lehelje fiatalságának hevét, tűzét, bolondos, szerelmes életét. Ebbon a csókban benn volt egy kétségbeesett, meghasonlott élet utolsó vergődése, vonaglása. Az alvó felnyitá egy pillanatra fáradt pilláit, maga előtt látva a lihegő, hevült nő bájos alakját. Kedves Mókusával az ajakán, — a melyet még csak az imént édesített meg egy tiszta lélek szenvedélyes csókja, — tovább álmodta a boldogságot.
