Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-07-04 / 53. szám
2. oldal. TT 3ST <353. szám. szesül, mint nálunk a felelősségteljes, úgyszólván bizalmi állásban levő művezetők. A magyarországi viszonyok ma még nem alkalmasak arra, hogy az érettségit tett, tehát szellemileg feltétlenül képzett ifjak akár az ipari, akár a kereskedői pályán, csupán a műveltség révén, pénz és előkelő összeköttetések, protekció híján úgy boldoguljanak, a mint szellemi képzettségüknél fogva igényeik megkívánja. Magyarország ipara, kereskedelme gyermekkorát éli, munkáskezekben nincs hiány, mert mindkét pályára özönlenek a bukott, vagy kicsapott, vagy éppenséggel még írni és olvasni sem tudó, iskolázatlan, tehát a műveltség legalacsonyabb fokán álló individuumok, a mi nem alkalmas arra, hogy az ipar fejlődését előmozdítsa. Tagadhatatlan, szükség van művelt munkásra, csakhogy a mint először a háznak az alapját rakják le és nem a tetővel kezdik az építést, itt is először ipart kell teremteni, meg a közvéleményt átgyúrni, és azután személyzetet nevelni. Agrárállam vagyunk, de ha azt akarjuk, hogy az államok világversenyében össze ne morzsolódjunk, át kell alakulnunk iparos állammá, mert csak úgy biztosíthatjuk magyar hazánk újabb ezerévi fennállását s nem szuronyerdővel. Nevelni, szoktatni kell a közönséget, hogy a magyar ipái, a magyar kéz termékeit vásárolja, s közben ipart kell teremteni, külföldi fogyasztó piacokat felkeresni, hogy a népek versenyében részt vehessünk s a magyar névnek, a magyar elme alkotásának hirt, dicsőséget, s a mi fő, magunknak csengő aranyakat szerezzünk. Ma úgy áll a dolog, hogy lehet valaki szellemileg művelt, szakmailag képzett egyén, ha pénze és protekciója nincs, örökös segédsorra van kárhoztatva, mert gazdaságpolitikánk, szűk látkörű, garasos hitelviszonyaink mellett soha sem lehet önálló ! Ugyanez a sors vár a maturált pénztelen ifjúra is. A csalódások, a méltatlan bántalmak, tűszúrások szakadatlan láncolata lesz élete, mígnem ereje, egészsége időelőtt megőrlődik s lelke egyensúlyát vesztve, ideálizmusának romjai felett kénytelen-kelletlen belenyugszik a változhatatlanba, de megelégedett soha sem lesz, és nem is lehet különböző okok miatt. De a mely érettségizett ifjúnak műveltsége mellé összeköttetése és pénze is van, jól teszi, ha az ipari vagy kereskedői pályára lép, mert bár műveltségére is, de különösen pénzére nagy szüksége van a szegény magyar iparnak s ha mesterségét nem szégyenli, hanem szorgalmasan dolgozik, sohasem fogja megbánni, hogy a kereskedői vagy ipari pályát választotta és nem lett doktriner! Köteteket lehetne írni e témáról, mégsem vinnénk előbbre az iparfejlesztés ügyét egy atommal sem. Ide radikális eszközök kellenek. Elsősorban is törvényhozási utón bizonyos, az egyes iparágak természetének megfelelő iskolai képzettséghez kellene kötni az egyes iparágakat, akkor önmagától megszűnne az ok, a mely miatt nem állanak iparosaink a műveltség ama fokán, a mely kívánatos volna. S ha az ok megszűnt, az okozat is elmarad. Valószínűleg sokan lesznek, a kik az egyéni szabadság korlátozásának, vagy a jogelvbe ütközőnek tartják az egyes iparágak bizonyos szellemi képzettséghez való kötését, pedig ez az egyedüli helyes ut, mely a baj kutforrását megszünteti s igen nagy szolgálatot tenne az ipar- fejlesztés ügyének az a képviselő, a ki az ipartörvény képviselőházi tárgyalása alkalmával megtenné az erre vonatkozó indítványt, mert bár fájdalmas az operáció, mégis gyakran vág a műtőkés az eleven emberi testbe, ha a beavatkozással egy életet lehet megmenteni! így vagyunk a felvetett eszmével is. Gondolkozzanak rajta, a kiket illet, mert a gyakorlati élet nem uj egyetemek, hanem az ipari pályára előkészítő ipariskolák sürgős felállítását követeli 1 Miért gazdag Ausztria? Miért szegény Magyarország ? A tulipánmozgalom elaludt. Magyar lélekből eredt, tehát szalmaláng volt. Elhamvadt. A magyar ipar pedig küzd, küzd eredmény nélkül a külföld és főleg Ausztria fosztogató versenyével szemben. Ipari tekintetben valósággal gyarmati helyzetben vagyunk. Ahelyett, hogy céltalan közjogi vitákkal vesztegetnők el az országunkra nézve drága minden pillanatot, inkább arra irányulna vezetőink figyelme, hogy minden eszközt megragadva igyekeznének hazánkat a megalázó gyarmati helyzetünkből kiemelni. Meg kellene szüntetni azt a szégyenletes adózásunkat, amelylyel csak a műveltségben elmaradt inferrioris tudatlan tömeg adózik a a műveltebb és tanultabb idegennek. Fájdalom azonban, ez az adózás nemhogy csökkenne, hanem évről-évre növekszik. 1882-ben, tehát 25 esztendővel ezelőtt összes behozatalunk 875 miiló korona volt; 1907. évben, tehát 25 évvel később ez épen megkétszereződött, mert immár 1652 millió koronát fizetünk a külföldnek és főleg Ausztriának. A behozott 1652 millióból 1101 milliót fizetünk használati tárgyakért, s olyan rongyokért, melyek testünkről lefoszlanak és elhasználás után még csak szántóföldjeink termékenyitésére sem használhatók, hanem szemétdombjainkon semmisülnek meg. De részletezzük kissé e számokat. Csak Ausztriának fizettünk 1907-ben : Pamutárukért ........... ........................... 240-— milliót Gyapjuárukért ................................... 13P— „ Fehérneműért ................................... 215 „ Selyem- és félselyemárukért _ _ 39 5 „ Papír- és papírárukért ........................... 28'— Üvegárukért ........... ........................... 16'— „ Bútorokért .........., ................. 22'— „ Len- és kenderszövetekért 15-— „ Országunk, mely a nyers selymet termeli, Ausztriának és a többi külföldnek fizetett 116,973.552 koronát. Mindezek az adatok megdermesztik a vért ereinkben, hogyha meggondoljuk azt, hogy a gyártmányok anyagának értéke majdnem semminek mondható és hogy csakis feldolgozásuk révén lesznek azok értékes tárgyakká. Mi tehát nem az iparcikk belső becsét fizetjük meg, hanem a ráfordított munkát és igy a munkabér címén fizetünk szégyenletes adót a külföldnek, az ő munkásaik és nemzeti jólétük emelésére. És ez a munkabér a legenyhébb számítás mellett is meghaladja évente a 600 millió korona értéket. — Ez a horribilis összeg mind a külföld munkásainak javára esik. Mindazt pedig, a mit ezen a címen fizetünk, mindazt, saját véreinktől, a becsületes magyar munkástól vonjuk el. Ezt kell megakadályoznunk, mert ez növeli a kereset hiányát, ez szüli az elégületlenséget és gyarapítja a nemzetközi szociálisták táborát és éppen a legderekabb, legszorgalmasabb és dolgozni akaró polgártársainkat kényszeríti hazájának elhagyására. Minden legkisebb mulasztás tehát, a mit ezen a téren elkövetünk, elszegényedésünknek és lassú — a kivándorlás utján való— elvérzésünknok a szülő anyja! Hogyha tehát nem akarjuk, hogy éppen a legszorgalmasabb elemek vándoroljanak ki, hogyha nem akarjuk, hogy föld míveseink legjavarésze elbujdosson s hazánk szép virányai lakatlan pusfiákká, váljanak, könnyű prédaként esvén martalékául az idegenből jött hiénáknak: akkor tömörülnünk kell, hogy a társadalom egész erkölcsi súlyával ránehezedjék a jólelkü, de elhatározásában ingadozó tagjaira és megteremtsük végre a magyar ipar termékeinek állandó fogyasztó szövetkezetét. Az állandó kereslet ugyanis megteremtené az egészséges kínálatot s akkor munkához jutna minden érdes tenyér s többé nem történhetne meg az 1905. év gyalázata, a mely évben 74 ezer emberrel többen vándoroltak ki, mint a hányán születtek e hazában ! S hogy mennyire szégyenletes az adózásunk, az azonnal föltűnik, hogyha a statisztikának arra a részére mutatunk, a mely feltünteti azt: mennyit fizettünk a legkisebb intelligenciát és tőkebefektetést igénylő, hétköznapi használati tárgyainkért. Ezekből a megszégyenítő adatokból csak néhányat kívánunk felsorolni. A hazánkból elhordott zsiradékból főzött szappanokért csak Ausztriának 8,597.000 koronát fizetünk évente. Gyertyáért ................................... 3,— millió koronát Nyakkendőért ........................... 3,3 „ „ Művirágért ....................... 2,107,240 „ Szivarkahüvelyért _ _ ... 1,276.470 „ Papirszipkáért ........................... 72.660 „ Papírzacskóért _ ... _ ... 313.322 „ Üzleti könyvekért _ _ _ 941.000 Közönséges dobozokért _ 550.940 „ Könyvkötői munkákért _ _ 1,424.960 „ és végül legkedvesebb mulatgágunkért, a játékkártyáért _ 53.900 „ Kassa város hírességével meg nem elégedve pedig, prágai sódarért .................................... 3,032.024 „ És mindezekért az apró-cseprő szükségleti tárgyakért többet adunk oda, mint a mennyit véres verejtékkel szereztünk. Jellemző, hogy 1907-ben mindazzal, amit acélos búzánk, gabonánk és őrleményeinkért kaptunk, az 575 millió koronával csak a fonó- és szövőipar termékeit bírtuk a külföldnek megfizetni. vágyaimnak nem lehet reménye s reményemnek ugyan mi vágya lehetne ? ! Ismerős köszöntött felém. Fölzavart pár szavával borús gondolataimból s én újra magam előtt láttam a valót: a színes, pompázó tarka életet. A kirakatok nagy üvegtáblái előtt tetszelegve megyen a nép. Férfiak, nők mindegyike odapillant a tükörablakok mögé, legtöbbje saját magában gyönyörködve. Akinek aranyos hajkorona disziti szép fejét, selymes puha, hullámos gyönyörű, asszony! haj, az önkéntelen — önkéntelen-e ugyan? — visszanyúl keztyüs, kicsi kezével, hogy igazítson rajta, amin nincsen igazítani való. Remeknövésü hölgyek szorosabbra fogják összo ruhájukat, mintha aktot állna előttünk egy-egy, úgy mutatja magát kirívó szépségével. S akinek lábán ritka elegáns cipő van, ügyesen emeli raffinált szabású szoknyáját, a saját maga, s mások gyönyörűségére. Mindenki mosolyog képmása felé, s amint figyelve nézem őket, a bennem levő állat utánzásra készt, s óvatos körültekintés után magam is mosolyogva állok egy kirakat előtt, melynek oldalfala is csupa tükör. Aztán — lehunyom szemem, mint a kik jótékony félhomály után hirtelen nagy világosság ért, s tétova léptekkel, szédülő agygyal indulok a legközelebbi villamos megálló felé. Sokszor tanakodtam már magamban, ha sorsom a tükör elé kényszeritett : vajon kihez hasonlítok én ? Szüleim kedves, derűs vonásaiból nincs arcomban semmi. S fivéremnek klassikus szép feje miként lenne hozzám hásonlitható ?! Ahogy a kirakat előtt álltam, a hol a tükör teljes alakomat a nappali erős világításban híven adta visz- sza, egy pillanatra megelevenedett előttem mesekönyvemnek egy szánalmas figurája. Furcsa mosolyával, szegletes fején nagy bársonykalappal, vállai magasra húzva, hátán egy csúf púp — igen ez vagyok én, és az örökké könyharmatos szemekkel nevető udvari bolond, a szegény Missipó! Akihez mindenki szives volt, jóságos volt, mert mindenki előtt közönyös lehetett. S a ki majd elepedt egy szerelmes tekintetért, mely az ő szomorú szemeit — ha csak egyszer is keresné fel. S a ki megölte eszményképét: az aranyhaju királyleányt, mert előtte csókolta meg deli vőlegényét. Aztán abban a percben meghalt ő maga is. Szegény boldogtalan Missipó, téged is leejtett dajkád a magas emeletről csecsemő korodban, és te is akkor lettél ilyen nyomorék ? — Amint én, mint én! — s szememet ellepi a könny, a hasztalan, a hiába való sirás. Missipónak sem nézett senki szerelmes vágygyal könnyes szemébe Missipó is törpe lehetett mint én, akinek tekintete csak csufolódó gyermekszemekkel találkozik, mig a nagyok elnéznek fölötte, — púpja fölött. Szegény kis rút Missipó, meghaltál önként, én értelek! Hiszem az élet olyan kegyetlenül csúf, haszfa- lan, hiába való! . . . Útközben betértem egy könyvkereskedésbe, melynek ritka műveltségű tulajdonosa, nem egy nehéz órámnak hozta meg vigaszát egy-egy általa ajánlott értékes olvasmánynyal. Szeretem a könyvesboltot. Itt nem szokott zaj lenni, lárma, hangos terefere, mint más üzletben. A ki ide jár, hozzászokott már a csendhez és megrendelése, beszéde is diskréten halk. A segédek is urak, és nem tolakodnak tárgyaik ajánlásával, hanem szótlanul figyelnek, mig a vevő a könyvek címét nézegeti vagy lapozgat egyik-másik kötetben. Itt van csak az igazi úri hangulat és nem a selymek, csipkék, vagy gyémántok világában. — Egy könyvet képzelek magam elé — mondtam apám jó barátjának, a főnöknek. Szeretném ha megtalálnám Önnél. Egy csodaszép mesére vágyom, ámbár szívesen fogadom, ha igaz történet lenne is. Egy nagy ember szerelme, a ki szép volt, gazdag, hóditó és mégsem lehetett boldog soha. Bizonyos, hogy gyűlölettel, kárörömmel akartam mondani, de éreztem, hogy hangom remeg, s szememet égetik a visszafojtott könynyek. Ugyan halkan beszéltem és olaszul, mint öreg barátommal mindig. Mégis úgy vettem észre, valaki abbahagyta egy könyv lapozgatását és idefigyel. — Egy szép útleírást ajánlanék inkább — szólt jóakaratulag a főnök, ki ugylátszik megsejtő lelkemnek harcát és csillapítani igyekezett. — Nem, nem. Nagy, világraszóló szerelemre van szükségem — makacskodtam tovább. Nyomorék voltom már régen jogot adott az őszinte szóra. — Világraszóló szerelemre, valakire, a ki nagyon szeretett és boldogtalan volt, — Dante? — Nem. Az nagyon komor és barna. Szőke legyen és szép, szerelmes és boldogtalan. Rafaelt szeretném inkább, kinek szőke fürtös haja vállára omlott. Mesét Fornarinájáról, a ki nem lehetett övé, s a ki miatt mégis visszautasította a hatalmas bibornok húgának kezét. Előttem egy dobozban sok képeslap hevert, a drezdai képtár gyűjteményének apró másolatai. Egyiket fölvettem, a bájos Récamier aszszony közismert képe volt, félig heverve a pamlagon. — No lám, a véletlen segítségemre jött — tréfálkozott a könyvárus. — Récamier szerelmi története ép ma érkezett. Csupa érdekesség. Előhozzam ?
