Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-07-04 / 53. szám
47. évfolyam. — 53. szám. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Ung’vár, 1909. julius 4, Előfizetési feltételek: Csak „Ung“ l*pr* Egész évre . . 12 K j Negyedévre . 3 K Félévre .... 6 K j Egyes szám . 12 f. Amerikába : Egész évre ...............17 K „Ung rármagye Hivatalos r.apjá“-<al együtt egész évre 13 K — Félévre .... 8 K Útig vármegye Hivatalos Lapja az „U ti g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések ágy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Riadóhivatali telefonszám 11. A Z UNO MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tór l-ső szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Segédsorban. (Hozzászólás a pályaválasztás kérdéséhez.) (di.) Sokat írtak és még írnak ezután is az iskolai év bezárásakor arról, hogy a végzett ifjúság milyen pályát válaszszon, hogy boldoguljon s a hazának megelégedett, hasznos polgára legyen. E lapok jun. 27-iki számában is egy cikk jelent meg e tárgyban, megfujva a riadót, hogy az ipari és kereskedelmi pálya egyedül az, a hol még boldogulni lehet s a hol nagy hiány van szellemileg képzett egyénekben. Legyen szabad nekem is e tárgyhoz hozzászólni, mint a kinek évtizedes tapasztalata van e téren, hisz magam is segédsorban küzdők a mindennapi kenyérért, tehát mint gyakorlati embernek némi jogom is van hozzá. Tény az, hogy szegény magyar hazánk iparosai általánosságban nem állanak a szellemi műveltség ama fokán, a melyen állani kellene s hogy ez a körülmény nagyban befolyásolja az iparosok anyagi helyzetét, azt még csak vitatni sem lehet. A szellemileg képzett iparos vagy iparossegéd biztos kézzel, kevesebb erővel dolgozik, neki a munka nem teher, de játék, mert tisztában van vele, hogy mit akar véghezvinni s nem a munka megkezdése után vagy munkaközben gondolkozik, tervez, hogy igy vagy úgy talán jobb lenne, mint a hogy talán már el is készült a munka, hanem biztos kézzel kezeli a munkaszerszámot, s tudását, finomult ízlését beleviszi munkájába, életet, lelket önt alkotásába, a mi megkülönbözteti, kiemeli társai szürkeségéből. Téves nézet az, mintha nem volnának ma is szellemileg képzett munkások. Vannak s nem is csekély számban, csakhogy nem érvényesülhetnek úgy, hogy ez befolyással lenne az ipar haladására, mert nem állanak rendelkezésükre anyagi eszközök, a mi nélkül pedig nincs ipar, — nincs haladás. Tapasztalatból mondhatom, hogy a jobb munkások, a kik megfelelő szellemi képzettséggel is bírnak, csaknem kivétel nélkül szegény szülők gyermekei, következéskép szegények ők maguk is, mert a mai munkabérek, a mai munkaviszonyok mellett nemhogy valamelyes tőkét gyüjthetnének ama jó reményben, hogy idők múltán megadatik nekik is a mód, hogy önállósíthatják magukat, hanem az állásukkal járó társadalmi kötelezettségeknek sem felelhetnek meg oly mértékben, a mint kívánatos volna, mert minden erejük kimerül családjuk eltartásában. A magyarországi munkaviszonyok habár jobbak, mint évtizedekkel ezelőtt voltak, de mégis megközelítőleg sem olyanok, mint Németországban, vagy csak a szomszédos Ausztriában is. Nálunk minden tényező nagyon szeret és túlgyakran hivatkozik is Németországra, mintegy követendő példaként állítva elénk a németek józan életét, kitartó munkásságát, de munkásjóléti intézményeinkben, szociáltársadalmi viszonyainkban nem igyekeznek utánozni' a művelt Németország alapvető munkásságát azok, a kiknek ez módjában van s némileg kötelességük volna ez irányban működni. Németországban aszerint értékelik az embert, a mennyit munkája ér s a társaságban bárhol megfordul a munkás, nem kell szégyenkeznie kérges tenyere miatt. Ott a munkának és munkásnak van becsülete, akár szellemi, akár fizikai munkát végez az illető, mert a köztudatba átment a munka szeretete, a munka megbecsülése. Németországban a munkaadó, legyen az gyáros vagy nagykereskedő, nem tartja inkompatibilisnek, ha alkalmazottjával egy asztalhoz kerül, mert alkalmazottjában nem alárendelt személyt, hanem vele egyenrangú embert, munkást lát, a kinek a műhelyen kivűl éppen olyan korlátlan cselekvési szabadsága és joga van, mint akár a milliomosnak. Hol vagyunk mi még attól az ideális állapottól, a mikor nem a kabátról Ítélik meg, hogy mennyit ér az ember? A céhrendszer eltörlésével megszűnt a gazda és alkalmazott között addig fennállott patriarchális viszony s helyébe lépett az érdek- ellentét, a mely szülőanyja a szociális eszméknek. Magyarországon, vagy maradjunk csak Ungváron, nagyon sokan vannak, a kik irtóznak még a „szociálista“ szó kimondásától is, pedig a szociális eszméknek létjogosultsága van s felvilágosodott államban kiegyenlitőleg hat a munkások és munkáltatók között érdekeik ellentétes voltánál fogva természetszerűleg felmerülő súrlódásoknál. Nehogy félreértessem, kijelentem, hogy nem a nemzetközi mezbe öltöztetett demagóg szociálizmust értem, mert annak nem vagyok hive, de jogosultaknak tartom a hazafias szellemben működő, gazdasági alapon álló egyesületeket, a melyek működésével egyaránt rokonszenvezni kell munkásnak és munkáltatónak, mert a józan szociális politika mindkét fél gazdasági viszonyaira jótékonyan hat, ha a munkás nemcsak a jogait követeli, de kötelességeit is lelkiismeretesen teljesiti. És itt elértünk ahhoz a ponthoz, a mely szorosan összefügg a munkások szellemi képzettségével. A ki ismeri Németország hatalmas munkásszervezeteit, tudja azt is, hogy ott nincs egyetlen munkás, a ki büszkén ne vallaná magát valamely szervezet tagjának. Csakhogy ott más a vezetés, más a közszellem. A német munkás nem enged jogaiból, de a munkaidőt az utolsó percig lelkiismeretesen ki is használja, a mit a mi munkásainkról nem lehet általánosságban elmondani, s ezt én a szellemi műveltség, a hamis jelszavak rovására irom. Németországnak fejlett, virágzó ipara, óriási exportja van, természetszerűleg jobban fizethetik és fizetik is az alkalmazottakat, mert ott a tucatmunkás olyan, vagy még jobb díjazásban ráUgy érésem . . . Úgy érezem, nem tarthat már sokáig, A mig lelkem a testemtől elválik. Ott tudom meg, igaz volt-e szerelmed, Esküvésed, fogadásod, hűséged. Homlokomra egy szál rózsát tegyetek, Arra sírj majd egy-két igaz könnycseppet, Ez mondja meg visszajáró lelkemnek, Hű voltál-e — vagy csalfa volt szerelmed. Udvaromban .. . Udvaromban orgonafa Kivirított minden ága reggelre. Fürtös ágát szél ringatja, A napsugár csókolgatja kedvére, Orgonafának virága Minek tanítsz másra ? Úgy is tüdőm, a lelkemet Nem csókolja soha többet Arany-napsugára. Ne bólongass, fürtös virág, Madár dalát, nap sugarát nem értem. Minek tanítsz régi dalra, Mért dobogjon a szívem szerelmesen ? Nem lehet tavasz, hol tél van, Dal, szerelem halva, Nem hiszek neked — sem másnak, Ne beszélj hát boldogságról Orgona virága! Lewy Karola. igm. Elégia. Irta Zoltán Vilraosné. Milihez, a varrónőnkhöz mentem át tegnap Budára. A legtöbb villamoskocsi telve volt kirándulókkal, a kik örömmel siettek ki a zöldbe, hogy a hosszú, kegyetlenül hideg tél után felüditsék elernyedt idegeiket, a szabad, tiszta levegőben. Az ablakokban, erkélyeken sokféle virág. Egyikmásik nyíló ág és csipkefüggöny mögül szép asszonyfej, leánymosoly tűnt elő, miután az utca túlsó felén megjelent „0“, világos felöltőjében óriás ibolyacsokorral. Az utcán jókedvű cselédnépség trécsel a szomszéd férfiismerősökkel. Az ut porában két kicsi piszkos gyerek golyókkal játszik, födetlen fővel, vékonyka szoknyácskában. —• íme, mégis csak itt a tavasz, — konstatálom és megyek tovább, Miliék lakása felé. A kabát természetesen megint nem sikerült. Még mindig, talált igazítani valót rajta az én ügyeskezü varrókisasszonyom. — A hátán kissé szűk, majd kiengedek belőle. Elől pedig beveszem ezt a nagy bőséget. Amig beszélt, egy percre sem hagyta el nyugodt komolysága. Láttam, hiszeu kutatva lestem a tükörből, nem volt arcán más, mint közömbös udvariasság. Elbúcsúztam tőle s más utón indultam visszafelé. Hasztalan, mindenütt elém tolakodott a diadalmas tavasz együgyű, feltűnő, kihívó módon. Diákocskák járkáltak apró kisaszonyokkal, boldog némaságban. Délceg, szép urak szerelmes párjukkal hangosan, kéjesen kacagva rótták az utakat. Ah, ezeknek a lépése már nem botorkál, mint az imént látott emberkéké I Egyenlő, ritmus minden mozdulatuk ! Bámulva néztem a biztonságot, mely föllépésüket uralta a tiltott szerelemnek utain. Távolabbról, vidáman, lármásan nagy család jött a hegyről lefelé. Szemközt velem halvány, karcsú fiatal asszonyt kisért egy fess huszár. Az asszonyka arca aggódást mutatott a tömeges családi megjelenésre, de a tiszt mosolyogva bátorította: — Csak nézz mereven a szemük közé és ne vond ki karodat karomból. A fő, a bátor szembeszállás. Engemet nem vesz észre senki. Az én jöt- tömre nem rezzennek össze a titkos szerelmesek. A kis diák előttem nyújtja át ideáljának az ozsonnapénzen vett virágcsokrot s a daliás katona egész közelemben oktatja ki félénk kedvesét: — Te is mond „te“ édes, különben én sem tegezhetlek. Gyermekkorom álmodozásaiban mindig láthatatlanná tevő köpenykét kívántam magamnak, amivel el- mehessek észrevétlenül mindenüvé. Mintha teljesedett volna vágyam, pedig a mi vállaimon van — eh, menjünk tovább. Az utcákon hemzsegett a nép. Elegáns, köny- nyü s uj ruhákban pompáztak a divatos, gazdag asszonyok. A tereket betöltő virágágyakon üde, friss zöld pázsit. Fák, bokroknak ágain rügyfakadás. Mindenütt megujhódás, uj élet. Hiába, itt a tavasz 1 Nekem örömnólkül való, bús, bánatos tavasz. Az én Lapunk mai száma 8 oldal.
