Ung, 1909. január-június (47. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-07 / 19. szám
47. évfolyam. — 19. szám. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Ungvár, 1909. március 7. Előfizetési feltételek: Csak ,,Ung(i lapra Egész évre . . 12 K , Negyedévre . 3 K Félévre ....OK Egyes szám . 12 f, Amerikába : Egész évre ...............17 K „Ung rám.gye Hlr.t.los I,»pjá“-r.l együtt egész évre ifi K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja ae „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések ágy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttér soronklnt 40 fillér A. nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatalt telcfonszám 11. AZ UNOMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. f í FelelŐg szerkesztő : Szerkesztőség: Vármegyeház-tór l-sö szám. BÁNÓCZY BÉLA Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. A városok felsegitése. Előző számunkban figyelemre méltó cikket közölt Sirokai Albert képviselőtestületi tag Ungvár város anyagi fellendítését és uj erőforrások szerzését célozza a cikk, a midőn a kötelező városi tüzbiztositás eszméjét, mint nyereséges üzletet ajanija meghonosítani. Az egész ország illetékes tényezői foglalkoznak a városok ügyeivel, s a dolognak már egész irodalma van. Elkerülhetetlen, hogy az államférf ui előrelátás legcsekélyebb mértéké mellett is ne első rendű feladatának tekintse, országos szempontokból is, minden kormányzásra hivatott tényező anyagilag és nemzeti kultúra szempontjából is megerősíteni a városokat. Az a kiapadhatatlannak látszó erőforrás, mely az ország sorsának intézésében hosszú századokon át vezérszerepet vitt, mely a kormányzással járó minden szellemi cs erkölcsi megterheltetést viselte: a nemzetfenntartónak mondott középosztály — elpusztult, vagy legalább helyzetét es ezzei erejet vesztette. A demokratikus eszmék aramlata és az általánossá fejlődő kultúra az előző történelmi osztályt is felölelő olyan uj polgári társadalmat teremtett, mely a nemzetfenntartas terheit — helyesebben az állami lét szellemi és erkölcsi kötelezettségeit — átvállalni nem csak elég erős, de erre immár egyedül hivatott. Ez a kialakult polgári középosztály a közműveltség folyamatának természetes törvényei szerint varosokban, a kultúra gócpontjában fejlődött és nőtt államfenntartó tényezővé. Lehetetlen, hogy minden államférfi be ne lássa, hogy a nemzet erejének, azoknak a tényezőknek legnagyobb összege, melyekre akár nemzeti hivatás, akár teherviselés szempontjából biztosan szarnithat és melyek a nemzet jövőbeli fejlődésének alapjait képezik — a városokban találhatók tel. Politikai szükség, sőt kényszerűség tehát, hogy az államkormányzat figyelme a városokra terelődjék nem csupán a varosokért, de a hazának mondott közösség nagy érdekeiért is. Feltétlenül részesíteni fogjak tehat a városokat azon segítségben, melyet az állammal szemben annyira feltornyosuló anyagi igények kielégítése után, meg az ország anyagi erejéből kiszorítani lehet. De ez a segítés nem képezheti a városok hatalmas és közérdek szempontjából kívánatos fejlődésének biztos alapjait, ez csak egy kis lendületet adhat a fejlődésnek, melynek természetes feltételeit maguknak a városoknak kell megteremteni. Helyes tehát az e célt szolgáló eszmék felvetése. A Sirokai Albert eszméjének azonban két nagy akadalya van. Az egyik az, hogy azt tőke nélkül megteremteni nem lehet, mert ha eleinte a biztositó-társaságokra ruházzuk át a biztosításokat, úgy a dijak is oda folynak és nekünk városi alapunk soha sem lesz és a vá; os csak ügynökévé szegődnek a társaságoknak. Tőkét kell ehhez teremteni első sorban, a mit a varos megcselekedni azért sem tud mert azt csak kölcsön utján lenetne beszerezni, továbbá azért — a mi az egész eszmének második nagy akadályát' képezi, — hogy t. i. valószínűleg a múltak tapasztalatain okulva — hiszen inasként megmagyarázni sem lehet, — a város közönségé teljesen bizalmatlan minden olyan dolog iránt, a minek üzleti jellege van s a dolgok különösebb mérlegelése nélkül mereven zárkózik el minden olyan akciótól, mely a varos anyagi erejének készpénzben való kezelését hozza magával, tekintet nélkül aira, hogy végeredményében a dolog a varosra nézve előnyöket teremthetne-e, vagy nem. A bizalmatlanságnak, nem keressük indokot vagy indokolatlan voltát, de megléte egyenesen kizárja minden ily irányú kezdeményezésnek lehetőségét. Valószínűnek kell tartanunk, hogy ez a jelenség csak átmeneti, azért a legközelebb fekvő eredménytelenségre tekintet nélkül foglalkozni kell a közönségnek oly irányú eszmékkel és tervekkel, melyekkel a város jövőbeli fejlődésének lehetőségét megteremtheti s a jelenlegi nehéz helyzetből a kivezető utat megtalálhatja. Azt hiszszük, hogy ez nem lehetetlen! Egy nagyszabású dologra utalunk csupán. A kormány évek óta folytat telepítési akciót, eszközöl parcellázásokat, még birtokokat is vasáról, hogy az elparcellázással egyes vidékek gazdasági boldogulását biztosítsa. A vármegye területén 180.000 katasztralis hold kincstári birtok van. Ha vármegyénk vezetősége megtenné a kezdeményező lépéseket arra nezve, hogy az Ungvar varosát közvetlen környező kincstári erdősegek területéből a 14.000 kát. holdat tevő radvanci erdőgondnoksag vezetése alatt álló részt, azon jövedelem tőke értekének megfelelő áron, melyet ez erdők a kincstarnak hoznak : — hosszabb törlesztési idő biztosítása mellett eladná — Ungvar város jövő fejlődésének alapjai meg lennének vetve. A kincstár semmit sem vesztene, mert eddigi jövedelmei biztosítva lennének, de ez a szempont irány átló nem is lenet, a kincstár, az allam képviselői magasabb szempontból kellene, hogy tekintsék az ügyei. A varos viszont a 14 000 hold körletébe eső községeknek az annyira szükséges és közvetlen közelükbe eső területeket természetszerűen mar jobb áron eladna s igy maganak kerülbelül 10000 hold erdő biztosítása mellett oly tőkét is szerezhetne, melylyel előnyös és közérdekű beruházásokat eszközölhetne, — a a megmaradó ingatlanból pedig az amortizációkat teljesíthetné, mert kisebb apparátussal dolgozva, nemcsak megkétszerezhetné azt a jövedelmet, melyet az erdőkből a kincstár kivett, de egyúttal a város egész közönségének Lapunk mai száma 8 oldal. TL. .A.. 3? , ságát, küzdő erőnket, megingatott bizalmunkat, hitünket! Az igazi otthonnak sokkal tartozunk! De ha jönnek a szenvedések, a testi fájdalmak, melyek kétszer fájnak, mert látjuk, hogy azoknak is fáj, kik szeretteink, kik szivük vérével vennék le a fájdalmakat rólunk. De nem képesek 1 Önfeláldozó fáradságuk eredménytelen, s a beteg tűrhetetlen izgalmai, immár beteggé, szenvedővé teszik a környezetet is. Ekkor érik meg lelkűnkben az elhatározás, hogy egy betegségért miért engedjük szenvedni az egész családot, miért ne mentenénk meg őket is azoktól az izgalmaktól, melyeknek látása betegebbé teszi a beteget is. Azt hiszem, ily érzések között kerülhetett más is, mint én, izgató, ideges bajával: a kórházba. Csak be kell lépni s a külső komor benyomás oszladozni kezd Rend, tisztaság mindenfelé. Nyájas, szeretetteljes fogadtatás, gondoskodás a legapróbb szükségletig. Nyájas, derűs, világos szoba vakítóan fehér ágygyal, egyenletes hőmérsék, erőteljes, egyszerű, jóízű étkezés, a tisztelendő Nővérek nyájas érdeklődése minden iránt, a mire szükségünk lehet. Egyszer csak azon veszi észre magát az ember, bogy a nagy, sötét elhatározásra szükség nem volt, hiszen itt kedves második otthona van. Még a fájdalmakat is könnyebb elviselni, ha látjuk, hogy bajunk minden legkisebb változásait szakértelemmel megfigyelik s a kezelő orvos utasításának végrehajtását igaz érdeklődéssel kiséri, — a kilincset egymásnak adva — a példás intézet többi orvosai. Aztán nemcsak orvosi gondos kezelést kapni itt, de az én nemes lelkű Endre barátom még a lelkeMaganyomban. Irta Berzevlczy István. Rideg kaszárnyafalak, hosszú sorú ablakok nem keltenek kellemes érzéseket, még akkor sem, ha nem tudjuk, hogy a mit a falak magukba zárnak, az a szenvedések tanyája : a kórház. Hát ha még tudjuk! Bizony elrobogva a kaposi-utcai kórház homlokzata előtt, elfordítjuk fejünket, mert látni véljük, majdnem érezzük mindazok súlyos megpróbáltatását, kiket sorsuk ide vetett. A másik oldalon ismét kórházra esik tekintetünk, melynek képe az ablakok némelyikében virító virágok dacára még lehangolóbb. Szinte reá van írva erre az épületre: őrizkedjél ide kerülni! Álig haladunk pár lépést, előttünk a temető 1 Lelkűnkben feltámadnak az elmúlás méla akkordjai. Ezek az élet országutjainak végállomásai. Nagy elszánás kellett hozzá, de e rideg falak közé kerültem én is. A ki hallotta elhatározásomat, szinte elrémülve akart lebeszélni. Az Istenért, kórházba menni, mikor az embernek otthona van ! A szenvedés a legjobb élet-iskola. Megtanít az sok mindenre, a mit az élet utjain vígan, jó kedélyl.yel, jó egészségben haladva észre sem veszünk, figyelemre se méltatunk. Az otthon! Van-e annál felemelőbb, jól esőbb tudat, mint ha érezzük, hogy vau egy hely, hol lelkünk elmerülhet, hol a közélet és létfentartás küzdelmeiben kapott sebeket, s sujtoló gondok redőit szerető kezek ápolják, simítják el. Hol a szeretet légkörében élve visszanyerjük fáradt idegeink, lelkünk rugékonyKérditek ... Irta Krüzselyi Erzsiké. Kérditek : inért e bú ? mért sír egyre a lantom, Mért nincs derűit sugár e szív mélyébe benn ? Mért bolygok egyre csak bús temetői hanton S a zajt, az életet miért nem szeretem ? Hiszen próbálom én ! Altatgatom a szívem, Hátha nyugtot talál majd az is valahol ? Keresek valamit, mi engem is derítsen — De nem lelek sehol . . . Hisz’ nem enyém a lét. Én száműzötten, árván Bolyongok egymagám. Szűk börtön vesz körül. Örök nagy némaság csendes világát járván, Fény nem ragyog ream a fellegek közül. Az élet üdveit én is sovárgom néha — De tiltó szó riaszt . . . Mennék a többivel vígan, — oh, de mit ér, ha A vad zsarnok : a bú mindig velem virraszt! Nem ! Oh, jobb igy nekem. Csak hadd hulljon a könnyem, Majd véget ér az is — s a bús melódiák Elhalnak csendesen majd valahol a ködben És nem nyit a síron majd több halvány virág Ne haragudjatok . . . Nézzetek rám szelíden, Ha köztetek vagyok, ti kedves emberek ! Nem fáj ott úgy a lét, nem sajog úgy a szívem — S úgy rémlik néha még, hogy tán gyógyul, feled. Hogy lesz tán még a lét, a zaj az én hazám is S lehet majd nékem is boldogan szállani . . . S úgy rémlik néha még, hogy vár még én reám is Valahol valaki . . ,
