Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-11-01 / 44. szám
46. évfolyam. — 44. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1908. november 1. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K Egyes szám . 20 f. Amerikába: Egész évre ... 10 K 60 „Ung rármegye Hlratalos Lap.|á“-Yal együtt egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések ágy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér A nyilttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. T^L2ES^k.ID^3L.^d:i HETILiLP Kiadóhivatali telefonszám 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGII EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-ső szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Tarlózások. Kultúra és gazdaság. A kultúra csak ott fejlődik igazán és életképesen, a hol azt szilárd talajon gazdasági erő támogatja. A kultúra olyan fa, a mely a gazdasági erők által termékenyített talajon él meg, csak ott nő terebélyessé. Minél mélyebb és termékenyebb rétegekbe bocsáthatja gyökereit, annál dúsabban virágzik és hozza gyümölcseit. Viszont a gazdasági erő és gazdasági élet, a jólét csak ott erősödik és ott izmosodik meg, a hol a kultúrának napfénye és melege árad rá. Sokszor mondták, de nem lehet eléggé ismételni, hogy csak művelt nemzet lehet gazdag és csak gazdag nemzet lehet igazán művelt. Mindakettő: a kultúra és a gazdasági munka, elsőrendű állami feladat, mindekettőnek fejlesztése és erősítése közvetlen állami cél. De nem csupán az! Nagy hiba és nálunk is el van terjedve az a balhit, hogy mindent az államtól várnak, pedig az állam nem tehet mindent, hiszen maga az állam végre sem más, mint a társadalom egyeteme és összessége. Az állam nem veheti át mindazokat a feladatokat, a miket a társadalom összes rétegeinek harmonikus együttműködése képes csak megoldani. Ez biztosítja csak az igazi haladást és fejlődést anyagi és szellemi téren. Csak a minden rétegében összeforrott társadalom képes az államot feladataiban támogatni, egy társadalom, a mely telítve van nemzeti és hazafias érzéssel, a mely nem jelszavak után indul, hanem mindig a tiszta igazság kipróbált elvein az élet reális szükségleteit is számbaveszi, a mely átérti és átérzi a nemzeti célok nagyságát és munkálkodni kiván azokon, munkakedvvel bír és munkaképességgel, a mely megbecsüli az egyéni munkásságot és az egyéni munkássággal fegyelmezi és szervezi a társadalmat. A társadalomnak ki kell vennie a maga részét az állami élet feladatainak teljesítéséből és nem is lenne jó, ha mindent az állam abszorbeálna, mert felemésztené azokat az erőforrásokat, a melyekből önmaga táplálkozik. A magyar társadalomnak még különösebb kötelességei vannak. Más országok százados konszolidált állapotnak örvendenek, mi sok irányban még kiépítetlen állami szervezettel bírunk. Tömérdek a kérdés, a mely megoldásra vár beligazgatási, szociális, gazdasági és kulturális téren. Nekünk nem szabad időt mulasztanunk. Nekünk közös munkára kell feszítenünk összes erőinket. Van még egy hátrányunk azokkal az államokkal szemben, a melyekben a nyelv egysége áll fenn. Nekünk kötelességünk, hogy a magyar műveltséget és a magyar kultúrát ápoljuk és terjeszszük. Jól mondta az első magyar parlamentáris minisztérium közoktatásügyi minisztere, hogy Magyar- ország jövőjének kérdése kulturkérdés. Minden országnak az, de az elmaradt és gyenge országnak leginkább az. Sőt ma azt mondhatjuk: mindenkinek a jövője kulturkérdés abban a nagy harcban, abban a versenyben, a mely az egész világon gazdasági és szellemi téren minden nemzet között megvan. De nem szavakkal, tényekkel kell ezt bizonyítani. És lehet is. Van-e magasztosabb ügy, mint a műveltséget terjeszteni, annak szeretetét bevinni a nép legalsóbb rétegeibe, őket nemesre képezni, de gyarapítani anyagilag. Ha mindenki vállvetve, öntudatosan munkába áll ennek a nagy, szent ügynek érdekében, a melynek mindenki szivében élnie kell, a ki ezt a hazát magáénak vallja, ha mindenki csak egy kődarabot hord ehhez a nagy épülethez, akkor az felépül szilárdan, mint a szikla. Fényesen és tágan, hogy mindenkit e hazában képes lesz befogadni! * Élők a holtakhoz. A halottainkat, a mikor koppanva hullanak koporsóikra a kemény rögök, szivettépő bánattal siratjuk. Könnyezünk utánuk hetekig, hónapokig, talán egy egész esztendeig. Azután lassan-lassan behegednek a a sebek, a miket a halott ütött az élők szivén. Egyszer egy esztendőben mégis kizarándokolunk a néma hantokhoz s könnyeinktől harmatos virágokkal ékesítjük a kicsiny sirdombot, a mely alatt szeretteink nyugosznak. Az őszi hervadás borúja üli meg ilyenkor a természetet és a lelkeket egyaránt. Az elmúlás nyomasztó gondolata lebeg mindenütt. Ti, a kik békén pihentek odalent, ne vegyétek zokon, hogy az esztendőnek csak egy napját szenteljük emléketeknek. Az élet küzdő porondján mindegyikünknek meg kell vivnia a kemény harcot, a melyet a sors számunkra kijelölt. Nincs menekvés. A ki él, annak küzdenie kell. De azért ne higyjétek, hogy az évnek csak ezen az egy napján gondolunk szeretettel reátok. Oh nem! Gyakran látjuk szelíd arcotokat, gyakran érezzük jóságos kezetek érintését, és magános órán nehéz pillanatokban gyakorta száll hozzátok ingadozó lelkünk, hogy a kedves emlékezésből erőt, bátorságot, önbizalmat merit- sen. Valami láthatatlan fonál köt össze bennünket, élőket veletek, a kik már a földi bolyongás határát átléptétek. És a halál gondolatát csak azért viseljük önmegadással, mert tudjuk, hogy veletek fog valaha egyesíteni. Ez a tudat kibékit azzal a szörnyű gondolattal, hogy bennünket is befogad egykor a néma, hideg sirgödör, az örök csend, a végeden nyugalom szűk tanyája. Ti vagytok az a kapocs, a mely összeköt bennünket az enyészet rejtelmes birodalmával. És ha majdan itt kell hagynunk szeretteinket, tudjuk, hogy ama sötét hídon túl, mely az enyészetbe visz, ti vártok bennünket. Fekete vizek zuhogó árja fölött vezet ez a hid ; a ki rálépett, többé vissza nem térhet, mert a vámot az életével kell lerónia. És egy napon rá kell lépnünk mindannyiunknak. És mindannyiunknak le kell róni a nagy vámot. Nincs kivétel. És nincs különbség. A vámszedő egyforma vámot követel királytól és pórtól, gazdagtól és szegénytől, kicsinytől Halottak napján. Irta Balta Miklós. Zizeg az esőcsepp a száraz levélen, Szomorufüz ága bólongat a szélben, Szomorufüz ága a merre csak hajlik, A néma hantok közt nyüzsgő élet zajlik. Szürkül az ég boltja, közeleg az éjjel, — Kigyulnak a sirok káprázatos fénynyel, Pompázó hantjukon koszorúk, virágok, — Virágos halmok közt közömbösen járok . . . Szőke Tisza partján, egy kis falucskában, Akácos temető csöndes magányában Van egy kicsi sirhant, — benőtte a dudva, Tövissel, csalánnal van tele az útja. Ha oda mehetnék, ha ráborulhatnék, Fájánál egyet-mást elpanaszolhatnék, — Tombolna fölöttem bősz fergeteg éje — Eltitkolt keservem úgy simám beléje . . . Költők sírjai. Halottak napjának komor novemberi ködében az elmúlás borongó sejtelmét mi keltené fel bennünk jobban, mint az emberiség nagy szenvedőinek sirjai, melyekben annyi küzdelem tört fegyverei fölé domborul a hant ? Az érzelmek és eszmék ihletett tolmácsolói, a nagy költők az ilyen szenvedők, a kiknek ragyogó életútja nem ritkán egy-egy ismeretlen sirgödörben vész el. Egy hant sem példázza úgy az élet múlandóságát s az emberi törekvések halhatatlanságát, egy se szól fölemelőbben, tisztább bölcsességgel hozzánk, mint az, a mely alól a költői megdicsőülés fénye sugároz felénk. Mennyi balsors, csalódás, mily sok fölmagasztosult szenvedés lapjait zárta le a halál az ő életük végével! Elszórt sírjaikat felkeresve, mintha egy megszakadt ének hangjait hallanék tovább zsongani, mely sorsuk rejtelmét örökszép melódiákban zengi. Nemcsak Petőfi hamvai kerültek jeltelen hantok alá; épp oly Üstökösszerű volt a koszorús német dalnok, Hutten Ulrich ellobbanása. Jeltelen sírban fekszik. Ellenfelei szétdulták sirdombját és ma csak azt tudjuk, hogy Utenauban, Svájcban fejezte be mozgalmas életét. Kevés hijja, hogy a világirodalom egy másik nagy szelleme, Dante földi maradványai is örökre el nem vesztek, éppen úgy mint „Paradicsom“-ának az a 13 éneke, a mely halála alkalmával kéziratai közül uiányzott, s melynek föltalálása valóságos csodának volt köszönhető. Fia és örököse hiába kereste mindenütt s már-már lemondott minden reményről, hogy föltalálhassa, a mikor álmában megjelent előtte atyja és egy titkos fali szekrényre mutatott. Reggelre kelve Pietro (igy hívták a fiút) visszaemlékezett az álomra s azonnal átkutatta a falakat. Nagy meglepetésére talált is egy rejtek fülkét, s abban gondosan elhelyezve meglelte a tizenhárom utolsó éneket. De még regényesebb körülmények között történt Dante hamvainak feltalálása ugyanazon napokban, mikor Firenze, Dante szülőhelye nagy költőjének 600 éves születési évfordulóját ünnepelte. Firenze, Dante halálának helye és Ravenna közt hosszú időn át folyt a versengés a miatt, hogy melyik város bírja a drága ereklyéket. Hiába követelte X. Leó pápa Firence számára Dante porait, hogy legalább jóvá tegye a szülővárosa által az élőn elkövetett igazságtalanságot. Ravenna büszke volt dicső halottjára és a világ minden kincséért sem volt hajlandó megválni tőle. Pedig Ravenna sem volt már a nagy halott porainak birtokában. A sirkápolna fölött, melyben a költő koporsója el volt helyezve, viszály tört ki a ravennai tanács és a Ferencrendi szerzetesek között, és a midőn a szerzetes rend mégis kénytelen lett a kápolnát a városnak visszaadni, a rend perjelje a hamvakat titkon egy senki által sem ismert helyre vitette el. Talán sohasem is kerültek volna újra napvilágra Dante tetemei, ha a véletlen közbe nem játszik. Épp a Dante emlékezetére rendezett ünnepélyek idejében, 1865-ben Ravenna városa is, mint a többi olasz város, nagyszerű ünnepélyekre készülődött s e célra lerontatta a sirkápolma egyik melléképítményét. A mint a kőmive- sek egy közfalat akartak lebontani a kápolna és a kolostor közt, csákányuk egy befalazott ládába ütődött. Rögtön értesítették a hatóságot, mely kiszállván a helyszínére, nagy örömmel konstatálta a láda födelén ezt a feliratot: „Idehoztam Dante csontjait 1677. október . . . Fra Antonio Santi.“ Tanuk jelenlétében nyitották fel a ládát s abban egy csaknem teljesen ép csontvázat találtak, melynek csak alsó állkapcsa, meg keze és lába némely csontja hiányzott. Egy pergament is volt a ládában, ugyanolyan tartalommal mint a külső felirat. A kolostor levéltárában megejtett kutatások azonnal kiderítették, hogy a rend főnöke azon időben csakugyan Antonio Santi volt; külömben az előbbi kápolna sírboltjában maradt Lapunk mai száma 10 oldal.
