Ung, 1908. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-19 / 3. szám

2. oldal.

3. szám.

XT 1ST CBhogy ezen eljárását és azt a homályban rejtőzködő egyedet kellőleg jellemezni tudjuk. Mindenkor a mérséklet hangján szoktunk Írni. De ilyen esetekben, a mikor szűk társadalmunk értelmi, szellemi nívójának megvédéséről van szó, ilyen üzelmekkel szemben, — jogosnak találjuk a legkihivóbb színekkel való kritikát is.

Ismét névtelen és aláiratlan levél érkezett. Közbecsült, tisztességes úri famíliához. És mig azelőtt zárt levélben jött a rágalom, a gyanúsítás, most már nem átalja ország-világ csúfjára, de egyszersmind a küldő megvetésére nyilt levelezőlapon szórni ártatlanok ellen a rágalmak mérges nyilait. Nem a hazug tartalom a bántó, mert hiszen művelt, intelligens ember undorral és megvetéssel dobja el az ilyen éretleo- ségi bizonyítványt és éppen a rágalom ellenkezőjéről győzi meg, hanem bántó maga a tény, hogy rejtett, gyáva ellenséggel állunk szemben. Az ilyen egyén nemcsak a megsértettnek, hanem az egész művelt társadalomnak az ellensége, a kit felkutatni, kinyomozni közös kötelesség, hogy az ilyet társadalmilag és erkölcsileg lehetetlenné tegyük és közmegvetésnek szolgáltassuk ki.

Kénytelenek vagyunk sajnosán konstatálni, hogy a jelen cikk megírására alapul szolgáló és előttünk panasz tárgyává tett névtelen levélről az a meggyőződésünk, hogy intim tartalmát véve tekintetbe, a levél Írója, ha nem is műveltségileg és szellemileg, de tényleg az intelligensebb körökhöz tartozik. És minthogy férfiről ilyen gyáva aljasságot feltételezni nem lehet, csakis olyan nőről lehet szó, a ki azelőtt valószínűleg a mosogató dézsa körül, mint szolgáló működhetett és véletlenül felkapott az ugorka-fára, mert művelt úri nőről ilyet feltételezni nem lehet és nem is szabad.

Felkérjük városunk intelligens társadalmát, hogy a névtelen levelek szerzőit kutassák és ha rátalálnak, mi készségesen helyet adunk annak, hogy az illetőt — tartozzék az bármely társadalmi körhöz — közmegvetésnek szolgáltassuk ki. — Mert társadalmunkat modern színvonalon tartani kötelesség. Őszintén szólva restelljük, hogy kénytelenek vagyunk társadalmunkról ilyen szomorú bizonyítványt szolgáltatni az idegeneknek 1 De hát a fekélyt — bármint fájjon is — éles késsel kíméletlenül kell kiirtani addig, mig az egész testet be nem mocskolja.

A Nőegyesület tea-estélye.

— Január 11. —

Karneval herceg már hosszú idők óta az Ung- megyei Nőegyesület védnöksége alatt vonul be városunkba. Azelőtt fényes elite-bálok alakjában, a nagy lányok sorába lépő bakfisok bemutató bálja volt e mulatság. Ezidén azonban szerényebb köntösben, de annál kedélyesebb hangulatban köszöntött be a farsangi első mulatság. Talán éppen lapunk hasábjain megjelent cikkek következménye volt, hogy a mai gazdasági depresszió közepette a költséges fényes bál helyett az egyszerűbb és olcsóbb tea-estély tartását határozta el a Nőegyesűlet. És hogy a bálok ellen indított mozgalom mennyire helyes alapokon nyugodott, bizonyságot tett arról a leányos apák hálája és a fiatalságnak pedig öröme, hogy a feszes bál helyett az estélyen szabadabban csaponghatott tüzes kedélye.

A város hóval borított utcáin 11-én, szombaton este egymásután siklottak végig a csengős szánok. Fekete ruhás apák és mamák hozták a metiző hidegtől kipiruld orcáju szép leánykákat. A Korona táncterme V2 10 órára már majdnem megtelt Karneval

buzgó híveivel. Az elsők között jelent meg a mulatság lelke és mozgatója: Kende Péterné Sztáray Sarolta grófnő és Ló'rinczy Jenőné, a kik mindvégig tapintatosan és kedvesen töltötték be a háziasszonyi szerepet. 10 óra felé megkezdődött a tánc. Lányi Gyula pajkos animóval zenditett rá a figyelmeztető nótára, hogy „Vigyázz kislány, jól vigyázz a szivedre“. Hanem a nóta figyelmeztetése — azt hiszszük — sok helyen kárba veszett. Mert hát — a mi ritkaság Ung- váron — annyi táncos volt a mulatságon, hogy nem csoda, ha a kislányok hiába vigyáztak a szivükre. Volt módjuk és alkalmuk elhelyezni szivöket és táncos kedvüket.

Vigan és fesztelenül folyt a mulatság majdnem virradtig, sőt a megsebzett szivü ifjakat még a reggeli misére hivó harangozó is ott találta a cigánybanda mellett. Általában teljes megelégedésről és sikerről számolhatunk be. S a Nőegyesület felbuzdulva az első sikeren, talán még egy második estélylyel is meg fogja örvendeztetni az ungvári lányokat febr. 15-én. És nem is marad el biztosan a siker, ha el is tekintünk attól, hogy vajmi csekély mozgalom észlelhető a mulatságok rendezése iránt.

Tudósítónknak a következő megjelent hölgyek nevét sikerült megörökíteni az érkezés sorrendje szerint :

Asszonyok: Kende Péterné Sztáray Sarolta

grófnő, Lőrinczy Jenőné, Bradács Gyuláné, özv. Lukács Jánosné, dr. Ország Jakabné, dr. Tüchler Sán- dorné, dr. Rácz Lajosné, dr. Kerekes Istvánná, Székely Simonná, özv. Haraszthy Lajosné, Könnye Nán- dorné, dr. Gulácsy Árpádné, özv. Nehrebeczky György- né, özv. Lehóczky Aladárnó, Kalmár Marianné, Gulo- vics Tivadarné, Vidor Marciné, Fekésházy Gyuláné, Gornides Györgyné, Zachar Jakabné, Székely Józsefnó, Rónay Árpádné, Fekete Istvánná, Deák Gyuláné, Margócsy Aladárné, Sükösd Istvánná, Lám Elemérné, ifj. Tomosányi Ödönné, id. Tomcsányi Ödönné, Droho- beczky Ivánné, Bánóczy Bélánó, Komjáthy Tihamérné és Jolán, Zalán Antalné, Bartakovics Andorné, Görgényi Adolfné.

Leányok: Lőrinczy Mariska, Székely Sárika, Haraszthy Margit, Zalán Sári és Böske, Cornides Edit, Gulácsy Ida, Fekésházy Margit, Zachar Ilonka, Med- reczky Márta, Bartakovics Berta, Tomcsányi Emmyke, Úsz Irén, Vaszócsik Emma, Fenczik Vira, Megela Gizi, Rónay Margit, Fekete Margit és Jolán, Droho- beczky Margit.

A közönség köréből.

Port a szemébe!

— Ungvár város 1908. évi költségvetése.

A városi tanácsnak a városi, már mint az adófizető közönség zsebeit érintő városi ügyek iránti felületes könnyelműségének, a közvagyon iránti óriási közönyének, ennek rendes kezeléséhez való nem értésének legújabb jele e héten látott napvilágot az 1908. évi városi költségvetés alakjában.

Ennek a költségvetésnek az elkészítését a városi számvevő 1907. évi december hó 12-én fejezte be, s a városi tanács, mely jelenleg 9 tagból áll, azt már öt nappal később, 1907. december hó 17-én tartott egyetlen ülésén le is tárgyalta és el is fogadta, — 1 tehát letárgyalta és elfogadta a nélkül, hogy abba a ! tanácstagok betekintettek volna.

előrelátásnak kell nyilvánítani. Sőt, ha tekintetbe veszszük, hogy nagyon sok visszaván- dorló eddig is a kormányzati és társadalmi gondoskodás feljes hiánya miatt veszítette el hamarosan Amerikában szerzett vagyonát, a tuldrága földvásárlással, és sok ember csak azért nem kapott itt jó munkát és vándorolt vissza, mert a munkaalkalmakat meg nem ismertették vele, azt kell mondanunk, hogy hiba volt a visszavándorlókra vonatkozó intézkedéseket már régebben meg nem kezdeni és hiba lenne, a mostani rendkívüli viszonyok elmúlta után, abbanhagyni. Mert ha el is mu ik az amerikai gazdasági válság, visszavándorlás mindig lesz, a mint hogy a kivándorlás sem szűnik meg mindaddig, mig Amerika el nem zárja kikötőit a bevándorlók elöl. Az Amerikába való vándorlás népünknél már nem valami nagy, életbe vágó elhatározás, hanem egyszerű alkalmi munkakeresés jellegével bir. Nagyon gyakori eset, hogy sok ember csak vásárlás miatt vagy másképpen csinált adósságának visszafizetése céljából megy ki egy-két esztendőre Amerikába és falvaink- ban ezerszámra élnek olyan emberek, a kik Amerikát már ismételve megjárták. Ennélfogva a kivándorlás arányai a jövőben is jórészt a kereseti viszonyoktól fognak függeni. Egyelőre azonban kétségtelen, hogy a kivándorlásnak nem lesznek olyan nagy arányai, mint a milyeneket Amerikának hat év előtt megindult óriási közgazdasági föllendülése hozott létre, másrészt pedig a visszavándorlás jó hosszú ideig nagyobb lesz a rendes forgalom méreteinél.

Mindent összevéve, a visszavándorlás és a vele kapcsolatos föladatok állandó gondjául illeszkednek be közigazgatásunknak és társadalmunk tevékenységének. A közigazgatásnak a visszavándolókkal minden esetre gyakran és közvetlenül kell érintkeznie, nemcsak munkához való jutásuk és itthoni elhelyezkedésük megkönnyítése céljából, hanem azért is, hogy a hatóságok a kivándorlás és visszavándorlás gyakorlati okaival és viszonyaival részletesen megismerkedhessenek.

Ismét névtelen levél.

Lapunk hasábjain még a múlt év folyamán szóvá tettük társadalmunk egyes kvalifikálhatatlan éretlenjeinek azon aljas eljárását, hogy ártatlan és mit sem sejtő emberek békéjét aláiratlan levelekben irt rágalmakkal, gyanúsításokkal akarják megzavarni.

Azt hittük, hogy múlt évi cikkünkben foglalt nem épen hízelgő ítélettel sikerült társadalmunkból e rákfenét kiirtani. Sajnos : csalódtunk. Mert még most is akad olyan elvetemült egyén, a kinek arca nem pirult el a lesújtó ítélet dacára és tovább űzi gyalázatos, gyáva, elvetemült jellemre valló üzelmeit a névtelen levelekkel. Nem találunk eléggé súlyos kifejezéseket.

szerezni a saját házamban. A borpecsét úgy marad, a hogy van, s ezzel punktum. Felhevüit arccal beszólt, de a szeme egyetlenegyszer sem találkozott a feleségével.

— De Gyurka, — kérlelte az asszony lágyan.

— Semmi.

— De Gyurka.

— A mit mondtam, megmondtam. Ur vagyok tán még a saját házamban, vagy mi ?

Az asszony arcát elöntötte a vér. Fájt neki ez a bánásmód, így idegenek előtt. Hiszen nem szolgált reá. Nem tett, nem mondott sem többet, sem kevesebbet, mint a mit a helyében száz más asszony megmondott volna. De egyúttal boszantotta is ez az eljárás. Utoljára is csak volt annyi joga, hogy a saját abroszán esett foltot eltüntethesse onnan!

— Ha te ura vagy a házadnak, — szólt még mindig nyugodtan, de sajátságos rekedtséggel a hangjában, — én meg az asszonya vagyok ! És most már csak azért is befogom szórni sóval azt a borpecsétet.

Ezzel átnyúlt a szobrász vállán s kezébe vette a sótartót.

— Azt nem fogod tenni 1 — kiáltott fel a festő szinte magánkívül a méregtől. Barátai, a kik eddig mosolygó maliciával néztek, elkomolyodtak. Szerették a festőt és sokszor megbámulták azt a gyöngéd egyetértést, a mi a házastársak egymáshoz való viszonyában megnyilatkozott. Azután meg kellemetlen is volt nekik ez a kis vihar már azért is, mert itt igen jól érezték magukat, s féltek, hogy az illendőség szent nevében csakhamar bucsuzniok kell majd. Most legalább arra látszott mutatni a dolog.

A festő, a hogy felugrott helyéről, feldöntötte a székét s megragadta felesége kinyújtott karját, a mikor már éppen a sót készült kiönteni az abroszra.

Az asszony halálsápadt lett.

— György — mondta fagyosan — te részeg vagy. Ha józan lennél, nem mernél igy bánni a feleségeddel.

— Nem mernék ? — kérdezte a férfi gúnyosan. — Halljátok, fiuk, azt, mondta: nem mernék! Talán azt akarod elhitetni a barátainkkal, hogy félek tőled. No ez igazán mulatságos! Én, a kinek legalább húsz párbaja volt már, s a ki annyiszor szembeszálltam a

a halállal, most megijedek egy asszonytól s még hozzá a saját asszonyomtól! Kacagni való komédia!

— Senki sem mondja, hogy félsz, — szólt az asszony fojtott hangon, mert még birt uralkodni magán. — De szemei már égtek a méltatlankodástól. — Senki sem kíván tőled semmi nagy dolgot, sem a férfiúi bátorságodat nem akarja kétségbevonni senki, csak arra kérlek, Gyurka, állítsd vissza háziasszonyi reputációmat és engedd lesóznom azt a pecsétet.

— Nem és ezerszer nem! — kiáltott a festő és barátaihoz fordult. — Halljátok, milyen szép szavakba tudja burkolni ez az asszony zsarnoki vágyait ? De én nem fogok a szegény Apáthy Gábor sorsára jutni. Megtöröm ezt a makacsságot, a míg csak a kezdetén vagyunk, a mig nem késő még. Most még az enyém a hatalom Ide nézzetek, fiuk! Ezt az egész kancsó bort az asztalra fogom önteni !

A kezébe vette az egvik nagy kőkancsót, hogy érvényt szerezzen a szavainak. Hanem a felesége si koltva ragadta meg a csuklóját.

— Gyurka, maga megőrült! Tönkre akarja tenni az uj abroszomat egészen ? Mit vétettem én magának hogy igy bánik, velem ?

Már magázta a férjét, s egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. A férfi kihívóan, daczosan, az asszony megvető ajkbiggyesztéssel. Aztán újra szólt a festő, meggyőződéssel:

— Kiöntöm.

Az asszony kiegyenesedett.

— Hát jól van, — mondta fagyosan. — De a melyik percben egy csepp piros bor ömlik az abroszra, abban a percben kimegyek ezen az ajtón és többé soha nem térek vissza rajta.

A férje egy pillanatra meghökkent, s felemelt keze úgy maradt, függőben a levegőben. A szobrász ijedten emelkedett fel helyéről s a festőnéhez lépett:

— Nagyságos asszonyom, az Istenért! Csillapodjék . . .

De az már nem hallgatott reá, Halálsápadt arccal figyelte a férje mozdulatait.

Eleinte úgy látszott, mintha tétováznék az. A feleségére nézett, meg hirtelen elfordította a fejét tőle. De a tekintete az egyik vendég gúnyosan kérdő mámoros tekintetével találkozott s ez elhatározásra bírta. A kőkancsó megmozdult kezében s tartalmából néhány csöpp az asztalra ömlött.

Halk sikoly lebbent el a fiatal asszony ajakáról. Aztán csend lett ismét. Az árnyak mintha meghosszabbodtak volna a szobában s mintha a hajnélküli farém ott a szögletben, gúnyosan, hangtalanul vigyorogna . . . És a nagy sárga-selyem drapérián kísértetiesen feketén rajzolódott le a festő felemelt karjának silhouetteje.

A jelenlévők visszafojtott lélekzettel figyelték meg ennek az intim tragédiának továbbfejlődését. Az asszcmy odatámasztotta a vállát az intarsiaval ékes antik szekrényhez s vésztjósló láng gyűlt ki a tekintetében. S a nagy, szótlan némaságban, lassan, halk cuppanással cseppegett le a fehér abroszra a terrakotta kancsó tartalma, feltartózhatatlanul, mint a végzet . . .

Azután a festő visszaült a helyére. Ki volt merülve teljesen a nagy izgalomtól. A mámor elszállófél- ben volt a fejéből s tisztán, ijesztően érezte, hogy nagyon, nagyon magára vonta az asszonya neheztelését. Ismerte a feleségét és tudta: ezt az indokolatlan legénykedését hosszú ideig nem fogja neki megbocsátani. Ha ugyan megbocsátja valaha . . .

Fejére szorította a kezét s egyúttal eltakarta vele a szemeit is.

Az asszony pedig vontatott, nehéz léptekkel indult az ajtó feió, mintha mázsás súly nehezednék a vállaira. A küszöbről még visszafordult, hogy egyszer még jól megnézze, hogy örökre az emlékébe vésse ezt a helyet, a hol annyi édes, meghitt órát töltött a szerelmesével. És a mint igy elszoruló szívvel búcsúzott, szeme megakadt a fehér abrosz óriási foltján s egyszerre kiderült az arca s dévaj vidámság lopódzott a tekintetébe.

Lassan, lábujjhegyen odakúszott az ura mögé, s a kebléhez szorította busán lehajtott fejét. Egyúttal ujjongva felkacagott:

— Te aranyos, te drága ember te! Hát mégis csak sajnáltad egy kicsit az asszonyodat I

S hogy a többiek meglepetve pillantottak, rá, pajkosan az abroszra mutatott:

— Nézzék ! Ő a fehér bort Öntötte ki . . .