Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)
1907-07-21 / 29. szám
2. oldal. 29. szám. lentek: Kulin Aurél tb. főszolgabíró, Müller István pálóci és Makár Sándor csicseri rk. plébánosok, Bel- lovics Gyula csicseri gk. lelkész, valamint Makra József nagykaposi, Szabó István beési, Benkő Lajos iskei ev. ref. lelkészek. Az egybegyült tanítók, számszerint 35-en, megnyitóul elénekelték a „Szózat“-ot. Ennek elhangzása után Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő az uj törvény fontosabb rendelkezését és pontját fejtegette, majd pedig felolvasta az esküt, a melyet a jelen volt tanítók, bal kezüket szivükre téve s jobbjukat esküre emelve, — utána mondottak. Az eskü elhangzása után a kir. tan- felügyelő még néhány buzdító szót intézett az egybegyűltekhez, akik a beszéd befejezésével a „Hymnus“-t énekelték el. Valóban megható jelenet volt, a midőn a vegyeseu : pályakezdetén lévő fiatalokból és őszbecsavarodott, megrokkant öregekből álló tanítói kar a kir. tanfelügyelő lelkes beszédének és a letett eskünek hatása alatt a Hynmuszt énekelte. Hatalmas kórus volt ez, mely az ajkakon felcsendült; minden akkord arról tett tanúbizonyságot, hogy a hang és érzelem a szívből ered s onnan tör és szárnyal a magasba. Ezen ünnepi tény befejezése után a kir. tanfelügyelő az érdekelteknek kiállította az esküokmányokat s miután az eljárásról még jegyzőkönyvet vétetett fel s a tanítók nyugtatvá- nyait is láttamozta, legnagyobb része az adóhivatalba sietett, hol először vették fel az uj törvény alapján az immáron felemelt járulékokat. Ezután pedig mindannyian azon boldogító hittel távoztak otthonukba, hogy talán már reájuk is egy jobb jövő hajnala derült fel. * ♦ * A f. hó 16-án Ungváron, a Kossuth-téri áll. iskola egyik emeleti termében lefolyt eskütételről tudósítónk a következőképen számol be: Lélekemelő ünnepség keretében tették le e hó 16-án az ungvári, szobránci, perecsenyi és bereznai járások községi és felekezeti iskoláinak tanítói a kir. tanfelügyelő kezébe az 1907. évi XXVII. t.-c. 32. §-ban előirt hivatali esküt. Ez alkalomból az eskütétel helyén : a Kossuth-téri áll. iskola nemzeti trikolórral feldíszített épületének egyik emeleti termében Ung vármegye főispánja: gróf Sztáray Gábor is megjelent, ékesen szóló bizonyítékát adván e megjelenésével annak, hogy a vármegyénk minden egyes kulturális mozzanatát mily élénk figyelemmel kiséri, s mennyire szivén viseli a népoktatás egyszerű munkásainak, a tanítóknak ügyeit is. A főispán kíséretében jelen voltak még Bá- nóczy Béla megyei főjegyző s dr. Nagy Béla főispáni titkár. A vendégek sorában e nevezetes és ünnepélyes aktus alkalmából Matyaczkó Tivadar kanonok és egyházmegyei főtanfelügyelőt is volt szerencsénk láthatni. Az egyes egyházi hatóságok képviseletében megjelentek: Benkő József apát-plébános a szatmáregyház- megyei püspöki kormány, Neviczky Konstantin, Melles Endre, Takács József, Zseltvay Gyula esperesek a munkácsegyházmegyei püspöki kormány képviseletében. Az ungmegyei ev. ref. egyházmegyét Komjáthy Gábor, Homoki Antal és Szűcs István ev. ref. lelkészek képviselték, mig az ungvári izr. iskolaszék képviseletében Weisz Kálmán jelent meg. A tanitóság nagy tömege — lehettek vagy másfélszázan — egészen megtöltötte a Kossuth-téri áll. iskola nagytermeinek egyikót s hatalmas visszhang kelt és zúgott az egész épületben, a midőn az ünnepség bevezetéséül másfélszáz jóhangu torokból (hiszen nagyobbára kántorok is az érdekelt tanítók) a „Szózat“ fölemelő akkordjai fölhangzottak, könnyeket csalva egynémelyik jelenlevőnek szemébe. Az ihletet keltő dal elhangzása után Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő lelkes és nagyhatású beszédet intézett a jelen volt tanítókhoz. Beszédje elején a kir. tanfelügyelő a vendégek élóu jelenlevő főispánt, továbbá Matyaczkó Tivadar főtanfelügyelőt, az egyházi hatóságok képviselőit s az összes vendégeket üdvözölte. Majd a tanítókhoz fordulva beszédjében először azt fejtegette, hogy a tanítóknak mennyi nehézséggel kellett megküzdeni nemcsak az anyagi helyzet mostohasága, hanem már magában a rendetlen iskolázás és az iskola iránti közöny miatt is. Hiszi és reméli, hogy mivel az uj törvény a tanítók anyagi helyzetén nagyot változtat, a megélhetés körül kifejtett erőnek jelentékeny része magára az iskolára lesz ezentúl fordítható. Majd a törvénynek a nyugdíjra és az iskolai felszerelésekre vonatkozó pontjait com- mentálta s kiemelte, hogy milyen fontos azon rendelkezés, mely köztisztviselőnek minősiti a tanítót. Aztán pedig beszédjét igy folytatta: „Különbözők lehetnek e törvényről a vélemények, hiszen régi mondás, hogy a hány fej, annyi a vélemény, ámde tartozunk az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy ezelőtt 2—3 évvel, mi tanfórfiak nem hittük volna, hogy ily rövidesen elérjük azt, a mit ma már e törvény biztosit. Épen ezért háladatlanság volna, ha ma, mikor az uj törvény intézkedésének egyik pontját, az eskütételt, vagyunk foganatositandók, és ezzel az uj törvény nyújtotta jogokba és előnyökbe behelyezkedünk, annak a nevét nem emlegetnénk tisztelettel, elismeréssel és hálával, ki ezt nekünk szerzetté. Ez a férfiú: 0 Nagymóltósága gróf Apponyi Albert, vallás- és köz- oktatásügyi m. kir. Miniszter ur!“ (Lelkes, hosszantartó éljenzés.) „Végül még egy rendelkezésére mutatok reá az uj törvénynek, mely végtelenül fontos. Ez az, hogy ezentúl minden tanítónak, ki oklevéllel a kezében át akarja lépni az iskolának, ennek a szent helynek a küszöbét azzal a szándékkal, hogy ott a kicsinyeknek az igét hirdesse, annak először meg kell magát vizsgálni, annak tisztában kell lennie, hogy szive, lelke, minden gondolata és érzése magyar-e ? ! Az uj törvény ugyanis előírja, hogy minden tanítónak esküt kell tennie ; hűséget kell fogadnia az Apostoli királynak; örök hűséget a magyar hazának, a magyar alkotmánynak ; az eskü szentségével kell megerősítenie, hogy a gondjaira bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogja nevelni! Nemzeti szempontból, a magyar állam, a magyar nemzet fenmaradásának a szempontjából akkor, mikor annyi, de annyi ellenséggel van körülvéve édes hazánk, akkor, a mikor a magyar földnek olyan szülöttje is akad, ki e haza egysége, az ország területi épsége, a nemzet erkölcsi javai ellen tör, ki idegenbe gravitál, — végtelen fontos e rendelkezés. Ha semmit nem biztosítana is egyebet ez a törvény, mint azt az egy intézkedést, hogy ezentúl az iskola falai közt nem lehet büntetlenül nemzetellenes tanokat hirdetni, meg az iskola többé nem lehet az ifjúság lelkének megmótelyezője, hazaellenes üzelmek melegágya: tudom, érzem, hogy Önök velem együtt még akkor is örömmel gyűltek volna ma ide, mert mikép egy főpásztor mondotta, ha a vallás és a napi kérdések az élet egyes küzdelmében talán néha el is választanak, azért egyek vagyunk, egyek vagyunk a haza szeretetében 1 (Lelkes éljenzés.) Igenis uraim, dacára annak, hogy szép számmal vannak sorainkban olyanok, kiknek nem a magyar volt az anyanyelvűk, kiknek bölcsője felett nem magyarul dudolgatott a dajka, azért nincs ennek a vármegyének egyetlen tanítója, ki nem igy érozne, és ezt én itt, ebben az ünnepélyes pillanatban nemcsak örömmel konstatálom, de tudom, hogy igy lesz ez a jövőben is I Ha tehát az esküre vonatkozó pontja a törvénynek egyetlen ungi tanítót lelkületűben nem is érint, mert úgyis magyar testestül-lelkestül valamennyi, mivel azonban a törvénynek mindenkor készséggel eleget teszünk, ezt a rendelkezést pedig örömmel teljesítjük : fölkérem Önöket, tegyék le az esküt, ismerjék el ember és világ előtt azt, a mi sziveikben úgyis lakozik.“ Erre a balkezüket szivükre téve, jobb kezök 3 ujját feltartva, állva az esküt tették le tanítóink. Az esküt a kir. tanfelügyelő olvasta fel. Szövege a következő : „Én N. N., rendes tanító, esküszöm az élő Istenre, hogy Ő Felsége apostoli királyom, magyar hazám és annak alkotmánya iránt tántoríthatatlan és rendületlen hűséggel viseltetem; az ország szentesített törvényeit és törvényes szokásait megtartom; a hazai hatóságok törvényes rendeletéit, valamint a tanítói tisztemmel járó kötelességeket mindenkor lelkiismeretesen, híven és pontosan teljesítem, és a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogom nevelni. Isten engem úgy sególjen!“ Az igazán ünnepélyesen elhangzott eskü után a kir. tanfelügyelő még a következőket mondotta. „Uraim! Utolsó szavuk az volt: Isten engem úgy sególjen! Igenis, legyen meg az Önök akarata 1 Úgy segítse Önöket a jóságos Isten, az az Isten, a ki ezzel a földdel hazát adott ennek az árva, rokonnélküli nemzetnek és dúló vész és vihar dacára fentartotta azt egy ezredéven át, úgy segítse Önöket, mint ezt az esküt megtartják 1 — Minden népnek vannak prófétái, kik látnoki erővel bírván, a jövőbe tekintenek. A költő szava tehát nem frázis, mert az Önök, a magyar néptanítók, a magyar tanférfiak kezébe van letéve a haza jövendője 1 Ha kiki egész emberként és magyar emberként megállja a helyét; ha nemzetünket a kultúrában magas fokra tudják emelni, hogy az a kultúra fölényével hódítson; ha minden szívbe, mely ennek a véráztatta földnek a szülötte, mely itt a haza határain belül dobog, magyar, erős magyar érzelmet tudnak plántálni, ha meg tudják értetni, vérré változtatni, hogy e földön kívül nincsen számunkra hely, itt élnünk, halnunk kell: akkor valóra válik az ige, beteljesedik az idő: „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ Hogy igy legyen erre kérem az Ég áldását!“ A kir. tanfelügyelő e nagyhatású és lelkes beszédjét az emelkedett hangulatban lévő tanitóság sűrű tetszésnyilvánításokkal szakította meg, midőn pedig a kir. tanfelügyelő a beszéd végéhez ért, szűnni nem akaró tapsvihar és éljenzés hangzott fel a tanítók sorából, jeléül annak, hogy mindannyian a szónok minden egyes szavával egyetértenek s hogy az ifjúság hazafias és valláserkölcsi nevelésében akarnak haladni. Amidőn pedig a lelkesedés zaja lecsillapult, a kir. tanfelügyelő ismótelteu egy kedves és szép kötelességnek teljesítéséhez látott: átadta az alant megnevezett tanítóknak azon jutalmakat, amelyekre az illetők buzgalmukkal és a magyar nyelvnek terjesztésében tanúsított odaadó munkálkodásukkal érdemet szereztek. Ezen — a kartársak által is ünnepelt tanítók a következők : Schenkner Antal turjaremetei áll. isk. igazg. tanító 100 K, Vadász Mihály unggesztenyósi gk. tanitó 100 K jutalmat kapott a VK. Minisztérium adományából ; Lux Izabella tibai rk. tanítónő 100 K, Kaszárda József vajnai áll. tanitó, Repay Béla bunkósi áll. tanitó, Sárpataki Antal mokrai gk. tanitó, Kiin Miklós csillagfalvai gk. tanitó és Krausz Ferenc nagy- zalacskai rk. tanitó pedig 50—50 K jutalmat nyertek a Népbank adományából. Most igen-igen beteg a szép Sarkady Olga . . . Az orvos nincs tisztában a betegséggel. Egy fiatal oros minden ambitiójával, minden igy- kezetével és komolyságával igyekszik kipuhatolni a nagyfokú láz okát, mely napok óta kínozza a fiatal leányt. Sarkady tiszteletes a legnagyobb odaadással, a legnagyobb önfeláldozással ápolja a kedves beteget. Napot, éjét összetéve, imával ajkán, hittel, reménynyel szivében teljesiti az orvos utasításait. Mindketten ott ülnek a beteg ágya előtt. Az apa szelíden simogatja leánya selymes haját, mig a tudományok embere elgondolkozva szinte aggódva számlálja az ütér gyors verését. A beteg zavaros tekintettel, kicserepesedett ajakkal mozdulatlanul fekszik. Az orvos uj gyógyszert ir elő, aztán épp oly csöndesen, mint jöttek, mennek át a másik szobába. Ott megragadja Sarkady Dénes az orvos kezét és remegve kérdi: az Isten szent nevére, ugy-e nagyon rosszul van Olga ? 1 Emez szomorúan válaszolt: nagyon. Az ősz pap erőtlenül hanyatlott a bőrdiványra; szelíd, jóságos szemeit esdve, kérőn emelte a fiatal orvosra, ki szótlanul, megilletődve látta az apa aggodalmát. Csend volt a boltíves, könyvekkel telerakott szobában. Mindketten más érzéssel, de egy gondolattal eltelve, mely egy fiatal élet reményénél összpontosult. Sarkady tiszteletes törte meg a csendet. — Az Istenért, tegyen meg minden lehetőt, hogy Olga jobban legyen, tudom, nagyon komoly a baj. Az orvos, szép férfias alakjával közelebb lépve, mondta utána: nagyon komoly, nagy tiszteletű uram. Az apa folytatta. — Bogdán Miklós, fiatal barátom, itt a pillanat, hogy őszinték legyünk egymás iránt. Mindketten tudjuk, hogy Olga betegsége nem testi, de lelki baj; igen, a lélek beteg, a gyenge érzékeny lélek, mely nem tűr el nagyobb megpróbáltatást visszahatás nélkül. Ön tudja az előzményeket, nos, ha ismeri intenzív a leányszivet és annak érzékenységét, úgy tegye le eme alapismeretre tudományát, mert innen ered a baj csirája. Aztán mintegy önmagához beszélve mondá: — Ki hitte volna, hogy ennyire szivére veszi a dolgot; ha szóba került Deér Antal, mindig mondtam, üres frázis, időtöltés mindkettőjük részéről; most tessék, szép kis időtöltés. Az, a kit én kiszemeltem a te számodra, derék, törekvő komoly férfi, nem hozomány-vadász, de téged becsül, egyedül téged szeret, az egyszerű pap-leányt. Hirtelen elhallgatott. Bántotta, hogy fájdalmában megfeledkezett arról, ki ott állt vele szemben, némán, szótlanul, és a ki előtt elárulta érzelmeit, gondolatait. Most már mindegy; hiszen úgy is belelátnak egymás szivébe, úgy olvasnak onnét, mint a nyitott könyvből. A fiatal orvos jól tudja, „kire“ céloz az apa, a nagy tiszteletű ur viszont tudja, hogy Bogdán Miklós előtt nem titok az ő kedves gondolata, mely Olga és az ő boldogsága köré fűződik. Önkéntelenül egymásra néznek. Szemeik találkoznak. Bogdán Miklós, a tekintélyes, komoly férfi, önérzettel, de szerényen hajtotta meg magát az ősz pap előtt. — Úgy van, nagytiszteletű uram, minek zárjuk el gondolatainkat egymás előtt, mikor titokban úgy is ismerjük azokat: Minek tagadnám, hogy tudom, kire célzott Ön az imént. Minek tagadnám, hogy szivem minden szerelmével szeretem Olgát, ő tudja, érzi ezt; mint én tudom és érzem, hogy ő se volt közönyös irántam, mig Deér Antalt a sors utunkba nem hozta. Ő mindennapos vendég lett az Ön házánál: én visszavonultam. Es itt tévesztettem el a leányok lélektanának az ismeretét, mert tudhattam volna, hogy Deér Antal közeledése Olgára nézve csak közönyös lehetett. Igaza volt önnek, midőn azt mondta, helyezzem a jelen esetnél tudományomat egy fiatal leány lélektanának az ismeretére. íme a probléma megfejtése : minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Olga viszonozta szivem érzelmét és hogy mégis szívesen beszólt Deérrel, itt a fiatal tapasztalatlan leányszív elégítette ki hiúságát. Tehát Deér Antal önző házassága és az ón szimulált közönyöm okozta eme lelki megrázkódtatást. Ez az én meggyőződésem nagytiszteletü uram ! Halk nyögés, szenvedéssel telt sóhaj hallatszott a beteg szobájából. A másik percben újra ott állt a két férfi a beteg ágyánál. Olga meredt szemekkel néz rájuk, lázban égő ajka szólásra nyillik. Be kell csukni az ablakot, nem akarom hallani a muzsikát; Deéréknél szól nemde? Minek gondolok rá, hiszen soha sem szerettem; játék, időtöltés volt, ugy-e apám, te mondtad. De Bogdán Miklós nem jön . . . pedig várom ... ne mondjátok meg neki soha ... ne tudja meg soha, . . . hogy csak őt szerettem ... Az a másikkal csak játék volt, ugy-e apám . . . megszenvedek ezért a játékért. . . Ha meghalok, üzenjetek Miklósnak, hozzon számomra szép liliom és jázmin bokrétát, ezek voltak az én kedvenc virágaim . . . Az ősz pap és a fiatal orvos visszafojtott lélek- zettel hallgatta a beteg lélek önkívületi megnyilatkozását. Mindkettőre kínosan hat a beteg lelki vergődése. A kétségbeesett apa szomorúan néz az orvosra, szemei ezt látszanak mondani: óh mentsd meg őt az életnek, mentsd meg őt magadnak, hiszen látod, hogy csak téged, egyedül csak téged szeret . . . * * * Újra kitavaszodott. Sarkady tiszteleteséknél bezzeg nem lábujjhegyen, de ugyancsak nagy zajjal járnak. Orgonából font koszorúkat tesznek a kapu fölé, melyen ki- és berobognak a felpántlikázott fogatok, melyekről kecsesen ugranak le a lenge ruháju fiatal leányok, idősebb hölgyek kíséretében. A folyosó előtt a nagytiszteletű ur boldogságtól ragyogó arccal fogadja az érkezőket; bent, a virággal díszített szalonban, hófehér ruhában, fején mirtusz koszorúval, bájos mosolylyal öleli át az érkező barátnőket, a gyönyörű menyasszony: Olga. XT 3ST 3-
