Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)

1907-11-24 / 47. szám

0. oldal,

TT IST 347. szám.

azzal, hogy a lapok felolvasását kérem; egy kérvényben becsatoltam az „Ungvári Közlöny“ egy számát, mely a főispán megérkezésével foglalkozik és minthogy a bizonyítás tárgyát az képezte, hogy a szerkesztőség támogatta-e a főispánt, azért szükségesnek tartom, hogy a lappéldányból az erre vonatkozó közlemény í'elol- vastassék.

Dr Kálmán: Én az előterjesztés utolsó részét mellőzni kérem, mivel a törvényszék már e kérdésben határozott. Én magamra vállaltam a valódiság bizonyítását a tekintetben, hogy az „Ungvári Közlöny" támogatta cikkeivel a darabont kormányt . . ,

Elnök: Ne tessék a „darabont" szót használni, tessék azt mondani, hogy a „Fehérváry"-kormányt, ez a helyes megjelölés.

Dr. Kálmán: Engedőimet kérek, de általános elfogadott megjelölés e kormányra nézve a „darabont" jelző.

Elnök: Ez inkább gúnyos elnevezés. Tessék folytatni.

Dr. Kálmán: Kérem főmagánvádló előterjesztésének elutasítását, mert mint említettem, ez már határozat tárgya volt s mert a bizonyítás tárgya nem az, hogy voltak függetlenségi irányú közlemények, mert ezt vádlott sehol sem tagadta. Egyébként nekem előterjeszteni valóm nincs.

A törvényszék átveszi főmagánvádló képviselőjének becsatolt iratait s előterjesztéséi felett egymásután határoz.

Meszlényi biió : Kihez irta ezt a levelet Pataky V

Dr. Reisman Simon : Dr. Reisman Henrikhez. Pataky, mint függetlenségi vezérférfiu az újság munkásai közé állott és e levele felvilágosítást ad arról, hogy minő véleménye volt Patakinak a lapról.

Elnök: A törvényszék elrendeli a vád képviselője részéről előterjesztett levélnek a felolvasását és a becsatolt „Felső-Zemplén" és „Ung" lapokból konstatálja a törvényszék, hogy azokban meg van jelölve a szerkesztőség és kiadóhivatal. A „Felső-Zemplén“-en dr. Kállai József szerepel szerkesztőként és Lándai József kiadóként, az „Ung" becsatolt számában a ki- adóhivatal Székely és Illés könyvnyomdája, a felelős szerkesztő Bánóczy Béla.

Dr. Reisman Simon : Úgy van kérem „Székely és Illés" könyvnyomdájában. A hely van megjelölve.

Elnök: Nem kérem Nem a hely, hanem világosan igy: „Kiadóhivatal Székely és Illés könyvnyomdája “

Ezután Meszlényi biró felolvassa Pataki Pálnak dr. Reisman Henrikhez intézett „Tekintetes nagy jó Szerkesztő Uram" megszólitásu levelét, melyben az 1906. évi március 15-én mondott beszédet kérelemre beküldi 8 megköszöni, hogy a lap munkatársai közé felkérték s azt köszönettel elfogadva Ígéri, hogy alkalomadtán a lapba dolgozni fog.

Elnök ezek után a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy főmagánvádló utolsó elő- terjesziesének a törvényszék hely nem ad s az installációs cikk felolvasását mellőzi, minthogy e kérdés lelett már határozat hozatott.

Dr. Reismann az elutasítás ellen semmiségi panaszt jelentett be.

Dr. Reismann Simon vádbeszéde.

Dr. Reisman Simon a másfél óra hosszáig tartott beszédében talpraesetten csoportosította azokat az érveket, a melyekkel a főmagánvádló különben tarthatatlan álláspontját igyekezett kidomborítani és eljárásának tisztaságát és becsületességét bizonyítani. Bevezetésül a hazafiságról tartott hosszas elmefuttatást és arra az eredményre jut, hogy vannak kirakatba való nagyszájú hazafiak, a kiknél a hazafiság hétköznapi üzletté, banalitássá válik és vannak csendes, józan hazafiak. És ha arról van szó, hogy az előbbi ál hazafiság szempontjából ki az igazi, a valódi hazafi: a főmagánvádló-e, avagy a vádlott, akkor készséggel odanyujtja a vádlottnak a babért. Tegye azt a kirakatba a többihez. Hogy honnan veszi ő erre a bizonyítékot, a melyből kétségtelenül kitűnik, hogy a vádlott nagyon jól gyümölcsözteti ezt a hazafiságot és nagyon ügyes arra, hogy azt aprópénzre értékesítse, megtalálja a vádlott által irt inkriminált cikkben, az „Ung“ 1906. évi április 15-iki számában. Zombory ezen cikke végén önmagát tünteti föl, mint a ki egyedül van a hazafiság piadesztálján, mindenki más áruló, csak ő a valódi, az igaz, az arany hazafi.

A vád tárgya e körül a közlemény körül forog. Ez a cikk általánosságban, az „Ungvári Közlöny“ szerkesztőségének tisztára egyéni magán becsület érzésébe vág bele, másodsorban pedig a szerkesztő politikai becsületébe is belegázol. Első kérdés az, hogy ki irta ezt a cikket és milyen indokokból ? Zombory azt állítja, hogy mikor elolvasta a miniszteri leiratot, mikor visszatekintett az úgynevezett nemzeti küzdelem lefolyt eseményeire, elfogta a hazafiui keserűség, indulat és mindezt kiöntötte az inkriminált közleménybe. Ha csak a közönség érdekét akarta volna szolgálni a vádlott, megfelelt volna újságírói kötelességének, ha egyszerűen leközli azt a leiratot. Zombory azért támadta az „Ungvári Közlönyét, mert ő akart egy lapot alapítani és az „Ungvári Közlöny“ a tervei útjában volt, tehát igy akarta letörni. Hiszen ő maga is arra törekedett, hogy lapja részére ő kerítse meg a szubvenciót és rosszul esett neki, hogy igy elesett e szép jövedelemtől. Tehát a vádlott bűncselekményeinek indoka önző, aljas indok volt. Hogy a vádlottat ez a cél és nem a hazafiság vezette, kitűnik a tanúvallomásból és abból a körülményből, a melyek között az „Ungvári Közlöny“ munkatársai sorából való kilépése lefolyt. Reisman Henrik a kilépő levélre adott válaszában korlátlan szabadságot adott a vádlottnak, hogy saját ízlése és hazafisága szerint ezután is irhát politikai cikkeket s ha ezt megtette volna, elérte volna a szent célt, hogy az „Ungvári Közlöny“-t megmentse az ő hazafiságának, hogy az egyetlen ungvári politikai lap az ő szája Ízlése szerint maradjon. Ha tehát a valódi hazafiság vezette volna, akkor azt cselekedte volna, a mit minden más jóérzésü ember, hogy nem lép ki a lapból, hanem bennmarad és dolgozik a valódi, az igazi 48-as eszmékért és igyekezett volna Reisman Henriket az ő érzésének megmenteni.

Ezután rátér azon adatok kritizálására, a melyeket a vádlott a főtárgyalás során bizonyítani elrendelt tények erősítésére felhozott. Mielőtt ezt tenné, nem zárkozhatik el — bármennyire rosszul is esik neki, mert finom ízlésének nem felel meg, — hogy foglalkozzék a vádlott eljárásával, a melylyel a leirat tartalmát a közönség tudomására hozta. Akkor, a mikor a leiratban foglalt tény a kiadók által nem tagadtatott a vádlott jónak látta száraz tények közlése helyett egy rakás sárral, piszokkal megdobálni, megtámadni a főmagánvádlót becsületérzésben és olyan invektivák- kal illetni, a melyek a jóizlésü ember szótarában nem szoktak előfordulni. Megdobálta a főmagánvádlót egy szemetes láda tartalmával. A vádlottnak fő érdeme, hogy a védekezésnek és a támadásnak egy uj fegyverét vezette be. Ez a fegyver: a szemetes láda. Az a mód, a hogy a vádlott a főmagánvádlót hazafiui érzésében megtámadta, mutatja, hogy gyengék voltak az eszközök, a melyeket ellene felhasználtak, azt mutatja, hogy a mikor 1906-ban április 1 -je körül a vármegyei vezetők a leszerelés révén kétes világításba kerültek, akkor jónak látták elővenni ezt a fegyvert azzal szemben, a kinek bírálatától, kritikájától féltek. A cél nem lehetett egyéb, minthogy piszkosra kenjék azt, a ki a közélet terén becsületesen működött, hogy igy a piszkos embereket ne ismerjék fel a valódi piszkos emberektől. Ezt a célt akarta elérni az inkriminált közlemény.

A főmagánvádló megtehette volna azt, hogy hallgatással veszi tudomásul a cikket és akkor a miniszterelnöki leirat egyszerűen el lett volna örök időkre temetve a megyei levéltárban, tehette volna, hogy nyilatkozzék, a minthogy ennyivel Mocsári meg is elégedett, — kijelenthette volna egyszerűen azt, hogy az a leirat kiadóról szólván, őrá nem vonatkozik, mint szerkesztőre, és akkor nem kerül az ügy ide a bíróság elé. De az a körülmény, hogy a főmagánvádló nem elégedett meg az ilyen kényelmesebb, egyszerűbb és megszokott védekezési formákkal, hogy volt bátorsága, akaratereje ahhoz, hogy megindítsa a sajtópert a vádlott ellen, bizonyítja azt, hogy a vádlottnak nem volt mitől félnie, mert „a kinek vaj van a fején, nem megy a napra“. Csak a tiszta érzésű ember megy szívesen a bíróság elé. A kényelem helyett ezt a rögös utat választotta arra, hogy dologi bizonyítékokkal legyen megállapítva, hogy a főmagánvádló sem a szubvencióban, sem a pausalé- ban nem részesült.

A vádbeszéd további folyamán a bizonyítási eljárás folyamán felhozott tényeket cáfolja. A szubvencióban való részesedésre vonatkozólag a következőket mondja: Nem tételezhető fel, hogy a főmagánvádló, a ki kedvező anyagi helyzetben van, egy pár száz koronáért megtagadja elveit és egy bizonytalan küzdelembe menjen bele. Hivatkozik Berzeviczy István és Schillinger vallomására, a melyből kétségtelenül megállapítható, hogy az „Ungvári Közlöny“ megvétele után a Fehérváry-kormánynak egyik bizalmi embere vételi ajánlatot tett. Sőt Berzeviczy kérte, hogy hagyja el szerkesztői állását. Kérték, hogy adja el az egész lapot a haladó-pártnak és Reisman Henriknek erre az volt a válasza, hogy ő helyét el nem hagyja, mert ki akar tartani a 48-as eszmék mellett, mert ha elhagyná a helyét, ebben az esetben tenne rossz szolgálatot a nemzeti ügynek, nem pedig azzal, hogy megmarad.

Arra a kérdésre, hogy részesült-e a főmagánvádló a szubvenció és a hirdetési átalány összegéből, még azok a tanuk sem tudnak igenlő választ adni, a kiket a vádlott magával hozott. Ez a kérdés, a melyre a bizonyítás elrendeltetett, nemleges. Tehát a vádlott javára semmit sem mutat fel a bizonyítás ezen iránya. Egy magánokirat, a szerződés és három tanú, mint a két Schillinger és Mocsári Miklós igazolják, hogy a szerkesztőnek beleszólása nem volt a lap anyagi ügyeibe. Ez a tény maga megcáfolja azt, hogy a főmagánvádló részesült volna a szubvencióban.

Azután részletesen foglalkozik Petky és Zlatniczky tanuk vallomásával, a mit döntő súlyúnak el nem ismerhet.

Majd rá tér a bizonyítási eljárás második irányára, a mely abban áll, hogy támogatta-e politikailag az „Ungvári Közlöny“ irányával és cikkeivel a Fehérváry-kormánynak elveit. Ha ez irányban vizsgálja a dologi bizonyítékokat, akkor megállapítható, hogy az „Ungvári Közlöny“ nem azonosította magát a kormány politikai irányával, törekvésével, elveit nem igyekezett a megvalósulás stádiumába juttatni, hanem ellenkezőleg, a nemzeti ellenállás lett támogatva. Hogy két interjuv jelent meg a főispántól idéző jel között, ebből a körülményből a lap politikai irányának megváltoztatására következtetni igazán vakmerőség, mert a lap iránya mindig függetlenségi volt. Ennek bizonyítása végett hivatkozik az „Ungvári Közlöny“ egyes hazafisabb irányú cikkeire, továbbá arra, hogy Berzeviczy Istvánnak és Sirokai Albertnak fel lett ajánlva, hogy Írhatnak bármily ellenzéki hangú cikket és arra, hogy Tamásy Józsefnek az akkori kormányt támogató és már kiszedett cikkét éppen Reisman dobatta ki a kefelenyomatból. Mindezt Reisman nem tette volna, ha a kormánytól szubvenciót kapott volna.

Reisman Henrik szerkesztő függetlenségi ember volt Ungváron már akkor, a mikor nem is volt függetlenségi párt, a mit ő teremtett meg; ő volt az, a

ki a függetlenségi eszmék céljából „Közélet“ cimen politikai lapot alapított; Berzeviczy vallomása szerint a főmagánvádló volt az, a ki a katonai és az önálló vámterület kérdésében népgyűléseket rendezett és szónokolt.

Elnök: Figyelmeztetem a szónokot, hogy ne étjen vissza a türelemmel, mert mindennek van határa és ne terjeszkedjék ki lényegtelen dolgokra!

Dr. Reisman Simon azután röviden befejezi beszédjét azzal, hogy a vádlott ellen a vádat fenntartja és kéri őt a sajtó utján elkövetett becsületsértés vétségében vétkesnek kimondani és megbüntetni.

Dr. Kálmán József védőbsszéde.

Nagyságos Elnök Ur! Tekintetes kir. Törvényszék! Főmagánvádló képviselője meglehetősen rapszodikusan adta elő a vádat. Mindazokat a mozzanatokat, melyeket képviseltje érdekében szükségesnek tartott, kidomborította, a melyek azonban az én védencem javára válnak, elhallgatta, avagy ha kiszínezte azt, annak kárára tette, de az igazság rovására. Ha ebből a színezésből a valódi tényállást kihámozzuk, nem konstatálhatunk mást, minthogy a főmagánvádló vádja nem más, mint egy gyenge szövevényes pókháló, a mely röktön szerte foszlik, ha valaki hozzáér. Méltóz- tassék megengedni, hogy nehány reflexióval megvilágítsam. Ennek a bünpernek szálai visszavezetnek arra, hogy az 1905. évi képviselőválasztáskor, amikor a függetlenségi képviselők óriási többséggel kerültek ki, mindenki azt tételezte fel, hogy a túlsúly a függetlenségi párt erejében van és hogy uj kedvező fordulat fog bekövetkezni. Az öröm korai volt, mert az öröm napjaira mély fájdalom és szenvedés következett. Uralomra lépett a Fehérváry-kormány, mely a nemzet legszebb reményeit letörte, sőt annyira ment, hogy a haza legféltettebb kincsét, az alkotmányt is megtámadta. Tüzcsóvát dobott a haza szent templomába, de a vész nem hamvasztotta el, hanem a szikrák szerte pattantak és lángra lobbant az emberek lelke. Ebben a nemes, fenkölt harcban hazánk legjobbjai sorakoztak a zászlók alá, akkor hangzott el Apponyinak a szava, hogy a legradikálisabb harcot fogjuk megvívni és nincs az az erő. szenvedés, a mely bennünket eltántorítana a nagy küzdelemtől és nincs az az áldozat, a mely sok volna a nemzeti célok elérése érdekébén.

Ezen hazafias szellemtől szaturált időben történt, hogy az „Ungvári Közlöny" szerkesztését, a mely eddig színtiszta ellenzéki irányban volt szerkesztve, dr. Reisman Henrik vette át. Uugmegyében mindenki, a ki a viszonyokkal tisztában volt, röviden megtudta, hogy ez az irány nem csupán a személy, hanem a lap irányának változását is jelentette. A közönség csakhamar megérezte, hogy az uj lap hasábjai közé idegen szellem ékelte be magát, de adatokkal is meg van állapítva, hogy Reisman Henrik az „Ungvári Közlöny “-t, a melynek forgalmi értéke normális körülmények között néhány száz koronát képvisel, 6'JOO koronáért vetto meg más három ember társaságában. Világos volt mindenki előtt, hogy ezen lapvállalat mögött valami politikai háttérnek kell lenni. Az ungváriak vélekedése e tekintetben helyes volt, mert Reisman régiméje alatt jobban-jobban meggyőződött hétről-hétre arról, hogy a lap iránya megváltozott. Ez az újság, mely előbb a legradikálisabb szellemben volt szerkesztve, támogatta a Fehérváry-kormányt. És pedig nem nyíltan, hanem sokkal veszedelmesebb módon, titokban, orozva támadta a függetlenségi eszmék embereit. E politika megteremtője Vészi József volt, a ki mint igen rutinirozott ember, ismerte a hirlapirás minden fázisát s a ki azt az utasítást adta a lapoknak, melyeket pénzért megvásárolt volt, hogy nem kell nyíltan támogatni a kormányt, mert ez akkor bizonyos roceusust szül, hanem fenn kell tartani a radikális függetlenségi mezt és ebbe a köntösbe bele kell bujtatni a törvénytelen kormány országrontó tendenciáit, alkotmány rontó törekvéseit. így tett az „Ungvári Közlöny" is. A felolvasott lapokból méltóztatott látni, hogy tendenciózus cikkek jelentek meg, a hol a vezércikk hazafias tónusban volt tartva, de a mellett gondoskodás történt az irányban is híven, rendszeresen, hogy olyan cikkek is legyenek, a melyeknek titkos és be nem vallott célja az volt, hogy a Fehér- váry-kormányt és annak exponensét, a főispánt támogassa. A közönség gyanújának betetőzését képezte az, hogy egy miniszterelnöki leirat került a nyilvánosságra, a mely a szubvenció titkáról a fátyolt fellebben- tette. A mikor ez futótűzként a városban elterjedt, mindenki legnagyobb megbotránkozásának adott kifejezést, a mikor tehát kézen fekvő bizonyítékok voltak, akkor érlelődött meg a gondolat Zomboryban, hogy lerántja a leplet e piszkos üzelmekről. így keletkezett az inkriminált cikk.

Azóta folyik az eljárás vádlott ellen, melyben Reisman Henrjk védekezik ezen politikai immoralitás vádja ellen. 0 ezen eseményektől távol állott, ő a szellemi vezetéssel foglalkozott, adminisztratív ügyekbe nem folyt be, ő hazafi volt mindenkor és az is maradt. Azt mondja fővédelomként, hogy egy bérleti szerződéssel átruházta ä lapnak a tulajdonjogát a Schillin- gor testvérekre, azt mondja, hogy a kezéhez folyt jövedelmeket csak fedezetképen tartotta magánál, szóval, hogy ő ártatlan az egész ügyben, s fehér, tek.

| kir. Törvényszék, mint a frissen hullott hó.

Tek. kir. Törvényszéki Ez a bérleti szerződés ! egy nagy ravaszsággal és tervszerűen kieszelt, légből kapott koholmány, szinleges szerződés, mely soha ténylegesen létre nem jött. Ha tanuk lettek volna, az más, ezeket ki lehetett volna hallgatni. De hol vannak a tanuk? A mi előttünk van, az csak egy levél, mert óvatosak voltak s levél alakba foglalták a nagy jelenI