Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)
1907-11-03 / 44. szám
45. évfolyam. — 44. szám Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1907. november 3 Előfizetési feltételek: Cnk ai „Uhr“ lapra : Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre . • . . . 4 K ; Egyes szám . 20 f Amerikába : Egész évre ... 10 K 80 f „Iliig Tárni.Kyr Hivatalon Lapjáéra! egjiltt: egész évre , 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja ax „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vár megy« Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronklnt 40 fillér A nyilttérl és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal telefonszáma 11. AZ UNGMEGYEl GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-ső szám. Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Tarlózás. Jubileum jubilálás nélkül. A jubilálás kikerekilett évszámok szerint szokott megtörténni. 10, 15, 25, 30, 40 év jogot ad a jubilálásra, még ha a tett, a melyet, jobban mondva: a melynek elkövetőjét jubiláljuk, a zérusnál alig nagyobb. Hát bizony ez »elég hiba! Ideje volna eltérni a sablonos szokástól s tisztán az igazi érdemet s annak szerzőjét kellene jubilálni, tekintet nélkül arra, hogy az évszám kikerekitett-e vagy sem. A mi felfogásunk szerint egy jubileumhoz értünk, noha az évszám és a sablon ellene mond. Mert nem az évek száma, hanem az azok alatt eltöltött becsületes munkálkodás és annak látható eredménye adja meg a jubileum karakterét még akkor is, ha a jubilálás elmarad, a miként el is fog maradni. E hónapban hét esztendeje, hogy Benkő József, az ungvári r. kath. hívek plébánosa lett. A hetes szám nem jubileumi szám ugyan, de azért jubileumról beszélhetünk, mert az a hét esztendő a legeredményesebb munkálkodás közt folyt le. A mit hét évvel ezelőtt irtunk az akkor uj plébánosról éppen lapunk vezető helyén: „Elődeihez hasonlóan ő is folytatni fogja a nagy munkát, mely egyházának szerzett jogait épségben tartani és a társadalom minden rétegében a becsülést megszerezni fogja“ — az mind valóra vált. Különös érdeméül említjük fel, hogy három fontos középületet (Gizella-ház, fiúiskola, legényegyesület hely isége) emelt. A harmadik művét éppen most fejezi be. Ennek a derekas munkának az értéke az igazi jubileum, még — jubilálás nélkül is. * Nyilt levél a bálok rendezőihez. Nagyságos Asszonyaink ! Önökhöz intézzük e sorokat, mert jól tudjuk azt, hogy a bálok értelmi rendezői Önök, még akkor is, ha a meghívókon közölt névsor 40—50 férfi nevét tünteti is fel. Arra kérjük Önöket, hogy a most ránk köszöntő télben ne rendezzenek bált, mert a szegénység ijesztő módon előre veti árnyékát. Az emberek pedig gyengék és hiúk. Az árnyékot nem akarják meglátni s csak akkor ébrednek öntudatra, a mikor a végrehajtó tisztelgése, vagy a dob pergése minden kétséget kizárólag a bekövetkezett tönköt jelenti. Ne szégyelje bevallani senki sem, hogy nehéz napokat él. A nagy kiadásokkal járó bálok temérdek pénzt emésztenek fel, sok családot valósággal belevisznek a veszedelembe. Pedig hát inkább maradjon el tiz bál, mintsem hogy egy család romlásba jusson. * A villanyvilágítás. Ennek a thémának állandó rovatot lehetne tartani. Az alcímek ilyképpen hangozhatnának: Villany, a mely nem világit. Afrikai sötétség a városban. Nagy kereset petroleum és gyertya után. A kaszinóban nem lehet kártyázni. Stb., stb., stb. Hát most már egészen komolyan kérdezzük, hogy a városi magisztrátus 'mikor foglalkozik a villanyvilágítás mizériáival? Talán csak nem darázsfészek ez az ügy, a melyhez mindenki fél hozzányúlni. Igazan csodálkozunk a sok okos városatyán -- ugyan melyik városatya nem okos?! — hogy nem találkozik köztük egy, a ki a képviselőtestületi közgyűlésen szóvá teszi a közvilágítás siralmas állapotát. Ha hallgatunk, a villanytársaság csakugyan nebántsvirágnak képzeli magát. * Orvosok sztrájkja. A miről egy évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk, azaz e hó 15-én szomorú valóra válik. A kerületi munkásbiztositó pénztárak orvosai legnagyobbrészt sztrájkba lépnek e napon, mert lehetetlen kívánságaik teljesítésére — az ez ügyben intézkedni nem is hivatott kerületi munkásbiztositó pénztárak — nem vállalkoztak. A leg- sajnosabb a dologban, hogy e sztrájk mozgatói teljesen a nemzetközi szocialista vezérek nyomdokain haladnak, a mi egyáltalán nem emeli az orvosi kar tekintélyét, azét az orvosi karét, melynek pedig bármily szereplésénél az ethikát elmellőznie nem szabad. Vármegyénk orvosai e hó 4-én tartanak közgyűlést ez ügyben. Ismerve az egyesület elnökének humánus és a mindennapiasságon felül emelkedni tudó gondolkozását, bizton hisszük, hogy az egyesek jogtalan, önző terrorizmusa nálunk győzedelmeskedni nem fog s igy vármegyénk nem lesz színhelye az orvosi sztrájknak. Walter Gyula pápai praelatus, az esztergomi kerületi munkásbiztositó pénztár elnöke, a kerületi munkásbiztositó pénztárak legutóbbi országos értekezletén igy nyilatkozott az orvoskérdésről : „Nem hallgathatom azonban el azt az aggodalmat, a melyet az általánosan ismeretes orvoskérdés felszínre hozatala következtében lehet táplálni. Méltóztatnak tudni m. t. uraim, hogy az orvosi szolgálatokat a m. t. orvosi kar olynemű feltételekhez kötötte, a melyeket a pénztárak alig lesznek képesek teljesíteni. A{ önfentartás ösztöne és az utódok iránt való felelősség érdele azok az okok, a melyekre a t. orvosi kar kívánalmainak indokolásánál hivatkozni szokott. Ez az álláspont mindenesetre figyelemre méltó és méltánylást érdemel. Viszont azonban tekintetbe kell venni a munkásbiztositó pénztárak teherviselési képességét és azt a nagyfontosságu nemzeti érdeket, a melyet a pénztárak képviselnek és szolgálnak. A nemzet egyik legbecsesebb, leggazdagabban gyümölcsöző tőkéjét, a munkaerőt vannak a pénztárak hivatva védeni és fentartani. A pénztárak legfőbb feladatát képezi ennélfogva, hogy a biztosítottakat kellő orvosi ellátásban részeAbbáziábau. Irta Szabó Albert. Abbáziában ültem Az árnyas fák alatt. Nem igen volt ínyemre Az idegen falat. Míg lelkem elmerengett A kéklő tengeren : Egy szemtelen verébpár Ellopta kenyerem . . . Az indulat hevétől Arcom pirosra vált; Készültem megfenyltni A két gonosz madárt, De csakhamar csillapult Zajgó indulatom : — Az osztrák verebektől Mit várhatnék vájjon ?! . .. Apró képek. Irta Vértesy Gyula. I. A törvény. A kifogástalanul öltözött törvényszéki jegyző ur megigazgatja csikós nyakkendőjét, kirántja kézelőit s kabácsol egy kicsit, mert az nagyon jól eshetik a rabnak, ha elegáns úri ember kedves, sima hangon hirdeti ki neki a kúria ítéletét, hogy : „O felsége a király nevében szándékos emberölés bűntettében bűnösnek mondatik ki és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltetik I “ Aztán leül a helyére s elkezdi a körmeit tisztogatni s figyelmes arccal vizsgálgatja az elitéltet, mert hiába, a psychológiai tanulmányozás egyik feladata a modern jogásznak . . . Ki kell azt lesni, hogy milyen hatással van az emberre, ha megmondják neki, hogy rab marad, a meddig csak él. Mindenesetre érdekes tanulmány, persze nem annak, a kin tanulják. A rab ott áll szürke darócruhájában s egy darabig mintegy öntudatlanul bámul maga elé. Aztán meg kitekint a tárgyalási terem ablakán. Egy odabajló hatalmas akác nyújtogatja arrafelé fehérvirágos fejét, a napsugár táncol, szökell a rezgő kis illatos fehér csolnakocskákon. Eszébe jut, hogy akkor is ilyen szép verőfényes nap volt, mikor megölte azt az embert. S a mint eszébe jut, újra ez a kínos jelenet, melyért cserébe elcsukják örökre az Isten áldó szabad napja elől, egész testében megrázkódik. — Ah érdekes, nagyon érdekes — súgja a jegyző ur az egyik bírónak, a ki álmosan bólingat mellette s nem sokat gondol az egész dolog érdekességével. El van ő foglalva más érdekesebb dolgokkal, azzal, hogy mikor nyeri vissza azt a tiz forintot, a mit tegnap este elhúztak tőle a kaszinóban. . . . Az ákácvirágokat megrázta a szellő, a rab lelkét pedig az emlékezés ... — Van valami mondani valója ? — kérdi száraz hangon az elnök. — Van. Az, hogy az urak se tehettek volna máskép, mint ón tettem. A jegyző urnák hamarosan az a felelet tóiul [az ajkára, hogy igenis, ők máskép tehettek volna — de a másik pillanatban már mosolyog. Hogy is gondolhatott olyat, hogy ez a szegény falusi csizmadia párbajra bivta volna ki azt, a ki a feleségét elszerette. Hanem azért mégis büszkén forditja fejét az elitéit felé, mintha mondaná: — Mi máskép tehettünk volna, mert nekünk szabad ölni; minket az a törvény véd, mely téged elitéi. II. A szegénység. Boldogok, igazán, boldogok voltak. A költészet fénye ragyogta be náluk az élet nyomorúságát. De egyszer az asszonykának eszébe jutott, hogy egy majálisra el kellene menni. Hízelkedve ugrott a férje nyakába, össze vissza csókolta és úgy kérte. — Ugy-e veszel egy csinos ruhát, csak azt az egyet többet nem kérek. A férfi éppen azon gondolkodott, hogy honnan vegye holnapra a konyhapénzt s kedvetlenül bontakozott ki az ölelő karokból. Az asszonyka nem szólt semmit, csak némán nézett maga elé s úgy érezte, mintha az a szép poétikus fátyol egyszerre foszlanék szerteszét s ott állana előtte az élet, a maga rideg valóságában. — így lesz az mindig? — kérdó mintegy magától. Azután szétnéz a szegényes butorzatu szobában — a lemenő nap egy sugára a kopott függönyökön szelid fénynyel áttörve ott ragyog a férj fekete kabátján, — a kopott, pecsétes, rossz állású szalonkabáton. így lesz ez mindig. S elkezd sirni, könnyre könny hull lassan, csendesen. Siratja magát, a férjét, s ait az egész boldog, poétikus életet, melynek immáron vége lett. A mi ezután jön, az már próza, az élet nyomorúsága. S a férj szemében mintha könycsepp ragyogna. S megkezdődött az igazi élet, a szegény emberek gondterbes, nyomorult élete, melybe már hiába vet fényt az ifjúság, a szerelem — örök árnyként lebeg fölötte a szegénység nyomasztó érzete . . . hetilap.
