Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)

1907-07-07 / 27. szám

2. oldal. UN ^ 27. szám. nálunk, nem annyira általános közgazdasági, hanem inkább az országunkban a földbirtok utáni általán elterjedt vágyból eredő okokból emelkedett, hogy továbbá úgy az eladó föld- birtokos, mint a közvetítő pénzintézet nagyobb rendkívüli nyereséghez tart igényt, hogy végre a szerző kisgazda rendszerint kölcsönpénzzel dolgozik, kétségtelen, hogy a föld szerzési ára oly túlmagas, hogy az ily birtokvételek nem szolgálnak szilárd, az élet számos viszontag­ságait győzedelmesen leküzdő exisztenciák alap­jául. Nem is szólva arról a keresztülviteli ne­hézségről, hogy az említett eladó és közvetítő közegek parcellázási ügyleteikbe rendszerint csakis oly vevőket vonnak bele, akik legalább is annyi vagyonnal illetve készpénzzel rendel­keznek, hogy a felveendő törlesztési kölcsön­összegnek sajátjokból való kiegészítése ál­tal válnak képesekké a vételárat kiegyenlíteni. Kétségtelen tehát, hogy ahhoz, hogy a parcellázások tényleg hathatósan szolgálják a hangoztatott célokat, szükséges, hogy azok nem nyereségre irányuló célzattal, hanem az állam áldozatkészségével vitessenek keresztül. Ily módon a legszegényebb földmives osz­tály, az, amely nem rendelkezik a vételár részbeni kifizetéséhez szükségelt készpénzzel, fog földhöz jutni, amely pedig annak jövedel­mezőségével kellő arányban álló örökáron lesz megvásárolható. Ennyit óhajtottunk megjegyezni a kiván­dorlás kérdésével kapcsolatban abban a hiszem- ben, hogy a fölvetett eszmék az ügynek sem­miképen sem lesznek kárára, sőt talán alkal­masak a megszivlelésre is. A baj orvoslása mindenképen sürgős, és negligálása hazánk végromlását kell, hogy felidézze. Az uj munkásbiztositó törvény és az orvosok. Az 1907. évi XIX. t.-cikknek, mely az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról intézkedik, ez évi julius hó 1-én kellett volna életbe lépnie. A tényleges életbeléptetés azonban megakadt, megakasztotta azt a magyarországi orvosok mozgalma, mely mozgalom eredménye a következő határozat is: „Az ungvármegyei fiókszövetsóg, tekintettel a inunkásbetegsegélyző- és balesetbiztosító törvénynek 1907. évi julius hó 1-én történendő életbeléptetésére, az Országos Orvos-Szövetség legalább a részleges szabad orvosválasztást támogató célzatainak megfelelő- leg, f. évi juinus hó 20-án tartott értekezletében a követ­kező határozatot hozta: Alulírott orvosok kijelentik: 1. Hogy a kerületi munkásbiztositó-pénztárral csak a szövetség jelen határozatának megfelelőleg ki­küldött bizottság (dr. Novák Endre, dr. Gulácsy Árpád, dr. Ország Jakab, dr. Brujman Béla, dr. Herz Mór) utján tárgyalnak. 2. Az eddigi pénztári orvosoknak, — a pénztári orvosoknak 1907. évi április hó 25-én és 1907. évi junius hó 7-én Budapesten tartott értekezletén — az egy-egy orvosra eső taglétszámnak megfelelően meg­szabott fizetését a visszamenőleg is számított 4 (négy) ötödéves kórpótlékkal együtt, jelen esetben tehát 600—600 tag után 1600 —1600 korona törzsfizetését és 250—250 korona kórpótlékát avagy évenkinti 50 korona korpótlókát 2600 K fizetésig, tekintet nélkül az általak végzett munkára, úgy a maguk részéről, valamint a munkásbiztositó-péuztár részéről is élethosz- sziglan biztosítják, illetve biztosíttatják. 3. Összesen és egyenként kötelezik magukat, hogy a kiküldött bizottság utján a munkásbiztositó- pénztárral oly szerződést kötnek, melynek első pont­jában a kerületi munkásbiztositó-pénztár eddigi orvo­sait szerződésszerüleg biztosítja afelől, hogy az egyez­mény felbomlása esetén őket a 2. pontban említett törzsfizetéssel és korpótlékokkal orvosaiul élethossziglan megtartja, illetve visszaveszi, valamint őket a pénztári tisztviselők számára alkotandó nyugdijszabályzattal teljesen egyező jogokkal és kötelességekkel nyugdíj­ellátásuk iránt biztosítja, illetve az országos munkás­biztositó-pénztár vagy hivatal által biztosíttatja. A mun- kásbiztositó-pénztárnál a 3. pont értelmében alkalmazott orvosok állásukból csakis a fiókszövetség meghallgatása után lofolytatott fegyelmi eljárás után lévén elmozdit- hatók, a fegyelmi eljáráshoz teljes joggal való hozzá­szólás a fiókszövetsógnek minden körülmények között biztosittatik. 4. Alulírott orvosok, lehetőleg a szabad orvos- választás elve alapján, elvállalják a munkásbiztositó- pénztár tagjainak gyógykezelését oly módon, hogy a jelentkező orvosok közül a pénztár tagjai évről évre, illetve belépésük alkalmából 1 (egy) évre szabadon választhatják orvosaikat egy később megállapítandó maximális határig, ennélfogva a pénztár tagonként évi 6 (hat) korona minimális dijat fizet, még pedig megfe­lelő havi utólagos részletekben a kiküldött bizottság kezeihez, mely összegből első sorban az eddigi pénz­tári orvosoknak a 2. pontban megszabott fizetése bizto­sittatik, a fölösleg a működő orvosok között működésük arányában a körülmények által indokolt kulcs alapján szótosztatik. 5. Az önként belépni kívánó tagok orvosi vizs­gálatnak vetendők alá, melyért a vizsgáló orvosnak 4 (négy) korona jár. 6. A balesetek bejelentéséért minden egyes eset­ben 2 (két) korona, a balesetre vonatkozó vizsgálatért, valamint a kereseti és végbizonyítványért együttesen 4 (négy) korona fizetendő a munkás-, illetve baleset- biztositó-pénztár által. 7. Minthogy a baleset szenvedett pénztári tagnak a 10-ik (tizedik) héten túl tartó betegsége esetén a gyógykezelési költségek nem többé a munkásbiztositó, hanem a balesetbiztósitó-pénztár terhére esnek, ily ese­tekben alulírott orvosok az ily tagok gyógykezelését a m. kir. belügyminisztérium által a magánorvoslás díjazása legkisebb mértékének megállapítása tárgyában kiadott orvosi díjszabás illetve szabályzat osztályainak és fokozatainak megfelelő dijakért eszközük. 8. Alulírott orvosok a felmerülhető viszonyok által indokolt további intézkedésekre a végrehajtó bizottságnak megbízást adnak. 9. Alulírottak ezen kötelező, becsületszóval fogadott megállapodások megszegéséért a kartár­sak megvetését és mindennemű erkölcsi retorsióját már eleve jogosnak nyilvánítjuk, egyben köte­lezzük magunkat arra, hogy minden oly magáról megfeledkezett orvost, ki e megállapodásunkat sértené, figyelmen kivül hagyná, akár aláírta ezen nyilatkozatot, akár nem, mozgalmat indítunk és az ily orvos ellen indítandó akcióból részün­ket mindnyájan teljes mértékben kivesszük. Ungvár, 1907. évi junius hó 20. Az Ungvár városi és ungvármegyei orvosi kar. E határozat ethikai oldalával foglalkozni nem óhajtok ; célom lévén ugyanis csak az, mikóp bebizonyít­sam, hogy a jelen határozat meghozatalával a városi és vármegyei orvosi kar összérdeke épen nem nyert kielégítést, s hogy az csak egyedül és kizárólag a je­lenleg működő két pénztári központi orvosnak igyek­szik oly magas fizetést biztosítani, a minőt a magyar munkástársadalom egyáltalán el nem bir. Kezdjük hát élűiről : Az 1891. XIV. tvcikk (a mostani betegsegélyző törvény) létesítése előtt vidéki városokban, de különö­sen faluhelyeken alig akadt ipari és kereskedelmi alkalmazott, aki s akkor is csak a végszükségben igénybe vett orvost díjazta volna. Egyik azon a címen nem fizetett, mert az igénybe vett orvos a munkaadójának házi orvosa volt, a másik azért, mert nem volt miből fizetnie, a harmadik meg a kórházi ambulancián jelent meg, stb. A törvénynek az 1892. évben történt életbelép­tetése után ez állapotok megszűntek, mert a törvény — a kötelező biztosítás révén — fizetésképessé tette még a legszegényebb iparostanoncot is. Akkor, 1891-ben, az orvosok egyáltalán nem láttak ekszisztenciájuk elleni merényletet a betegség esetére való kötelező biztosításban, sőt üdvös intéz­ménynek ismerték fel, amennyiben felszabadultak a vagyontalan ipari és kereskedelmi alkalmazottak ingye­nes gyógykezelésének kötelezettsége alól. Most az 1907. évi XIX. tcikk a kötelező biz­tosítás körébe még nagyobb oly munkás elemet vont be, amely előtt az orvosi díj eddig ismeretlen fo­galom volt. De most már megmozdultak az orvosok, (illetve azok, akik nem voltak valamely pénztár által alkal­mazva), és sérelmesnek kezdték találni, hogy az állam gondoskodni merészel oly munkástömeg egészség­ügyéről is, mely munkásnép legnagyobbrésze orvost csak akkor látott, amidőn az országos betegápolási alap terhére kórházi ápolás alá került. Az országossá tenni sikerült mozgalom ered­ménye a fent ismertetett határozat is, melyben Ung- vármegye és Ungvár város orvosai nyíltan kijelentik, hogy a jelenlegi pénztári orvosoknak, tekintet nél­kül az általuk végzett, munkára, már most mindjárt legkevesebb 1850 K évi fizetés adandó. Én nem hiszem, hogy Ungvármegyének orvosai jól megfigyelték volna a határozat tartalmát. Mert hát ma úgy állunk, hogy az ungvári kerü­leti betegsegélyző pénztárnak 11 orvosa van (Ungvár 2, Nagykapos 2, Csap 1, Szerednye 1, Pereoseny 1, Nagyberezna 2, Szobránc 1, Laborcszög 1); ha ezek mindegyikének 1850 K kezdő fizetés volna adandó, ez maga 20350 K-t tenne ki, tehát 8350 K-val többet, mint (2000 taglétszámot véve alapul) a mennyire a tagok után fejenként fizetendő évi 6 K rúgna. Vagy ha úgy értelmezik a határozatot, hogy csakis a hely­ben alkalmazott két orvosnak biztosítandó az 1850 K kezdő fizetés, s a 12000 K-ra rugó 6 K-ás minimális díjból első sorban ezek fizetése volna kiadandó, tekintet nélkül végzett munkájukra, akkor meg épen a vidéki orvosok szenvednek rövidséget a következő okból: Ha ugyanis joga lenne mindegyik tagnak az év elején vagy belépése alkalmával az orvost szabadon választania, akkor — amint mi a tagokat ismerjük, dacára, hogy a két pénztári orvos képzettség, tudás és humanitás tekinteté­ben legalább is egyenlő a nem pénztári orvosokkal, — a két központi orvost aüg-alig fogják igénybe venni, s mindenki sietne majd a szabad orvosválasztást oly módon érvényesíteni, hogy az ungvári 1000 tag mind az erre vállalkozott orvos kezelésére bízná magát, s igy a vidéki 1000 tag kezelésért csakis a 12000 K-ból még fenmaradó 8300 K-nak fele, vagyis 4150 K jutna, tehát a vidéki orvosok ily számítási mód mellett 1000 tagot 4150 K-ért volnának kénytelenek és min­denesetre fáradságosabban gyógykezelni, holott 1000 És szerette is. Persze csak a maga módja szerint. Legfőképen azért, mert gazdag volt. Hanem mikor az esküvőn ott állott a szép, szerelmes menyasszonya mellett, akkor úgy érezte, hogy igazi, őszinte szerelem vezeti őt az oltárhoz. Pedig hát Etelkát is csak úgy szerette, mint az­előtt akármelyik szeretőjét. Néhány hónap múlva ráunt. Mig az apja élt, az alatt csak nem hanyagolta mégse el a feleségét, mert az öreg minduntalan a fülébe beszélte, hogy a becsület úgy hozza magával, hogy a feleségét becsülje meg, mert annak köszönhet mindent. Ő se szerette valami rajongóan a feleségét, de mig csak élt szegény, mindig alázatos, hódoló alattvalója és hűséges hitvestársa volt. — Én is az vagyok 1 — veti oda a fiú. — De én ezt tiz évi együttélés után mondhattam el, te pedig már most is, alig egy óv múlva menyecskék után jársz. — Van js abban valami? Én tőlem neki is ud­varolhatnak. Én is csak udvariok! Mikor aztán az öreg ur behunyta a szemét és elment a Bartafalvyak családi sírboltjába, a mellé a halvány arcú asszony mellé, a kit, becsületére legyen mondva, ha nem is szeretett, de nagyon becsült, hát akkor azután kieresztette a gyeplőt az urfi. Az atyja még csak a lelkére beszélt néha, de most már nem volt, a mi korlátolja. Mert a felesége könnyei, a szép kék szemekből aláhulló könnyek, azok csak ingerelték. Minek pityereg az az asszony, hiszen őt is szereti ? Szegény Etelka először szemet akart hunyni a férje dolgai felett. Gyöngédebb akart lenni, sem hogy mutatta volna, hogy fáj neki a férje hűtlensége. De mikor azután látta, hogy az az ő gyöngédségét egy­szerűen gyengeségnek, gyávaságnak nézi, hát más módot próbál meg. Jól ismerte férje büszke természe­tét, hát annak az utján akart hatni rá. Hátha figyel­meztetné őt, hogy tulajdonképen tartozik is neki sze­relemmel ? Együgyü, naiv asszonyka volt, jóformán meg se gondolta jól, a mit mondott és legfőképen nem értette úgy, a mint mondta. — Jogom van tőled hűséget követelni! Én men­tettelek meg! Nélkülem koldulhatnál! Persze hogy volt e szavakban valami a pénz­emberek rideg, hideg számitó hangjából is, maga is kiérezte és a következő pillanatba már odaborult a férfi mellére s csókkal, szeremles szóval engesztelgette. De későn volt már! A gőgös, büszke Bartafalvy Gé­zának felfutott a vér az arcába, halántékán kidagadtak az erek, keze ökölbe szorult Látszott rajta, hogy aja­kén ott lebeg valami sértő, kíméletlen szó, hanem csak még se mondta ki. Lefejtette magáról az ölelő karokat durván, idegesen. Az asszonyka kétségbeesetten kérlelte: — Bocsáss meg 1 Ne haragudjál! — Miért haragudnék ? Nincs oka rá. Igazat mondott. Hanem még egyszer nem akarná meghallani. És ezért kell, hogy vége szakadjon min­dennek. — A ki engem nem becsül, azzal én nem élhetek együtt. Meg azután a Bartafalvyak nem is szoktak senki kegyelméből sem élni. A mit a felesége hozott a házhoz, azt viheti, megél még ő a maga emberségéből is. Könyöröghetett azután előtte a szép asszony a mennyit csak akart. Megmondta, punktum. Még egy meleg tekintete se volt számára. Mikor elbúcsúzott tőle, csak azt mondta: — Azelőtt szerettem, de most gyűlölöm. így maradt azután egyedül Bartafalvy Géza ur a Bartafalvy-kastélyban, melynek parkja körülbelül nagyobb volt, mint a mennyije neki megmaradt a domí­niumból, mikor kiszakították belőle a felesége hozo­mányát. A mit csak követelt az asszony ügyvédje, ő min­dent odaadatott neki. A fiskálisa beszélhetett neki, hogy igy csináljon, úgy csináljon, az asszony hadd pereljen, a törvény az ő részén van, rá se hederitett a jól megfizetett tanácsokra. O nem volt sohase grájzle- ros, se bérlő; a mit a felesége a magáénak akar, azt elviheti. El is vitte. Egy másik bolond terve támadt a szegény, szerelme? asszonykának. Hátha a férje, tel­jesen tönkremenve, visszapártol hozzá! Milyen édes lesz akkor őt újra megmenteni! Csakhogy rosszul ismerte a férjét. Nem abból a fajtából való volt, a melyikből az okos embereket fa­ragják. Keményfejü, büszke legény volt. Pedig alig ment el tőle a felesége, úgy kezdte érezni, mintha na­gyon szeretné a szép, szőke, gyermekarcu asszonykát. Lehet, hogy szerette ezelőtt is, csak nem tudott parancsolni magának. Szilaj vére rávitte a tivornyá- zásra, a szeretkezésre. Pedig szerette a feleségét, sze­retnie kellett, mert másképen nem bolondulna utána most, hogy elveszítette. Érzi, hogy utálnia kellene, hiszen hogy bánik vele most is, de hiába, nem tudja. S mikor a békél­tetésnél is hidegen mondja: — Gyűlölöm .... Akkor is azt zakatolja vadul dobogó szive: Sze­reted. És ez az érzés, ez a vágy elveszített neje után napról-napra jobban beleeszi magát a szivébe. Nincs éjjele, nincs nappala. Minden gondolata csak ott ré- vedez nála. Órákig elül a felesége szobájában. Üres a szoba. Csak a négy rideg fala van meg. A bútorokat mind

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom