Ung, 1906. január-június (44. évfolyam, 1-27. szám)

1906-01-21 / 4. szám

6 oldal.

TT IST OSdr. szám.

Közgazdaság.

A megreformált akadémia.

(Pedagógiai tanulmány a felső erdészeti oktatás köréből.)

— Irta : Zivuaka Jenő. —

Prooemlum.

Az 1904. esztendő folyamán nagy változás esett a tisztes korú selmeci akadémia életében. Az akadémia palotája előtt magas deszkavárat, szeszélyesen egymásba szökellő gerendákat, támasztó oszlopokat és feszitő szarukat emeltek. A félelmes alkotmány felső szintjéről kötélre akasztott vedrek és lebegő állványok függtek alá, melyeken ide-oda szálltak, — fel és alá sü- lyedtek szorgosan dolgozó emberkék, mint a saját szálaikon ereszkedő pókok. Mistikus képzelmü ember azt hihette volna, hogy valami különös tornyot építenek, vagy valami óriás vérpadot. A mi célszerű és racionális korunk azonban kizárja az ilyen ábrándot s talán nem is szükséges bizonyítani, hogy ott valami más történt. Azért állította az emelvényt a városi mérnök, hogy a tanintézet homlokzatáról lefeszegessék az Akadémia cim arany betűjét s hogy másnap a Főiskola szót szögezzék oda. — A címváltozás ügye, a mint szakkörökben ismeretes, már több év óta foglalkoztatta az elméket. Valami jobban megközelitő szóval akarták kidomborítani a felsőbb oktatás jellegét. Tekintve azonban, hogy egy másfélszázados és nem éppen névtelen múltú intézmény cégváltozásáról kellett dönteni, maguk a tanintézeti tanárok is gondolkozóba estek. A haladás és a kegyelet nem először vívta igy meg csatáját a szívben és az észben. Szerencsére a reformpártnak volt egy lelkes tagja, egy fiatal erdészeti főtanácsos, a ki sok utánjárással és meggyőző érveléseivel a haladás ügyének nyerte meg az ingadozókat. Nem követek el talán indiskréciót, ha elárulom, hogy a derék férfiú beteges ember, a kinek a kapaci- tálással járó izgalmak csak árthattak, de ő magát, — közügyről lévén szó, — most sem kimélte. Illő dolog, hogy érdemének elismeréssel adózzon a szakközönség. — A címváltozás felett tartott tanácskozáson ő vitte dűlőre az ügyet. — Mikor a tanintézet kollégiuma az üvegteremben összeült, a főtanácsos körül belül ilyen okfejtéssel igazolta ellenvéleményes kartársai előtt a maga felfogását:

„Érdembe vágó és nagy horderejű változások felett kell ma uraim döntenünk. Szakitanunk kell a múlt szerényebb hagyományával, nem azért, mintha mi szerények nem volnánk, hanem egyedül és kizárólag a tényeken nyugvó igazság kedvéért. Intézetünk az akadémia nevet viselte eddig, én a magam igénytelenségében azt indítványozom, hogy a jövő iskolai évtől fogva főiskola legyen. Mondom, hogy sem engem, sem a t. consentaneus kartársakat nem a hiúság vezérel. E nekünk tulajdonított vádnak még a látszatát is visz- sza kellene utasítanunk. De uraim, a mi igaz, hát igaz. A mi tudományos színvonalunknak az akadémia nevezet ma már meg nem felel. Ha ezt mi igy magunk között tudjuk, igy magunk elismerjük, mért haboznánk tehát azt a világgal is elismertetni? Hallok ugyan az Önök soraiból uraim ellentmondó hangokat is emelkedni, hallok ellenérveket, a melyekkel azonban régies és szürke színezetüknél fogva hamarosan vélek végezhetni, ha velük szemben a való élet kézzelfogható követelményeire hivatkozom. Azt mondja X. kartárs ur, hogy az akademeia szó görögül, vagy academia szó latinul úgy is főiskolát jelent, tehát nem szükséges azt lefordítani. Igaz, Hogy igy áll a dolog, hanem az avatatlan tömeg ezt nem is sejti. Az ő szemében a főiskola valami nagyobb dolog. Elfelejti kartárs ur, hogy a társadalom nem tudós gyülekezet, mint mi. —- De még egy másik ellenvetést is meg kellene cáfolnom, ha ugyan komolyan mondatott és komoly embernek érdemes foglalkozni vele. Azt mondja Y. kartárs ur, hogy Platonnak elég volt Akademos ligete. Sőt azt mondja, hogy Kant Immánuel élettörténetében beható és lelkiismeretes kutatás után sem bírta nyomát lelni annak, hogy valaha az Academia Regiomontana elnevezés ellen kardoskodott volna a boldogult. Igazán nem tudja az ember, hogy mit tegyen az ilyen — pardon! — gyerekes kifogásokkal. Elfelejti kartárs ur, hagy nevezett egyének nem a mi törekvő korunkban éltek. A mi az én nagyatyámnak elég volt, az nekem nem elég. Hogy rövid legyek, hát kereken kijelentem, hogy az akadémia cim ma már kevés ahoz a nagy tudományos munkássághoz, mit mi kifejtettünk . . . stb."

Ezen érvek nem maradhattak hatástalanok. Nem is maradtak. A következő héten már átirat ment a városi mérnökhöz, hogy az állványokat építse meg. Az akadémia szót lefordították magyarra, a tanintézet igazgatójának pedig régi igazgatói címe helyett rektor nevet adtak. A kettő tudniillik nem egy.

A jövő század kutatója a legnagyobb bámulattal jegyzi fel, hogy egy magyar tudományos intézet történetében az 1904. év folyamán milyen lényegbe vágó változás esett.

*

Országuuk felső erdészeti szakoktatását eddig beható tanulmány és elemző kritika tárgyává nem tette senki. Közéletünk gondolkozó elméi nem foglalkoztak soha ezen országos érdekű kérdés megvitatásával. Igaz, hogy a közöny miatt nem épen ők okolhatók, mint inkább az erdész szakközönség elszigetelésre hajlandó, sajátságos törekvése, mely úgy magánéletét, mint intézményeit valami egyéni jellemvonással akarja a művelt társadalom közösségében megkülön- böztethetővé tenni. Nem érdeklődik senki az erdészeti tanügy iránt, mert nem ismeri. Mióta magyar nj'elven tanítják és fejtegetik az erdőgazdaság kérdéseit, nem

akadt egyetlen tanítással foglalkozó ember sem, ki az erdészeti iskola tanrendszerét kizárólag oktatásügyi szempontból taglalta és megvilágította volna Comoe- nius, Locke, Herbart bátorlelkü, sokszor kíméletlen tanítványai messziről elkerülik a szakoktatás ezen ágát, mely csaknem oly jelleget öltött, mintha egy különálló kaszt kisajátított hűbérbirtoka, nem pedig a nemzet és a magyar társadalom közös szellemi tulajdona volna. — A mit pedig az erdészeti szaklapok, vagy emlékiratok e kérdésben nyilvánosságra hoztak, az jóformán minden egyébbel foglalkozott a tanrendszeren kívül.

Sokat hallottunk az iskolai administrációról, a bányászattal való szakítás indokairól, cim és jogositási kérdésekről, a gyakorlati élethez való viszonyok mérlegeléséről, bizonyos célszerűségi szempontokról, — de semmit sem hallottunk arról, hogy mit és miképpen tanítsunk, sem arról, hogy az iskola által szabott korlátok között, tudományos alapvetéssel hogyan neveljünk minél képzettebb szakembereket ? Pedig ez a dolog lényege. Ez az a pont, melyre tekintetünket szegezni kell. Minden egyéb az ügynek külsősége, dísze vagy sallangja, — ez azonban az ügy'maga.*)

Az erdészeti akadémiát elborító csaknem ossiáni homályt nagyban fokozza az iskolának félreeső földrajzi helyzete is. Vagy ki tud többet ma a zordon szépségű Selmeczről és jeles iskolájáról, mint akkor tudtak, mikor a nagy királynő annak alapkövét letette ? Bizony inkább deákjainak vidám élete és ma már hervadó költészetének hire az, mely fönntartja a müveit közönség tudatában, semmint a tudós munkásság, melyet az akadémiai tanárok kifejtenek. Az akadémia hosszú évtizedek óta az ismeretlenség nem boldogtalan csendjében húzódik meg. Családias egyszerűségben él, mint székhelyének nyárspolgárai. Nem ügyel rá, de nem is bántja az országos sajtó nyilvánossága, s igy ment a fórum izgalmaitól, hol a vélemények merész és tüzes harcában nem egy sebet kapnak és adnak. Az Athas hegy barátai, vagy Monte-Cassino igazán megirigyelhetik a selmeci tanár urak felelősség nélküli nyugalmat. —Néhány tudósunk ugyan meglátogatta ott jártában az akadémiát, megnézte annak berendezését, elismeréssel nyilatkozott a látottak felől : dicsérte a

szemléltető oktatás teljes tárházát, a gyűjtemények, novénykertek rendességét, valamint a laboratóriumokat, ezzel azonban szereplésük véget is ért. Egy sem nyitott egy ajtóval beljebb, nem erdek- lődütt a tan- és a vizsgarendszer iránt, nem figyelte meg a növendékeket rajz- és munkatermeikben, hol az éles szem pillanat alatt észreveszi, miszerint komoly, önálló, magára esz- méltető és tudatos munkásság folyik-e itt, vagy annak csak ügyesen kendőzött látszata.

Másik oka e nagy jelentőségű, de kiterjedt ismereteket is igénylő .kérdés mellőzésének a kellő tanulmány hiánya. Két messzifekvő hivatás tudománya szükséges arra nézve, hogy azoknak legmagasabb érintkezési pontjait megpdianthassuk. Más a gyakorlatias erdőgazdaságtan, más az ész törvényeit boncoló pedagógia. Ha valaki e gyakorlati pályára való kiképzés módszerét akarja kutatni, okvetlenül ismernie kell a módszer tárgyat alkotó'anyagot. Esetünkben szükséges az erdészet különféle tanaiban való jártasság, sőt amennyiben e tanok terjedelme és tudományos színvonala a gyakorlati alkalmazás igényeihez képest módosul, a gyakorlati szolgálatot is ismerni kell. Viszont azonban arra nézve, a ki tanítás szempontjából a szakismeretek bizonyos csoportjait akarja összeválogatni, a szakképzés menetét és irányelveit óhajtja célravezető biztossággal megállapítani, arra nézve nem elégséges egy csomó tételes ismeret, sem pedig a gyakorlati ügyességek tudása. Itt a tárgyakon kívül szükséges feladatiunk, hogy azoknak egymáshoz való viszonyát szemlelhessük. A szakismeretek hierarchiájának ilyen áttekintése után pedig a tanító szabályozó munkája jön, aki egyrészt a kitűzött célt, másrészt az ész elfogadó képességét mérlegelve, meg tudja mondani, hogy miből mennyit és miért követeljünk. Világos, hogy ezen elveket egyetlen tételes tudomány sem foglalja magában, hanem az a tan, mely az egyes tudományokról szól és a másik, a mely tanítani tanít. Mivel azonban e kettős tanulmány nehézségeit vajmi kevés ember vállalja, jelenleg talán országunkban senki, nem is csoda, ha az erdészeti tanügy gyei, habár ennek közgazdaságunkra kiható jelentősége van, szakavatottau senki nem foglalkozik.

De hát váljon nem a főiskola tanárai-e azok, a kiknek elsősorban jut döntő szerep annak akadémikus jellegű megvitatásában is, hogy mit állapítsanak meg a szakoktatás anyagául s ezen anyagot mikép kezeljék ? Józan ember e kérdésre csak igenlőieg válaszolhat. De van az éremnek egy másik oldala. Ha az erdészeti főiskola tanárai többször foglalkoztak volna is a gondjaikra bízott intézmény par excellence tanügyi kérdéseivel, ha e kérdéseket mindig felszínen tartották volna is, — a mit a nyilvánosság előtt soha sem tettek, — még akkor sem volna fölösleges, sőt óhajtandó lenne, hogy olyan ember szóljon hozzá véleményeikhez, a ki a faiakon kívül áll s a dolgokat a maga körvonalaik*) A szakirodalomnak paedagógiai szempontból még legtökéletesebb terméke az a javaslat, melyet az O. M. G. E. 1863. január 28-án a királyi helytartó tanácshoz a gazdasági és az erdészeti tanintézetek ügyében felterjesztett. Egész tanrendszer, melyben józan elme tükröződik vissza azon nemes szerénységgel és zajtalan haza- szeretettel párosulva, mely az akkori időket jellemzi. Felöleli az oktatás irányát meghatározó elveket, az iskolák szervezetét különös tekintettél a tantervre, valamint a tanárok működési körére, — de a nevelés, sőt az oktatási módszer kérdéseit is tárg yalja. L. Érd. Lapok 1863. évf. 130—160 1. - Megszívlelendő Balás Árpád „elmélkedése“ is a gazdasági növendékek kiképzéséről, a kiknek főként a gyakorlati élet ismeretét, vagy a mint ő fejezi ki magát: „a kézfogásokban való jártasságot“ ajánlja. L. Erd. L. 1869. évf. 327 —337 1.

ban tisztábban áttekintheti. A magára hagyott ember s éppen igy egy magára hagyott zárt testület mindig superlativusban gondolkozik. Nem eszmélhet magára, mert nincsen kihez mérnie magát. Az ismeretlent, bárha másnak szárnyat ad, rossznak tartja, a megszokott nehéz ösvényt pedig talán az üdvözülés egyedüli utjának gondolja. Tegyetek tükröt magatok elé, hogy vonásaitokat megismerjétek ! Legyen bár a kép hullámos, sőt torz, jobban vissza fogtok arról következhetni az arc vonalaira, mint a semmiből. — Tartsunk hát tükröt az akadémia elé, hogy abban az ő fogyatkozásait megláthassa. Bár hálátlan munka ez. Hálátlan munka mindenképen, mert eltekintve, hogy miuden tényleges állapot az érdekek bizonyos össze- szövődéséu nyugszik, rendszereik és kedvelt eszméik bírálatát az emberek ritkán tudják megbocsátani. Azonban a kinek van valami mondani valója, csak mondja el. A ki ismeri az erdészeti pálya gyakorlatát s meg tudja ítélni azon intellektuális követelményeket, melyek a sikeres gyakorlati működés előfeltételeit képezik. Én tizenegy évet töltöttem az erdészeti foglalkozás érdekkörében részint mint tanuló, részint mint hivatalnok. A gyakorlati életet és annak tudományos szükségeit ismerem. Ide veszem még nem csekély mértékben eszközölt pedagógiai tanulmányaimat, a melyek képessé tesznek annak megítélésére, hogy milyen képzetekkel és hogyan kell felruháztatni annak, a ki önálló és tökéletes képzettségű erdőgazdává akar lenni. E tapasztalatok és tanulmányok azok, melyek támpontjaimul szolgálnak, ezek a fegyverek,, melyeket az ellentétes véleményekkel szemben védelemre és támadásra használhatok.

Én úgy látom, hogy elórkezet némely kérdés meg- bolygatásának az ideje. Az akadémia olyan fogyatékos, magában annyira nem bizó ismeretkészlettel látja el a küszöbéről távozó növendékeket, melylyel azok nemhogy valamely erdőgazdaság, vagy jelöljünk szükebb határokat: valamely erdőüzem önálló vezetésére képesek, hanem a legelemibb gyakorlati feladatokkal sem tudnak a maguk emberségéből megküzdeni. E súlyos Ítéletet személyes tapasztalataim alapján merem a maga leplezetlenségében formulázni, de átcsillámlik ez a nézet más szakemberek nyilatkozatain is. Hiszen a gyakorlatba kilépő fiatal emberekről az a hivatalfőnökök felfogása, hogy nem tudnak semmit, vagy hogy szabatosabban fogalmazzuk véleményüket: úgy a mint az akadémiáról kikerülnek, szakismeretet igénylő értelmi munka önálló végzésére nem alkalmasak. Vegyük pedig hozzá, hogy nem gyermeki pallérozatlan elmékkel foglalkozott a főiskola, hanem felnőtt, intelligens emberekkel. Ezekből négy hosszú év munkássága nem egy- egy tudatos szak egyéniséget teremt, hanem gyámoltalan kezdőket, a kiknek nem tudnánk oly szerény mükö- ködési kört kihasítani, melyet csupán önerejükbe vetett bizalommal elvállalni bátorkodnának. Azt hiszem, hogy ez az állapot gondolkozóba ejthet bennünket; gondolkozóba ejthet az erdészeti akadémia didaktikai értéke és rendszere felett s ösztönözhet, hogy a baj gyökér- szálait kutassuk.

Ha összevetjük az erdészeti pályán működő fiatal szakemberek munkakörét más gyakorlati hivatás hasonló korú egyéniéivel, lehetetlen, hogy az ember el ne boruljon s szánalmat ne érezzen az iskolázott egyének iránt, kikkel oly semmitmondó részletmunkát végeztetnek, mely a művelt észt valósággal megalázza. A mérnök, az orvos, a bányász a maga szaktudománya terén ré- ges-rég mester hírében áll, mikor az erdőgazda még kiskorúsága inasóveit szolgálja. Hát itt valahol hibának kell lenni, melyet tovább sem nagyképűséggel, sem ámítással takargatni nem lehet. Mivel nem tételezhetjük fel, hogy az erdészeti pályára ifjúságunknak csak a legalja inegyen s mivel az sem igaz, hogy az erdészeti a gyakorlati szakismeretek közt a legnehezebb, nincs más hátra, minthogy tekintetünket az erdészet iskolája felé forditsuk. Ezt szükséges elemző bírálat tárgyává tennünk, ezt kell kétkedő kérdéseink kereszttüzébe állítanunk. Hogy váljon helyesen vannak-e összeválogatva az akadémián előadott tantárgyak ? Nincs-e köztük felesleges, vagy a tulajdokóppeni szakismeretektől időt és figyelmet elvonó? Nem terheljük-e meg olyan követelményekkel is hallgatóink emlékezetét, a melyek révén egyes szakokban (mérnöki, mezőgazda- sági) teljesen ki nem képeztethetvén, a fő célt véthetjük el, t. i., hogy kizárólag erdőgazdák legyenek ? Az összes szaktárgyak úgy vannak-e koncentrálva, hogy mind egy közös célt szolgáljon, mind egy gyümölcsöt érleljen: a kimerítő és biztos szaktudást? Vájjon nevel-e az akadémia biztos, alapos készültségű, önálló ítélettel biró, föladataikat komolyan átérző, gyors és határozott kézzel elvégező szakembereket ? Nem tökéletlen-e a mai semestris vizsgarendszer? Vájjon milyen viszonyban álljon az oktatásban az elméleti és a gyakorlati tanítás? Milyen viszonyban álljon az akadémia a gyakorlati élethez ? Nem szorul-e reformra a íőiskolai könyvtár, a laboratóriumok, füvészkertek stb. használata, hogy a hallgatóságot az önálló tanulmányozásra és kutatásra utalva, eddigi járszalagától megszabadítsuk s nagykorúvá tegyük? Továbbá, hogy mire jó az a mai tanársegédi intézmény, mely jelenlegi alakjában az egyéni munkásságnak, az önálló működésnek, a tudományos buvárlatnak nemhogy melegágya volna, de valóságos vesztőhelye? Végre, hogy nem kellene-e a főiskolai tanárképzésre, illetőleg kvalifikációra vonatkozólag bizonyos irányelveket megállapítani, melynélfogva a jövőben csakis olyan tanárok kerülhessenek a főiskolához, a kik a gyakorlat terén páratlan tekintélyek, de szakmájukban az elméleti indokolás és belátás minden fegyverével is rendelkeznek? Szóval tudományosan értik-e a maguk dolgát és szaktudósoknak méltán nevezhetők-e ? E kérdéseket pedig nem lehet csak egy helybenhagyó igen-nel, vagy nemmel elütni, hogy igy maradjon minden a régiben, hanem jogosultságuk felől megvitatást érdemelnek. Már hogy