Ung, 1905. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)
1905-07-02 / 27. szám
XLm. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1905. julius 2. 27. SZÁM. Szerk esztőség-: Vármegyeház-tér 1-ső szám. Előfizetési feltételek: Cfiak az „Ung“ lapra s Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám 20 fill A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak viasza. '„Ung vármegye Hivatalos Lapjáéval együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor Nyilttér soronkint 40 fillér. VEGYES HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ IJNGMEGYEI GAZDASÁGI EG YESU LET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Tanítók jubileuma. Szivet, lelket emelő, s végeredményében megható ünnepély folyt le a múlt hó 25-én vármegyeházunk nagytermében. Az ungvári róm. kath. iskolaszék adott e napon módot arra, hogy Ungvár város két érdemes tanügyi férfia részesülhessen a nagyközönség igaz, őszinte és nyilvános elismerésében, melyre 40 évi tanítói működésük alatt a szó szoros értelmében reászolgáltak, kiérdemeltek. Lewandows\hi István és Terebessy Ferencz róm. kath. fielemi iskolai tanítók betöltvén szolgálatuk 40. évét, az iskolaszék nyilvános ünnepély keretében óhajtotta leróni elismerését, bee-ülését a két veterán tanítóval szembán, a kik, miként Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő ünnepi beszédében igen jellemzően kiemelte: „megmutatták nekünk, hogy miképen kell munkával áldozni a haza oltárán, de a kik éppen ezen munka által újjászülettek negyven nemzedékben !“ És az ünnepély fényesen sikerült. Eljöttek a jelenlegi és volt tanítványok, a kik között nem egy erősen deresedő főt is láttunk, eljöttek a kartársak, de eljöttek társadalmunk előkelőségei is, hogy tanúbizonyságot tegyenek a mellett, hogy az ünnepély részesei a legnagyobb mérvben méltók az elismerésre, a köszönet és hálanyilvánitásra. Az ünnepélyről a következő tudósítást adjuk: A vármegyeháza nagytermét már 11 óra előtt teljesen megtöltötte az ünneplő közönség, a kik között ott láttuk Lőrinczy Jenő alispánt, Benkő József apát- íőesperest, Bánóczy Béla vármegyei főjegjrzőt, Fin- cicky Mihály polgármestert, Románecz Mihály főgimn. igazgatót, a főgimn. tanári kar több tagját, Hidasi Sándor kir. tanfelügyelőt, dr. Ország Jakab vánn. t. orvost, Wilcsek Jánost az iskolaszék elnökét, az iskolaszék tagjait, az ipartestületi elöljáróságot, élén Flach Jakab elnökkel, Jaczkovics Mihály alapítványi pénztárost, az állami elemi iskola tanitói karát stb. stb. Wilcsek János, az iskolaszék világi elnöke nyitotta meg az ünnepélyt, a kinek felkérésére küldöttség ment a jubilánsokért. A jubilánsokat a vármegyeháza nagytermében is ritkaság számba menő erős és harsány éljenzéssel fogadta a közönség. Az éljenzés csillapultával az ungvári dalárda Boksay János karnagy vezetése alatt elénekelte a Hymnuszt, a mit a közönség állva hallgatott végig. Az ének elhangzásával Wilcsek János ez. főgimn. igazgató, iskolaszéki világi elnök mondotta el megnyitó beszédét, a ki az ünnepség napját nemcsak az ünnepeltek érdemeinek méltatása szempontjából, de abból a szompontból is örömmel üdvözölte, hogy a róm. kath. közönség életjelt ad magáról, olyan életjelt, melynek ő még nem volt részese soha ! Beszédének egész folyamata alatt a felebaráti szeretetre, a munkára, a keresztényi szellem fejlesztésére, ápolására inti és kéri a közönséget s beszédét Így végzi: » • ■ • Mit kell tehát cselekednünk ? Vissza kell térnünk a régi kereszténységhez, a hol nem voltak hatalmas patrónusok, hanem minden egyes keresztény patronusa volt a maga vallásának, eleven feje a kereszténységnek. Alakuljunk egy szerotő hitközséggé, hogy alkalmunk legyen műveket alkotni Istenünk dicsőségére, mert a mi vallásunk nem ismer gőgös arísztokracziát, mert a mi vallásunk szerint a legnagyobb büszkeség az alázatosság és legnagyobb vitézség az önönmagának való legyőzése! Az ily irányban való műküdésro törekvés jelét látom a mai napban, azért üdvözlöm ezt a napot és azt mondom: Salve laeta dies, Meliorque revertere semper! Üdvözlégy te mai nap és minél szebb alakban térj vissza nekünk minél gyakrabban!“ Hosszas, lelkes éljenzés követte az elnöki megnyitót, mely után Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő mondotta el ünnepi beszédét, a mit szószerint itt közlünk: Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ungvári róm. kath. iskolaszéknek érdemekben gazdag egyházi elnöke, Benkő József apát ur felkért, hogy a mai örömünnepen vegyek részt, üdvözöljem néhány szóval a két kartácsát, a kik 40 hosszú éven át híven sáfárkodtak az Ur szőllejóben; nemzedékre nemzedéket neveltek, oktattak nemcsak a jóra, szépre és igazra, hanem az Isten szeretetére és félelmében. Megvallom azonban, hogy nem egyedül e megtisztelő kérelem vezetett ide; itt volnék e nélkül is, mert úgy tudom, hogy a tanfelügyelőnek ott a helye, hol a tanitói érdemet ünnepelik; úgy érzem, hogy én nem szivességet teszek, hanem egyszerűen csak kötelességet teljesítek akkor, mikor mint a tanügyi kormánynak itteni közege nyilvánosan tanúságot leszek arról, hogy az a 40 esztendő nemcsak az ungvári hitközségnek volt kedves, tetsző munka, hanem áldozat is, áldozat a haza oltárán ! — S itt vagyok azért is, mert véreimről van szó, tanító voltam, az is maradok, mert tanítónak lenni szép, nemes és magasztos hivatás ! De milyen is ez a mi társadalmilag igen-igen szerény, sokszor, a legtöbbször kellőleg nem méltányolt, gyakran félreértett, de — hála Istennek — a legnagyobb államférfiak, az elsőrendű kulturpolitikusok által ma már észrevett, fontos tényezőnek elismert hivatásunk ?! Megfelelek erre. A tanítóképzőből útnak indul, legtübbnyire gyalog, egy anyagiakban végtelen szegény ifjú, egész pod- gyásza nehány paedagogiai mű, „oklevél" czimmel egy ív papir és ezeket, mint drága kincsét, hóna alá szorítja és úgy halad. Csak szive, lelke nehéz, mert ez csordultig van telve idealizmussal, lelkesedéssel és határtalan szeretettel 1 Mikor annak a kicsiny falunak a határába ér, melybe az isteni Gondviselés kirendelte ; mikor maga előtt látja elterülni jövendő működésének szinterét; látja az egyszerű házakat, a szerény temp- lomocska égnek emelkedő tornyát; a hullámzó vetést, a kis kerteket, és látja azt, hogy mindezeket egy és ugyanaz a nap aranyozza be, mely szegénynek és gazdagnak, kicsinynek és nagynak, gyengének és hatalmasnak egyaránt osztja melegítő, éltető sugarait, akkor ez az itju önkéntelenül leveszi fövegét, tekintetét az égre emeli és ekkép fohászkodik : Uram, Istenem ! itt szined előtt esküszöm hűséget hivatásomnak! Engedd, hogy ón lehessek e községnek mindene; adj erőt nehéz kötelességeim teljesítésében, mert hisz „nincsen nekem más czélorn, más akaratom, mint e szegény, de általam szeretett, jó népnek tanítása, nevelése!“ — Ez az ifjú, i. t. Hölgyeim és Uraim, a tanitó ! — Az a tanitó, kit pályája iránti igaz szeretet vezet, kit valódi lelkesedés szállott meg, ki a szó nemes értelmében mestere akar lenni annak az ügynek, melynek élére állott, melynek életét szenteli! — Az a tanitó az, ki tudja, a ki érzi, hogy működése az, mely vagy átokként hathat a községre, a község generatiói- nak egész sorára, vagy uj életet, megelégedést, boldogságot, áldást terjeszthet az egész környékre ! Azt mondottam, hogy az ifjú egész holmija nehány könyv volt, csak szive, lelke nehéz, mert csordultig van telve szeretettel. Ez a kép igen-igen sok esetben maga a való élet. — A ki a tanitói pályára lép, az az első naptól kezdve tudja, annak tudnia kell, hogy hivatala a legjobb esetben szerény, igen szerény megélhetést biztosit ugyan, megadja a mindennapi kenyeret, de nem az az ut, melyen anyagiakat, vagyont szerezhetne, jólétet biztositna magának és övéinok. A ki tanitó lesz, annak eleve tisztában kell lennie azzal, hogy azon falak közé, hol ő a szülők legdrágább kincsét, gyermekeik lelkét formálja, hol a jövendőt késziti elő, oda hir és dicsőség, rang és kitüntetés nem hatol be, mert hiszen e falak közt csak csendes munka folyik, az élet egyhangú, zajtalan, s ez a külső világot, melyben gyakran egyedül kidüllesztett mellel is lehet érdemet szerezni, magára nem vonja; — annak tudnia kell, hogy a tanitó munkájának gyümölcse későn, a legtöbb esetben csak akkor érik be, mikor már maga a tanitó nincs is; — annak eltökélve kell lennie, hogy attól a pillanattól kezdve, mikor tanitói minőségben először lépi át a kicsinyek templomának küszöbét, utolsó lehelletéig tanitó marad; annak biznia kell önmagában, az emberekben, hinni Istenben, tudni: hogy „drága kincs a hit, mert tűrni és remélni megtanit s mig a sir reá nem lehel“, a tanítónak mindig bizni, hinni és remélni kell! Ifjan ilyen pályára vállalkozni, lemondani eleve minden külső hiúságról, a nehéz, fárasztó, gyakran sorvasztó munkában soha egy perezre el nem csüggedni, hanem minden évben egy-egy uj növendéksereggel élőiről kezdeni a munkát, úgy tenni, mint a levert fészkét újra rakó fecsße: ez nem könnyű feladat, ehhez nem elégséges türelem, tanultság, akarat, hanem ehhez az igaz hivatásszeretet isteni szikrája kell, szív, mely ezzel csordultig van telve ! Az az ifjú, ki ilyen szivvel, a melegségnek, a szeretetnek ezen égi malasztjával indul útnak, annak a tanitói pálya soha nem lesz teher, hanem az igaz, benső lelki örömüknek kiapadhatatlan kutforrása; az minden szegénysége mellett gazdag, hir és dicsőség, rang és kitüntetés nélkül is nemes és előkelő lesz, mert: „szivéért sziveket nyer cserébe.“ Az a tanitó ellenben, a ki érzi, hogy szive nem ily lánggal van telitve, annak sokkal jobb, ha előre lemond, ott hagyja ezt a pályát, mert az ilyen előbb-utóbb úgyis átvedlik közönséges, önző, mentül kevesebbet dolgozni, vesződni szerető emberré, s bár elismerem, hogy közönséges embernek lenni legalább is emberi dolog, de a tanitói pályának ily emberre nincs szüksége ! Az ilyenek áldozattá válnak, nekünk és az ügynek ilyen áldozatokra nincs szükségünk! — A tanitói pályán virágokat és e virágokból értékes, nemes gyümölcsöket csak az a tanitó érlel, a ki önzetlenül tud áldozni, fel tudja áldozni azt, a mi neki legdrágább, szivvel, lélekkel fel tud áldozni egy hosszú, munkás életet a nevelés és oktatás szent ügyének! Csak az ilyen munka, csak az ilyen élet kedves az Ur előtt és csak ilyen áldozatot fogad el a haza a maga oltárán! A buzgó, a jó tanitó áldozatot hoz a hazának, mert a nevelés és az oktatás nemcsak az egyes szülőknek dolga, hanem közérdek, országos ügy, azért, a ki valódi, tiszta lelkesedéssel, szívós kitartással és Istenbe vetett megingathatlan bizalommal szolgálja a tanügyet, az magát a hazát szolgálja! Az az ifjú, a ki pályájának kezdetén tanú nélkül fogadalmat tesz, hogy tanitói kötelességét híven fogja teljesíteni és e fogadalmat nehéz viszonyok közt egy élten át meg is tartja, az a hazának, a hazáért él! Értelmes, istenfélő, dolgozni tudó és szerető iparosokat nevel, kik tudatában vannak annak, hogy egyedül a becsületes, a jól végzett munka az, mely emeli az egyest, biztos alapot nyújt a társadalomnak és nagy- gyá teszi a hazát. Kereskedőket nevel, kik szorgalmukkal, ügyességükkel gyarapítják a nemzeti vagyont. Földművelőket nevel, kik ragaszkodnak a szülőföldhöz, verejtékkel munkálják azt, szeretik, imádják annak minden rögét. Jellemes embereket nevel, önérzetet plántál minden tanítványának leikébe, száz meg száz olyan polgárt kószit elő az életre, a ki tiszteli a törvényt, megadja a királynak, a mi a királyé, és élni, ha kell meg is halni tud a hazáért ! AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES'IZÜ TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER.
