Ung, 1904. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-31 / 31. szám
XLIL ÉVFOLYAM. UngTár, 1904. julius 31. 31. SZÁM. Szerkesztőség:: Vármegyeház-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak viaaza. Nyilttér soronkint 40 fillér. VEGTES IVETT hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Csak az „Ungc< lapra : Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. „Ung vármegye Hivatalos Lapjá“-val együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Emberi gyarlóságok. Hiba nélküli ember nem létezik. A legerősebbnek latszó jellemen is tapad gyengeség. Törekvésünket a tökéletesség elérésére sohasem koronázhatja teljesen kielégítő siker, a legtöbbet, amit elérhetünk az, hogy a jó tulajdonságok annyira ellensúlyozzák fogyatkozásainkat, hogy közfelfogás szerint kifogástalan jellemtiek legyünk. Daczára azonban, hogy minden, tehát a legideálisabb igényeket is kielégítő eredményt jellemünk nemesítése tekintetében elérni nem lehet, szüntelenül es serényen kell iparkodnunk, hogy jellemünket csiszoljuk, hibáinkat, vétkeinket, ha még oly jelentékteleneknek látszanának is, szigorú, kíméletlen kritikával ostorozzuk. Mert csakis a leglelkiismeretesebb és inkább túlhajtott, mint elnéző önkritikával érhetjük el, hogy az ember legszebb s a többi teremtményektől megtagadott erény a tisztaszivüség, a nemes- lelküség birtokába jussunk. E lelki tulajdonság megszerzéséhez a test épsége is megkivántatik. Testi fogyatkozások ugyan nem zárják ki az élet fenkölt felfogását, de az egészség hiánya többnyire károsán befolyásolja lelkünket. Általánosan ösmert közmondás, hogy csak ép testben lakik ép lélek. Beteg embernek beteg a munkaképessége, beteg a karaktere, önérzete, gondolkodása, szóval: egész lénye. Már pedig beteg emberek társadalmának nemzetet fentartó képessége elernyed, az állam gépezetének kerékküllőiben korhadas áll be, a nemzet sorvadásnak indul, mert annak alkatelemei: az egyes emberek saját testi és szellemi épségük karbantartását szem elől tévesztik, s a modern élet vasári zajában egymáson keresztülgázolva, egymást legyűrve törekszenek a boldogulás czelpontja felé, a kultúra elektrikus langja mellett. Kevesen érik be saját sorsukkal. Az egyik koplal, csakhogy külsősegekben többnek lássék, mint a mi; a másik többet költ, mint amennyi budgetjéből telik, mert összeköttetéseinél fogva lépést kíván tartani a társasággal A szerényebb viszonyok közt levők utánozni, elérni akarják a tehetősebb, a magasabb állásuakat szokásaikban, életmódjukban, szórakozásaikban, s e törekvésükben rendesen a gazdálkodás egyensu lya meghibban, beáll a deficzit, a sok adósság, a gond, amivel természetesen lépést tart az idegesség, vérszegénység s ezek nyomán ezer meg ezer nyavalyája a családnak. Hogy mennyire el van terjedve e kórság már az utolsó falun is, az a szorgos szemlélő figyelmét el nem kerülheti. Gyakran lehet alkalmunk családok romlását látni, miként jutnak azok a nagyratörek- vés lejtőjen fokról-fokra tönkre. S honnan ered ez a kóros jelenség? Azt mondják, hogy a kultúra az a baczillus, mely befészkelte magát az emberek agyvelejébe és ezt az állapot előidézte. Utalnak arra, hogy czivilizálatlan, vad népeknél sohasem észlelhető idegesség. S bár ez az utóbbi állítás megfelel a tényeknek, mégis igazságtalan a kultúrát okolni az említett modern betegségekért. A kultúrának megvan a maga országúba; a tudomány, műveszet, ipar és kereskedelem képezik a kultúra termékeny talajat. Mi köze is volna a kultúrának ahhoz, hogy a napszámos, ki egész héten — sokszor koplalva — nehéz munkát végez, vasárnap eldorbézoija egész heti keresetét. Nem a kultúra itt a hibás. Az emberi gyarlóságok és nyavalyák egyéb forrásokból erednek, masok azok az indító okok, melyek a társadalom és az egyes ember romlását előidézik: az erkölcs sülyedése, az erkölcs hiánya. Ez az a baczillus, mely az emberek egymás iránti hitét, bizalmát megfertőzte, ez ölte ki az igazbarát fogalmát, a felebaráti szeretetet az emberek szivéből, ez az oka, hogy a nő férjének, és férj nejének hűségében föltétlenül nem bízik, a házastarsak egymás iránti bizalma fölött csak a féltékenység őrködik, — az őrködik egymás erkölcse fölött, a mint a pénztáros iránt is, az adósok iránt is a kauczió és váltó tartja ébren úgy a hogy a bizalmat. Hol van manapság a felebaráti tisztességbe és becsületbe vetett igazi föltétien hit és bizalom ? Kisérjük csak figyelemmel a fővárosi lapok törvénykezési rovatait. A sikkasztások és lopások egész lajstroma tárul elénk; a rendőri sajtó-iroda évenként szárazon közli a lopás, rablási statisztikát és mert a törvény a legtöbb esetben elégtételt szerzett a társadalmi renden elkövetett bűncselekményekért, a társadalom csakhamar napirendre tér fölöttük, a helyett, hogy keresné, miképpen lehetne a társadalmi rendet erkölcsi utón helyreállítani. A folyót nem állíthatjuk meg folyásában, a rosszat csirájában kell elfojtani s ez csak úgy lehetséges, ha gyermekeink artatlan, szeplőtlen lelkületét, szebb és nemesebb eszmékkel tápláljuk, mint a mai családok és a mai iskolák, s csak egy jól és czélszerüen nevelt uj generaczió keltheti uj szárnyra az erkölcstelenség fertőjébe süiyedt nemes, tiszta érzést, becsületes felfogást, felebaráti szeretetet, a vallási tiszteletet s a gazdasági egyensúly vezérszellemét: az önérzetes, szerény munkában megedzett férfias akaraterőt. Ennek kiküzdése a jövő iskoláira vár. Szerződés a Cunard-dal. A Cunard Line-val kötött és már túlsókat megvitatott szerződés most teljes szövegében előttünk fekszik. A fiume-newyorki vonal létesítését czélzó és fennállásának biztosító szerződést e hó 25-én Tisza István gróf letette a Ház asztalára, bogy megszűnjenek. azok a találgatások, melyek e szerződéssel kapcsolatban felhoztak és hogy kitüujók az is, hogy e szerződésnek semmiféle meg nem engedett pontjai sincsenek. A szerződés főbb pontjai a következők : A Cunard elvállalja a Fiume és New-York, valamint New-York és Fiume között egy személy, posta- és áruszállításra berendezett vonal ellátását úgy, hogy Rákóczi itthon. Rákóczi! Rákóczi! Szent magyar hazánknak És a szabadságnak büszke bujdosója . . . Megmozdul a néped és a virágoknak, Meg a szeretetnek záporát leszórja Te dicső utadra, szellemed útjára . . . Térj haza Rákóczi! Többé a hazádból Testednek, lelkednek nem lesz bujdosása. Térj haza Rákóczi ! Hódolva tenéked Utadban a szivek mind-mind leborúlnak, A csizmád porára, sarkantyúd nyomába Hirtelen megáradt örömkönnyek hullnak. Hej a magyar könnye ha megárad egyszer, Olyan nagy, olyan mély, mint a teutánad Nagybúsan mormoló rodostói tenger. Rákóczi! Rákóczi 1 Vesztett szabadságunk, Szomorú rabságunk bujdosó vitéze ! Boszporus partjáról térj megint a honba Jutalmazva, s ha kell, büntetve, Ítélve Oszd az igazságot, megszenvedtél érte, Belevérzett sokszor a te magyar szived Bús hazátlanságnak égető sebébe. Térj haza Rákóczi! Lépj ki koporsódból, Hívogatva vár ez árva hon ölébe I Nem hallod Rákóczi ? Nem hallod, hogy szólit. Hogy ápolva, óva boruljon fólédbe, Megtartsa a szived késő századoknak, Ahol unokáink példádon okulnak, Fényes szabadságról, s rólad álmodoznak. Vidor Marczi. Hirlapirás a vidéken. Nekem tnlajdonképen most egyéb feladatom nem lenne, minthogy zokogásomat egy zsebkendővel visszafojtsam, mert annyira rémesen hajmeresztő mozaikdarabokból tákolták a minapában részint a vármegyék központjaiban, részint pedig a fővárosban a vidéki hirlap- irást és annak toliforgatóit. Hogy azokból a kesernyés jeremiádokból egy árva szó sem igaz, arra minden minutában akár hitet is teszek. Móltóztassék jól megérteni! A vidéki hírlapíró igaz, hogy nem ugorhat át Lussin-Piccoloba egy czigarettát elfüstölni, nem horgonyoz a jachtja a Kiéli csatornában és nem a román stílben épült kastélyában tér éjjeli nyugodalomra — ez a valóság. Hanem igenis tisztességesen megélhet filiszter értelemben — tisztességes munkája után. Mert hát Bohémia lakossága jobblétre szenderült és a tizenkét tárczahasábos novellákban hiába igyekeznek beléjük életet lehelni. Sohasem fogunk többé kedves imposztorságában gyönyörködni. A hirlapiró — különösen a vidéken — pont déli 12 órakor húslevest és paradicsommártást eszik és ha megkérdjük tőlük, vájjon nem óhajtják e vissza Murget mozgalmas életét, bizonyára oly darabot fognak leszelni feleletképen az ürüczombból, hogy a hentesnó szégyenkezve fogja csipkedni zsirós kötényének széleit. Kár a romantika czatatjait összefoldani próbálni. Ilyennel csak a gimnazista-szerelemben csalódott kisasszonykák elismerését lehet kivivni. Ami pedig a vidéki újságíró titáni munkáját illeti, arról jobb hallgatni. Tessék csak megnézni a vidéki lapokat, minő hangos csattogást, kattogást hallani ki belőlük. Ezért nem okozom őket, mert hiszen arról nem tehet senki. A vidéken uralkodó nyomorúságos viszonyok gyakran még a legnagyobb ambicziót, a legnagyobb akaraterőt is leszerelik. Csak az helytelenítendő, hogy néhány kollégám az Apollóban úgy tünteti fel a vidéki zsurnalisztát, mint egy agyonhajszolt, kiéhezett egyiptomi rabszolgát. Mire való ez a túlzásba csapó szupperiativus ? A közönség finnyásabb részének egy félílakon otkolonjába kerül, mig a hirlapirók ökölbe szorult kezekkel péidálódznak a jó meg a rossz barátokról. A legtöbb vidéki városban nincsenek hivatásos hirlapirók, csak dilettánsok, amatőrök, akik az újságírást vagy mellékkeresetnek, vagy pedig czifra sallangnak tekintik. És a nyomdai üzlet fellendüléséhez szükséges egy lap, mely alkalomadtán egyeseknek gyöngéden az orra alatt piszkál és ugyanazoknak egy pompás „sluss“ méltó megkoronázásának fejében az örök halhatatlanság ribizkeleveleit fűzi homlokukra. Szóval itt a lap nem maga egy hatalmas gép, hanem egy másik gépen csak egy igénytelen szelep, melyet a viszonyokhoz képest lassan vagy hangosabban engednek brekegni. A közönségnek a lapokkal szemben való hideg viselkedésén még csak csodálkozni sem leüet. Mert elvégre azt az olvasót nem lehet arra kényszeríteni, hogy a saját pénzéért bolond gombákkal traktálják. Ha leszúrta a lap előfizetési arát, joggal megkövetelheti, hogy olyan olvasmányt adjanak a kezébe, mitől egy edzett kannibál nem kap hascsikarást. Már pedig dilettáns hirlapiró csakis szamárságot produkálhat. Aki tudja, hogy egy közönséges napi- hír megírásához mennyi gyakorlottság, mennyi rutin, mondhatnám mennyi művészet igenyeltetik, az természetesnek fogja találni, hogy avatatlan toliból az egész hírlapirodalmat diszkreditáló zöldség kerülhet csak ki. A lapok a világért sem alkalmaznának pro- fesszionátus zsurnalisztát, mert hiszen az is ember, tehát a levegőből nem élhet. Olyanokat ültetnek tehát a szerkesztőség íróasztalához, kinek a 20—30 frt havi lizetés pusztán a kravatlija költőiességének emelésére jó. Az illető még csak nem is sejti, hogy mi az az újság, minő érzelmekkel, minő fegyelmezett gondolkozásmóddal és lelkiismerettel szabad a tollat a kezébe
