Ung, 1904. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-06 / 10. szám

2. oldal.

TT !bT <310 . szám

bizony-bizony hasonló mérvével működnek más városok is, amelyek az elmaradott ósdi- ság fertőjéből a modern haladás rendjébe, díszébe be akarnak illeszkedni.

Ungvár város sem lehet kivétel. Itt is — a múlt annyi mulasztása után! — csak nagy áldozatokkal lehet megalkotni mindama műveket, melyek nélkül modern, művelt város manap már nem lehet. És igazában méltatlan dolog mindig a pótadót emlegetni. És sértő, de legalább is bántó a sok száz, idegenből ideszakadt tisztviselőre s a helybeli amaz intelligens állású egyénekre, akik ingatlannal nem bírnak. Ne feledje senki, hogy iparos és kereskedő és sok más foglalkozású polgártársaink jövedelmének tetemes részét a tisztviselőktől nyerik, kiknek ha napi szükségleteiket kifizetik, alig marad valamijük. De nem szabad, nevezetesen a modern, művelt igények kielégítését szolgáló alkotások megbirálásánál figyelmen kívül hagyni azt, hogy ha ezek megalkotásának költsége első sorban az ingatlan tulajdonosokat terheli is, az azon alkotások által íorgalomba hozott jövedelem tetemes része ismét csak a nem ingatlan tulajdonos tisztviselők és más értelmiségek zsebéből kerül elő, és oda nem tér többé vissza. így hát ime azok a kiadások, költségek, amelyek a modern igények követelte alkotások létesítésével városunk érdemes polgárosztályát, igen is tény, hogy első sorban és legerősebben sújtják anyagilag, ránehezednek a város más elemeire is, nevezetesen a városi polgárság (mert valamennyien azok vagyunk) ama részére is, mely értelmiségi munkát végez azon igen számos hivatalban, melyekkel Ungvár város, Istennek hála, elég bőven van megáldva.

Fel tehát lelkesen a vízvezeték létesítésének nagy munkájára egyesült erővel, egyenlő áldozatkészséggel. Az egyesült erő nemcsak a vízvezeték létesítésénél kell, de az Ung vizét ez időszerint megfertőző és élvezhetetlenné tevő akadályok elhárításánál is, ha t. i. a vízvezetéknél az Ung szürött vizét óhajtjuk felhasználni. A perecsényi gyári művek fertőző anyagának karos hatasa abban is nyilvánul, hogy az Ungmenti falvak immár a halállomány tetemes megfogyásaról panaszkodnak. Amely vállalat oly nagy osztalékot fizet részvényeseinek, gondoskodjék maganak ott helyben valamelyes tóról, levezető külön csatornáról és ne sértse egész nagy vidékek közegészségügyi érdekeit. Ennek a kérdésnek a megoldásával kezdje meg a kiküldött bízott- ság nemes feladatát. Dortsik g

*

A &

A vízvezeték érdemében megtartott értekezlet a következőképpen folyt le:

Az értekezlet egybehivöja, Benkő' József városi képviseleti tag üdvözölvén az egybegyűlteket, kijelentvén, hogy azért hivta egybe a lakosság legkülönbözőbb osztályának képviselőit, hogy az igazi közvélemény nyilatkozzék meg ez igen fontos ügyben. A terv megvalósításának ideje most a legkedvezőbb ; mert a közel jövőben foganatosíttatni szándékolt nagyobbmérvii utczakövezés és csatornázás alkalmával a vízvezetéki csövek is lerakhatok volnának. Az a véleménye, hogy ha a közvélemény a vízvezeték létesítését kívánja, és a vízvezeték igénybevétele kötelező nem lenne, de a város és* az állam támogatása elóretik, akkor a nagy mű létesithető.

Sajó Elek dr., értekezleti jegyző szerint a vízvezeték létesítése és berendezése nem követel nagy áldozatot. Az évi törlesztési szükséglet hozzávetőleg

20.000 K. Ha csak a városban lévő 1100 ház felébe vezetnék és rendeznék be a vízvezetéketekkor is 100 liter viz csak 3 fillérbe kerülne.

Czibur Vilmos tájékozás végett átnézeti térkép készítését s a vízvezetéket igénybevevők összeírását tartja mindenekelőtt szükségesnek. Ugyanily értelemben nyilatkozott Fejér Emánuel is. Szabó Lajos szerint pedig, mivel a tűzoltásnál és az utczaöntözéshez igény bevehető a vízvezeték, a város is bevonandó a mozgalomba. Spiczer Sándor dr. szerint is az ügyet a városnak kell kezébe vennie, mert az ügyet csupán társulás utján nem lehet létesíteni. A költségek és egyébb szükségletek iránt számszerűleg kell tájékozódni, ennek kivitelére egy bizottság küldendő ki. Reisman Arnold orvos szerint a kutvizek legnagyobb része fertőzött; éppen azért a vízvezeték létesítése elsőrangú közegészségügyi érdeke a városnak. Csak úgy véli az ügyet dűlőre vihetőnek, ha a vízvezeték igénybevétele kötelező lesz. Groszmann Péter helyesli a felfogást s több városra hivatkozik, ahol szintén kötelező a vízvezeték használása. Ló'rinczy Jenő alispán szerint a vízvezeték nem azért szükséges, mintha vízhiány volna ; de azért, mert a közönség a vizet a szennytől nem óvja és nagyban fertőzi, úgy, hogy e tekintetben hasonló állapotok messze vidéken nincsenek.

Örömmel látja, hogy a hangulat a vízvezeték létesítése mellett nyilatkozik. Szerinte is egy bizottságra kell bízni az előmunkálatokat. Ugyanígy vélekedik Komjáthy Gábor és Hampel János. Hevesi Mihály a polgárságnak nagy megterheltetéséről panaszkodik. Véleménye szerint a túlahidiakat, kiknek jó ivóvizük van, nein kell kényszeríteni a vízvezeték ^igény- bevételére. Dobrovszky Hevesi álláspontját osztja. Kerekes István orvos szerint a vizforrások tanulmányozása is szükséges. Erre az elnök kimondja, hogy a megjelentek a vízvezeték létesítését egyhangúlag kívánják. Az előmunkálatok végzésére kiküldött bizottság tagjaivá megváiasztattak: Benkő József, Szab ó Lajos, Grabovszky Román, Zachar Jakab, Pogány Gyula, Czibur Vilmos, Reisman Arnold orvos dr., Mijó Kálmán orvos dr., Mocsáry Géza, Fincicky Mihály, Sajó Elek ügyvédő dr., Kerekes István orvos dr., Spitzer Sándor ügyvédő dr., Gaar Iván és Szűcs János.

Epilog

„A villanjvilágiUs Ungváron“ czimii czikkre.

Irta: Dr, JReismaua Arnold.

A közélet, a közügy iránti szeretet és érdeklődés széles e hazában, különösen kis városokban vajmi csekély. Ezt mindnyájan tudjuk, mert napról-napra látjuk és tapasztaljuk.

Avagy nem-e tűnt föl városunkban is és nem-e képezte beszéd tárgyát azon feltűnő körülmény, hogy a fórumon szinte tiintetésszerüen hiányoznak azon férfiak, kik tudásuk, képzettségük, tapasztalatuk, eszük révén erkölcsileg kötelezve volnának arra, hogy ügyesbajos dolgainkban, nehéz helyzetünkben véleményt mondjanak, tanácsot adjanak ?

Restellem a fehér papírra rögzitni azon kicsinyes megjegyzéseket, melylyel e tényt egyesek magyarázták, midőn sértett hiúságról, érdekről, stb. beszéltek, holott ezzel az igazságot még meg sem közelitették. Egész más okát vélem én ennek tudni: kicsinyesek vagyunk és nem tudunk disztingválni! Igenis, elkedvetleníthet önérzetes, önzetlen férfiakat a közügyek szolgálatától azon nálunk, elterjedt szokás, hogy minden közügy megbeszélésénél csakhamar a személyeskedés, gyanúsítás, gúnyolódás, kicsinyítés terére lépünk.

Ezen — azt hiszem — nagyon is az igazságnak megfelelő reflexiókat keltette bennem azon privatim tudomásomra jutott tény, hogy villanyvilágításunk vállalata e lapok múlt számában a villanyvilágításról megjelent megjegyzéseimet személyes támadásnak, alapnélküli kirohanásnak, stb. vette.

Nem a védekezés avagy igazolásom szükségessége, hanem a legtisztább közügyszeretet késztet jelenleg egypár megjegyzés koczkáztatására.

Nem volnék modern eszméktől áthatott és a haladás zászlaját követő férfiú, ha a mi, iparban és vállalkozási kedvben oly szegény országunkban nem fogadnám elismeréssel és örömmel, ha akadnak, akik a mi viszonyainknak, környezetünknek, kényelmünknek modernné, szebbé való átalakításában tőkéjükkel és munkájukkal kiveszik a részüket. Már ezen felfogásnál fogva sem lehetett a múltkori czikknek oly ten- dencziája, hogy a villamos vállalatnak kellemetlenségeket, nehézségeket okozzon, mert ellenkezőleg: legyen meggyőződve a vállalat róla, hogy e város minden polgára szívvel, lélekkel kívánja és óhajtja, hogy e vállalkozás erösbödjék, terjeszkedjék és.anyagilag is viruljon nem csak e városban, de az egész megyében, de — nem a mi rovásunkra, ami erősebb megterhelésünk révén. Ép azért, mert senkinek sem czélja e vállalat elkedvetlenítése, kérve kérjük : ne lásson minden hozzászólóban ellenfelet — mint azt a múltban is megtette — hanem ellenkezőleg segítő barátot, kinél talán hiányzik a szakértői bírálat alapossága, de a jóakaratot nem lehet eltagadni.

Hogy mennyire felületesen vett tudomást a vállalat a tett megjegyzésekről, bizonyítja az is, hogy magára veszi azt, ami csakis a képviseletnek szólhat.

— Nem volt jobb két barát a p—i collegium falai között abban az időben, mint én, meg Darnóy Ferencz. Gyermekkori barátság kötött minket össze, mely a diákévek sanyaruságaiban, viszontagságaiban edződött meg oly szilárddá, hogy nemcsak tanulótársaink, hanem tanáraink is elismeréssel voltak az iránt. Mint szegény fiuknak, az volt a czélunk, hogy minél előbb kenyérhez jussunk s igy közös elhatározással léptünk a tanítói pályára. Az utolsó évre jöttünk be az iskolába, mikor a szomszéd faluban egy templomszentelés alkalmával megismerkedtem egy leánynyal: Barkó Margittal.

Komor hangon ejté ki e nevet az öreg tanító. A visszaemlékezés súlya alatt szinte meggörnyedt alakja s mintha a múltba tekintene vissza, mereven nézett az ablakra, ki a sötét éjszakába.

— Nem tudom én már lerajzolni előtted azt a lányt, öcsém, csak annyit mondok, hogy megbüvült, megigézett az első találkozáskor, s kitörölhetetlenül belopta magát szivembe. Gyakori vendég lettem házuknál. Mint elválhatatlanok együtt mentünk Darnóy Ferenczczel s mig én Margittal csevegtem, addig ő a lány apját tartotta szóval, ki nagyon kedvelte barátom vidám kedélyét s jóizü adomáit. Egy évig tartott ez az édes álom s ez az év volt a legboldogabb egész életemben. Mintha nem is e durva, közönséges világ lakója lettem volna, oly fényes színekben láttam magam előtt a jövőt, mikor Margittal esténként együtt sétálva építgettük légvárainkat. Türelmetlenül, de édes reményekkel eltelve vártam azt az időt, hogy az iskola porát lerázzam, s egy csendes kis fészket alapítsak magamnak ... Oh boldog órák, de elrepültetek, de eltüntetek 1 Nem maradt más belőletek, mint egy fájó, keserű emlék I . . .

Marja a szememet ez a dohányfüst. Megdürzsölte könybe lábbadt pilláit s folytatá.

— Elérkezett végre az oly nehezen várt nap. Kezemben volt a diploma és a lápkuti eklézsiának meghívó levele. Örömtől dagadó kebellel gyűltünk össze a bucsuestélyre, hogy egy utolsó „isten hozzád“-ot mondjunk egymásnak. Magasan lobogott már a jókedv lángja, Ígérgetések, baráti fogadkozások szavai hangzottak innen is, onnan is, mikor Darnóy — ki szemközt ült velem — átnyújtja kezét az asztalon s mosolyogva azt mondja:

— ígérd meg Pali, hogy nem hagysz ki a lakodalmadból !

— ígérem barátom s megszorítottam az elém nyújtott jobbot.

— Mi az ! Lakodalom ?! — kiabáltak szomszédaink, de már azon mi is ott leszünk pajtás ! Mikor lesz?

Remegő kézzel vettem ki tárczámból bárom szál lepréselt ibolyát s örömteljes hangon mondám az érdeklődőknek : az én választottam ezt a határidőt adta nekem: Mikor ezt a virágot másodszor látod kibontakozni, akkor jöjj el értem . . .

— Az Isten segítsen meg pajtás — riadoztak a fiuk s összecsengtek a poharak. A nagy lelkesedésben észre sem vettem, hogy Darnóy pohara érintetlen. Ő maga zsebrevágott kézzel, hátát a szék karjának vetve, ült. Felé nyújtottam poharam, mikor gúnyosan nevetve megszólalt.

— De nagyra vagy azzal a virággal. Ugyan nagy virtus volt onnan három szálat szerezni, a hol másnak bokrétával osztogatták !

— Feri, talán berúgtál? — kérdeztem kissé meg- hökkenve.

— Hát az is lehet, de borban van az igazság!

— Igazság? — hebegtem elsápadva. — Szólj, ki osztogatta és kinek ? !

— Ha tudni akarod: Barkó Margit, nekem.

— Az nem igaz! hazugság! —kiáltottam haraggal — én nem láttam soha!

— Nem láttad ? Hát ezt láttad-e ? Kaczagva tartotta elém öklét, melynek egyik ujján ott volt egy vékony zafírköves gyűrű, a mit én adtam elválásunkkor Margitnak.

— Az én gyűrűm — dadogtam kővé meredten. E pillanatban úgy éreztem, hogy minden csepp vérem jéggé fagyott s mint egy holdkóros, merev szemekkel bámultam azt előttem ugráló, villogó karikát; de a másik pillanatban mintha a csillagos ég szakadt volna rám, mintha a pokol minden elszabadult ördöge tüzes vasakkal égetett volna, azt hittem, szétpattan fejem az irtózatos kíntól.

— Beliál kígyója, te istentelen bitang — üvöltöttem vadállati hangon s a még mindig szemtelenül rám vigyorgó ördögöt egy kancsóval úgy vágtam főbe, hogy hanyatt zuhant az asztal mögé.

Aztán, mint a kit fúriák üldöznek viperakorbács- csal, kirohantam a nagy éjszakába, hogy a másikkal is végezzek. Dühtől lángoló szívvel, elvakultan futottam árkon-bokron keresztül. Egyszer csak kiesik a föld lábam alól s én hullok alá a semmiségbe . . .

Mint vihartépte tölgy a bércztetőn, úgy állott előttem az öreg rektor hadonászó karjaival, recsegő hangjával. Az újra átélt indulattól kimerülve roskadt karos székébe.

— Mikor magamhoz tértem, a Bodrog hűs hullámai nyalogatták tüskétől megtépett kezemet. Nehezen tudtam mozdulni, minden tagom fájt. Körülnéztem. Felettem négy öl magas meredek part, mellettem a megásott hullámsir, mely azt suttogta fülembe: próbáld meg még egyszer ezt a salto mortale-t! Kábult agjra- mon átvonult az elmúlt éjszaka története .... Fejem kezembe hajtva elsirattam megölt ifjúságom, megcsalt szerelmemet s a csendes habok velem együtt zokogták: a kígyó, a kígyó . . . Komjáthy István,