Ung, 1903. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1903-05-03 / 18. szám
XLL ÉVFOLYAM. Ungvár, 1903, május 3. 18. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Ungvár, Vármegyeház-tér 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden köz- emény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részé illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjelen minden vasárnap. Nyilttér 8 or önkin t 40 fill. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. LNG VARMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A vármegyei tisztviselők. Amint az állami tisztviselők kedvezőtlen anyagi helyzetük javitása érdekében két évvel ezelőtt megindították az egész országra kiterjedő s az összes állami alkalmazottak érdekeit felölelő nagyarányú s jelenleg már az eredmény biztos kilátásával kecsegtető mozgalmukat, csak természetes következménye a dolgokban bennrejlő erő működési rendjének, hogy a közigazgatás mostoha viszonyok közt élő vezetői is feljajduljanak a súlyos és felelősségteljes szolgálatukkal legcsekélyebb mérvű arányban nem álló jelenlegi ^anyagi ellátásuk kedvezőbbé tétele végett. Rövid két hónap leforgása alatt az összes vármegyék tisztviselői közrevonása mellett megtartott előértekezlet s az ezt április hó folyamán követő országos kongresszus ritka egyértelműséggel és egyöntetűséggel a leghatározottabban állást foglalt amellett, hogy — a vármegyék tisztviselőinek javadalmazása nem lévén összhangban egyrészt az ezen tisztségekkel összekötött nagyfontosságu állami érdekekhez fűződő lelkiismeretes munkálkodással, másrészt pedig a rohanó s a visszamaradást nem tűrő életviszonyok gazdasági, társadalmi s anyagi követelményeivel — okvetlenül beállott a fizetés javításának és emelésének szükségessége. A fizetésemelés, illetve javítás szükségességét jogos, méltányos és igazságos indokok alapján nem vonta kétségbe senki. A kérdés lényege tehát abban tömörül össze, hogy ki legyen az, aki a javításhoz megkivántató pénzösszeget előteremtse és rendelkezésre bocsássa. Lehetetlen kitérni az egyenes válasz elől, amely egyedül és kizárólag az államra ruházza e kötelességet, vagyis alig remélhető, hogy a vármegyei tisztviselők fizetésjavitását az egyes vármegyék autonomice kivetett és beszedett adókból képesek legyenek dűlőre vinni, mint ahogyan azt némelyek e kérdés egyedüli megoldási módjának gondolták. A magyar törvényhatóságok, mint önkormányzati testek, a kérdés ilyeténképeni megoldására nem hivatottak és nem kötelezhetők egyrészt a jelenlegi vármegyei tisztviselők, mint végrehajtó-hatalmi funkczionárusok sajátos helyzeténél, másrészt pedig az érvényben levő adóztatási módszer követelményeinél fogva. Mert a mostani vármegyei tisztviselő többé nem önkormányzati, hanem egyszerűen állami hivatalnok. Az önkormányzat az állami végrehajtóhatalom mozzanatai és funkcziói gyakorlása, az állami érdekek előmozdítása végett olyan állampolgárok által, akik e kötelezettségüket nem önálló élethivatásként látják el, hanem más társadalmi állásuk mellett. A vármegyei tisztviselők önkormányzatiaknak voltak tekinthetők mindaddig, mig ezt igazán csak „tisztességének tekintették és nem önálló élethivatásnak; midőn a közigazgatási funkcziókat nem azért vállalták el és teljesítették, mert az ennek ellenszolgáltatását képező anyagi javadalmazás és ellátás képezte egyedüli megélhetési módjukat, hanem külön társadalmi állásuk mellett a közügyek intézésének tisztességet biztositó áldozatkészségük következtében. Mihelyt bekövetkezett az az idő, hogy élethivatássá, keresetforrássá vált a végrehajtóhatalom ténykedéseivel való foglalkozás, elveszett a vármegyei tisztségek önkormányzati jellege. Az önkormányzat:.''jelleg a jelenben egyedül a tisztségek szervezésében és a tisztségekre való alkalmazás módjában nyilvánul. Egyébként, mivel az állam; végrehajtó-hatalom funkczióit és pedig nagyjelentőségű funkczióit végzi a vármegyei tisztviselő és mivel e funkcziókat élethivatásként látja el, mi sem természetesebb, minthogy a közigazgatás tisztviselői épp oly állami tisztviselőknek tekintendők, mint akár a végrehajtó-hatalom egyéb funkczióival élethivatásként elfoglalt tisztviselők. Ha pedig állami teendők elvégzésére van hivatva a vármegyei tisztviselő, csak természetes, hogy attól várja szolgálatának és szolgálatában felemésztett szellemi munkájának ellenbérét, amely testnek funkczióit végzi, tehát az államtól. Az állam elsőrangú követelménye a helyes, a pontos, a lelkiismeretes közigazgatás. Ez pedig csak akkor lesz képes feladatát híven megoldani, ha munkálkodó tagjai megélhetését, anyagi gondoktól és terhektől való mentességét annyira amennyire biztosítja. A vármegye tisztviselőinek eddigi javadalmazása is oly csekély volt, hogy valóban csak a nagy önfeláldozás és hagyományos hazafias lelkesedés volt az a tényező, mely a közigazgatás hetyes menetét biztosította. Most azonban, midőn az állam egyéb tisztviselői fizetésének emelésére és javítására — teljesen helyes alapón —• hajlanduhak’' mntatkozuit és valószínűleg be is következik a szintén nagyon kívánatos rendezés, a vármegyei tisztviselők ezekkel szemben most még fokozottabb mérvben kerülnének anyagilag alárendelt viszonyba, ha az egyensúly biztosítása tekintetében a vármegyék tisztviselőinek kívánsága nem teljesülne. E körülmény valósággal a vármegyei tisztviselők „capitis deminutio“-ja lenne, aminek a társadalmi egyensúlynak az államra nézve kedvezőtlen megbillenése lehet a következménye. A vármegyei tisztviselők fizetésének a rendezése tehát első sorban és főleg állami érdek és az ennek megoldására szolgáló eszközök előteremtése állami kötelesség. Semmi körülmények között sem helyeselhető azon nézet, amely tisztán a vármegyékre akarja róni a tisztviselők fizetésemelésének a terhét, különösen nem a mi vármegyénkben, mert ha csak arra bizakodunk, hogy a vármegyék áldozatkészsége megadja majd a módot e kérdés tisztázására, az eredmény az volna, hogy egyes gazdagabb, vagyonnal és nagy népességgel rendelkező vármegyék képesek volnának ugyan tisztviselőik fizetését a megfelelő rangú és állású állami tisztviselőkével egy szintre emelni, de a vármegyék 80 százaléka nincs abban a helyzetben, hogy tisztviselői jobb dotálása érdekében bárminő csekély áldozatot hozzon. Pedig talán épen ezen szegényebb vármegyék azok, ahol a közigazgatás funkcionáriusai egyszersmind nemzeti missionarusok is, mert statisztikailag kimutatott tény, hogy a nemzetiségek által szaturált vármegyék tartoznak a szegényebbek közé; holott a nagy magyar alföldi megyék amint egyrészről gazdagok, másrészről csak magyar emberek közt végzik a közigazgatás teendőit. — Az államnak nemzetfenntartó politikája is azt követeli, hogy a nemzetiségileg exponált vármegyék tisztviselőit oly javadalmazásban részesítse, hogy az képes legyen a kettős főfontosságu feladatának a legteljesebben megfelelni. Nem szorul sok magyarázatra, hogy a mi vármegyénk is ez utóbbi kategóriába tartozik, amely tehát szegény és amellett nemzetiségileg is exponált. Bármennyire jogosnak, méltányosnak ismeri is el a megye közönsége a tisztviselők fizetésrendezésére irányuló mozgalmának a helyességét és szükségességét, nincsen oly körülmények között, hogy sorsukon javítani oly módon lenne képes, hogy az állami tisztviselőknek tervbe vett javadalmazását megközelítse. — A vármegye jövedelmét vagy egyes alapok kamatai vagy a törvény által biztosított pótadók képezik. Vármegyénknek nincs olyan alapja, melynek kamatjövedelme elegendő volna a fizetésrendezés eszközlésére. Pótadója pedig jóformán ki van merítve s a még rendelkezésre álló s felhasználható pótadóból befolyó jövedelem alig tenne ki 8—10 ezer koronát s ebből a fizetést teljesen kielé- gitőleg nehéz lenne megjavítani. Ha tehát el van ismerve a vármegyei tisztviselők fizetésjavitásának szükségessége, azt nem várhatjuk a vármegye közönségének megterheltetésével, csakis az állami dotátio segélyével; legfeljebb csak abban az esetben fordulhat a tisztviselői kar a kérelmével a vármegyéhez, ha az állami pótjavadalmazásnak szükséges, de csekélyebb mérvbeni kiegészítésétől függne az, hogy a vármegye tisztikarának fizetése a követelményeknek megfelelő legyen. Remélhető azonban, hogy' az állam belátván, a jogos, méltányos és igazságos követelés teljesítésének szükségét, nem kerül vármegyénk abba a helyzetbe, hogy tisztviselőinek fizetését önmegerőltetés és áldozathozatal árán lássa csak megjavítva. Az állandó színház építési kérdéséhez. Az ungvári közönségnek a hatvanas évek óta hő vágya volt, a színészet részére díszes hajlékot emelni. A vármegye és város előkelőségei, a vármegyében számottevő birtokosok, akik egynémelyike országos hírnévnek örvendett, szóval a régi Magyarország vezetői, a színház építésének eszméjét állandóan napirenden tartották. A jó szándék nem tudott azonban kihámo- zódni. Bár a hatvanas években a körülmények kedvezők voltak s maga Waldstein János gróf ungi főispán a szükséges összes faanyagoknak ingyen kiszolgáltatásával kívánt az építéshez hozzájárulni. A helyi társadalom a színház építéséhez pénzt adakozott, folytatólag további áldozatra is kész lett volna, mert a kiadások sokféle nemével akkortájt megterhelve nem volt. Hogy mégis miért nem lett ez a kérdés forróbban melengetve, máig sem tudjuk okát adui. Később a viszonyok már kedvezőtlenek lettek. A laktanyák építése, az elvesztett törvényszék visszaszerzésének törekvése, az ádáz politikai tusák a város közönségének lelkét testét annyira fogva tartották, hogy színház építése még gondolatukba se jött. A vidéki birtokosok legtöbbje pedig elhalt. Örvendetes tehát, hogy az állandó színház építésének eszméje legújabban felvetve lett. Ne is nyugog- junk, amig egy csinos színházépület nem fogja hirdetni, hogy ennek a városnak és vármegyének társadalma, e rideg és elfásult időszak daczára, a kor követelményeit mégis megértette, a művészet érdekeinek is áldozatot hozva. Nemrég többen bizottsággá alakultak a színház építési eszméjét felvetve, nyomban kész tervvel is állanak elő. Kissé sietősnek találjuk a dolgot ugyan, mivel e részben a nagy közönség véleményét az eszme kivitelét illetőleg ki sem kérve, a következőket juttatták nyilvánosság elé : Fejér Lajos budapesti műépítész ur terve alapján építtessék a színház 84.000 korona összegért. A színház a lebontandó Feketesas vendéglő helyére helyeztessék. Az építési összeg ötvenéves törlesztését Ungvár városa vállalja el. Fedezetül szolgál a színházi előadások és más mutatványok bérjövedelme, négy üzlethelyiség, kávó- liáz, vendéglő bére. Lapunk mai száma 8 oldalra terjed.
