Ung, 1900. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1900-08-12 / 32. szám
volt logika, mert elvégre is házat még sohasem épített senki a fedéllel kezdve, alól kell kezdeni, ha azt akarjuk, hogy tartós és szilárd legyen. Az altisztek szószólója Újlaki József volt s kollegái nevében átnyújtott egy szép tajték-pipát a jubilánsnak, a nap emlékéül. Az altisztek távozása után a tisztek üdvözölték; a Bácsi volt a szószóló; a szegény öreg, egy csepp hiján múlt, hogy nem pityeregve mondta el ünneplő beszédét. A jubiláns is egészen el volt érzékenyülve, mert nem gondolt olyan meleg ünneplésre és ragaszkodásra. A tisztek a fontos nap emlékéül átnyújtottak egy képrámát, melyben ott együtt vannak a „szombatosak“; körülveszik a jubilánst; szép képcsoport, emléknek a legszebb; egy ketyegő is előkerült a Bácsi kebeléből, melyet azon megjegyzés kíséretében nyújtott ál: Valahányszor ezt az élő valamit a kezedbe veszed, — jusson eszedbe az augusztus 3-ika. A mi öregünk — pedig milyen fiatal, 51 éves — igazán meleg szavakkal, lelkének egész melegségével köszönte meg a szép figyelmet tisztviselő-társainak. Délelőtt egy kis söröcske is volt — mindenkinek elég — és már itt kezdődött a jó hangulat, a melyből következtetni lehetett az esteli összejövetelre, mert tetszik tudni, szerény és munkát kedvelő az ungvári postás és távirdász, de ha mulatni kell — meg nem adja magát, dolgozik ő még behunyt szemmel is. Vasárnap este azután, a kinek van asszonykája, együtt mentek karonfogva a Koronába; — senki sem mondta, hogy »wie heist», — hanem igen, azt kérdeztük egymástól: mulatunk az éjszaka •— hétfőn reggelig. A Koronában is szerény volt az egész ünnepség, de meleg; nem is történt ott semmi különös, csak a fiatalság valahogy fázott — vagy mi a patvar —, mert egy csomóba húzódott össze, csak úgy hébe-korba nézett át az érzékenyebb nemre. Hej ... hej ... de más volt ez az én időmben; hiszen, ha mi megláttunk egy kis stikkelt, fehér valamit, — már lelkesedtünk, — kifogyhatatlanok voltunk a szóban; hogy is megváltozott az idők során minden, pedig az életben nincsen szebb és lelkesitőbb azoknál a rózsáknál, a mely ott virít, — ott tündököl a női arczon. Hogy mennyire szeretjük mi Csűrös Ferit, a seniort — ne vegye rossz néven a junior, mert őt is szeretjük, tiszteljük —, csak egy kis kitéréssel akarom megvilágilani állításomat. Gulácsy Náczi, városi pénztárnok, vasárnap reggel elment Mándokra, —• lovát meglakatta ilt is, ott is; este már körünkben volt az ő fiatalos, mindig vig kedélyével; — megrontotta a mándoki ottlétét, de sietett haza, — abba az otthonba, ahol legmelegebb a szív melegsége. Hogy mennyire szeretett és népszerű a mi székely emberünk, annak tanúbizonysága a 36 drb. távirat. — Ennyi gratulatio jött az ország minden részéből, az őt tisztelőktől. Hát kell-e ennél szebb és magasztosabb elismerés? Nem ilyen eredménynyel egy hadvezér is meg lehet elégedve. Csakhogy baj történt; ott fönt is közbeszóltak és parancsoltak, mert úgyszólván egész éjszaka szakadt az eső; nem mehettünk tovább, mert még mikor egy kávéra is akartunk menni a Koronában mulatók, a Koronában a kávéház ajtaját lakatokkal csukva találtuk. Node sebaj, ez megismétlődik máskor is. Mikor az ember álmos, hát — megyünk aludni; — pedig hát a kávéházakban szem előtt kell tartani első sorban az alkalmat, másod sorban pedig a virágos kedvet. Szó a mi szó, mi a Koronában kávét nem kaptunk; — mit volt tennünk: visszamentünk borozni. Mert megjegyzendő, — szakadt az eső, nem mehettünk haza, pedig otthon volt töprenkedés, volt sóhajtozás elég. Ha már ennyit prédikáltam, remélem, hogy nem teszek haszontalan munkát, ha a jubilánsnak röviden elmondom az életrajzát. Csűrös Ferencz született Ko- rnollón — Háromszék m. —, 1849-ben. Az algimnáziumot Szepsi-Szent-üyörgyön, a főgimnáziumot pedig Nagy- Enyeden végezte. 1870. április 1-én megnyílt táviró- tanfolyamra fölvétetett — akkor még Pesten, nem Budapesten; annak végeztével gyakornok lett Pesten ; 1870. aug. 3-án lépett szolgálatba, 1871. januáriusban Szegedre helyeztetett át, 1876-ban Újvidékre ment; ugyanezen év őszén távirda-főtiszti vizsgát tett. 1879-ben Nagy-Mihályba neveztetett ki főnöknek, hol az egyesítés alkalmával, 1887. augusztus havában, az egyesitett posta- és távirdahivatal főnökségével bízatott meg. 1888. február havában saját kérelmére az ungvári posta- és távirdahivatal vezetésével bízatott meg. 1892-ben főtiszt, 1895-ben pedig felügyelő lett; ebben az állásában van ma is. Csűrös Ferencz még fiatal ember; közel jár a 61-hez, a mi még Isten kegyelméből lehet fiatal kor; — mi szivünkből óhajtjuk, hogy nemcsak a negyven esztendős jubileumot is érje el, hanem azontúl is még sok, számos esztendeig éljen! Állítsunk gazdasági Ismétlő-Iskolát? — Felolvastatott a nagy-kaposi járáskor egyik tavaszi gyűlésén. — Az alispán, még azt hiszem, 1895-ben leirt minden falura, hogy gazdasági ismétlő-iskolát állítson fel. Mennykő- csapásként ijedtek el tőle az emberek, menekült előle mindenki, mondván: rázzuk le magunkról az újfajta pióczát s ha tőlünk függ, nem szívja vérünket soha. Persze, a felleg elvonult, csendesség lett; derült lett az ég, a nap leszállón s a sötétség elborította a löldtekét, szunnyadni tért minden élő teremtés, csak a most született csecsemő szenderedett el gyengeségében s talán el is alszik örökre, ha egy gondos kéz nem veszi oltalmába a félhalottat, suttogóan fel nem ébreszti a már elszállni készülő kis életet. Népünk a parancstól tart; fél attól, ha erélyes hatósági közeggel van dolga; ellenben, ha a hatósági közeg lanyha, kevés fontosságot tulajdonit önmaga is annak, mit előbbre vinnie kell, jobb lett volna ez urnák a dologhoz nem is fogni, mert a dolgot, mihez kezd, csirájában rontja el. Mily nehéz aztán az előbbinek elrontott munkáját egy kedvvel, értelemmel rendelkező közegnek helyrehozni. Ilyenforma állapoton ment keresztül gazdasági ismétlő-iskoláink ügye vármegyénkben. Egy rossz éghajlatú, északnyugati fekvésű, talaj- és pénzszegeny vármegye 100-an felül állított lel ezelőtt 2 évvel gazd. ismétlő-iskolát, addig a mi Istentől megáldott vármegyénk egyet sem állított fel, mert, mint az én jegyzőm okada- tolta a képviseleti gyűlésen, a tanító nem ért hozzá, földterület nincs . . . Ennélfogva az alispáni rendelet, illetve felhívásnak eleget nem tehet a község. Dehogy is nem tehetett 2 és Ys év múltán; a tanító is, a föld is az, aki volt, no meg a jegyző is az; fogja a pennát és Írja, hogy igenis van értelmes tanító, ki a gazdálkodáshoz és a gyümölcsfalenyésztés-, méhészet- és selyemtenyésztéshez ért; terület is van, — kérjük a gazd. ismétlő-iskola vezetéséért a tanítói tiszteletdijat állami forrásból kiutalni Pedig a kapacitálás rövid volt. Uj kir. Tanfelügyelő: Itt lenni kell gazdasági ismétlőiskolának még az évben! Jegyző: Ha úgy tetszik, meglesz. S én alig várom a reggelt, hogy kisétáljak kis telepemre. Első sorban a leányok zöldséges — konyha — kertjébe megyek; gyönyörködöm a szépen beosztott, tisztán tartott ágyakon, a rendben kikelt, zöldülő kis palánták között s ha valahol egy kis dudva elmaradt a kis ügyes kezű és nyelvű leánykáim keze közül, tépem ki irgalmatlanul, nem is esik nehezemre, hisz a kis Évák ilt sem akarják török testvéreinket utánozni a tisztaságban, mert biz ők az utakat még ki is seperték s gondosan begyűjtötték a zöldséges kert oldalán készített komposzt-gödörbe s igy nem porozom be czipellőimet. . . Mindegyik tisztán tartja a maga ágyait; tükörnek nézi saját területét, melyet gondoznia kell; öröme nagy, elégedett, — dolgát jól végezte ............ Otthon ő is log csinálni ilyen kertet, csak kisebbet; igy fogja őszszel-tavaszszal felásózni, igy fogja a földet gereblyézi, a magot elvetni és tisztán tartani; ismeri már a magvakat, már tudja azt is, mi az a virágkel, meg az olasz káposzta. 'így csacsog egy gbeszédes kis leányka mellettem, tudtomra adja, hogy ő is itt van, örül munkájának és tanítója derült egének sjól esik, ha rágondol, hogy tanítója jókedvű, örül, ha baraczkot nyom igyekezete elismeréséül kicsi fejére. De ni-ni, ott áll a másik pityeregve! Mi baj, kis lány ? A vakond 3 túrást tett, elrontotta a sorba vetett mákot .... Amott a naftás rongy, tedd bele, elmegy onnan, ne busulj na !! Fordulok a faiskola felé; már látom, hogy ott rendezget két fiú, kik elég korán keltek a maguk gyümölcscsemetéi rendben tartására. Zöldéinek szépen, rendben vannak elültetve, tiszták, gaz nincs; mikor fogjuk oltani? Csak jöjjön a szemzési idő s nem fogja a sok vad csemete kiélni az annyira megmunkált, rigolirozott, elegyengetett, tahamuval megjavított holt talajt, a nemesnek, a jónak táplálására fogja ezt felhasználni. Jó reggelt kívánok, tanító ur ! No, mi az újság, Miska ? Kérem szépen, tanító ur, az én ágyamból, a 4-es számúból, 2 almafát ellopott valaki; tessék megnézni, ott a nyoma, a hogy kihúzta. Ejnye, ez baj ! Hát mit csinálnál vele, ha megtudnád, ki a tolvaj ? Bejelentenénk a csendőrnek! De hát nem láttuk, hát nincs kit bejelenteni. Biz’ láttam én azt! Akkor jól van, beadjuk. No hát, add be! Megmondom neked, ki volt! Ki? Kérdi kíváncsian a gyerek; várja mohón, ki az, kit a törvény fog megbüntetni az ő csemetéjéért ? Mert lopni büntetendő cselekmény a faiskolából; — hozzá meg még a Miska gondjaira bízott, csemetékből, oly megtorlást követel, mely elrettentse a tolvajt ilyesminek megismétlésétől örökre. Megfognád a tolvajt, ha ide jönne mostanában ? Meg én ! Tudom, hogy szégyelné magát! ? No várj, mindjárt itt lesz ! Többen jöttek össze; már öntözik a birs-dugványokat. Olt a tolvaj, Miska ! Hol ? Ott ni! Bámulatok a hosszú lábú gólyára. Nagy a kiábrándulás, öröm, nevetés. Mert a Józsi már úgy sajnálta, hogy a csendőr szegény embert talál elvinni; meg is verik, el is csukják ... a sötét börtönbe. De a gólyára nincs csendőr, nincs törvény. Miska nem tudja elfogni, tovább repült. Fészeknek húzta ki talán, nem volt gerendája; jó munkájába került, mig kihúzta; sok föld jött tel vele. A méhesben tisztilja négy fiú, két leány a kasokat; keresztfákat tesznek bele, meglörülgetik. Megnézik, a kukacz nincs-e ott a kas álján, vagy ha más piszok van, azt is kiseprik. Így munkálkodunk mi nap-nap mellett, reggel 5 órától 7—8-ig; ha a munka kívánja igy és az idő megengedi, utóbbi sok kellemetlenséget is okoz. De hisz ezek nem ismétlő-iskolások. De igen, ok ; a mostani 6-od osztályúak lesznek őszszel az ism.-iskolai I-ső osztályúak. Belejönnek, későbben fejlesztik a gondjaikra bízott dolgokat; velük nőnek, fejlődnek az ism.-iskolában. Ezek után kérdést teszek magamnak: vájjon minden kartársam megalapithatja-e községében a gazdasági ismétlő-iskolát ? Igen, meg ! Talán a legkevesebb reményem lehetett nekem arra, hogy meglegyen és meglett. Sajátomat képező kertet engedtem át e czélra. Mit vesztek vele ? Talán nyerek ? Igen, nyerek! Eddig cselédem munkálta meg kertemet. A volt ism.-iskolásokkal nem mertem dolgoztatni, de nem is volt mikor, mert nem is jöttek. Most feljönnek csütörtökön 2 órára s mindent rendbehoznak. Bár a heti — nyári — 2 órát keveslem, mégsem kívánom egyelőre az órák felemelését, mert ez a gazd. ism.-iskola visszaesését vonná maga után. A kert marad az enyém, mint volt, csak minta- és előirás- szerüen veteményezek mindent, mire szükségem van. A község 30 frtot bocsátott rendelkezésemre s én ebből szereztem meg a legszükségesebb szerszámokat. Faiskolai gyakorlati területül ugyanez szolgál s ha 1—2 évig hasznom nem is lesz, de majd 3—4 év múlva ötszörösen is meghozza jutalmát, mert a nemes facsemeték, a vidék viszonya és szükségéhez képest választva meg nőt hozott házához, a kinek tiszta szerelmén kívül egyéb kincse nem volt. Megirigyelték boldogságukat, megindult a sok rágalomteljes beszéd. A férj hitt az irigyeknek, jobban, mint tulajdon nejének s most boldogtalan. . . . Enyhe tavaszi nap van. A feslő virágok pompás illata, a csicsergő, madarak vig danája tölti be a levegőt. Tarka pillangók játszadoznak a nap lényében. Az emberek előjönnek házaikból, hogy gyönyörködjenek a természet szépségében. Csak egy, a falu végén álló házban nem örülnek a kedves tavasznak. Az ablakok sűrűn beaggatva, a halk léptek, a siri csönd, mind azt jelzik, hogy nehéz beteg van a háznál. A szegényes szoba ágyán egy halvány arczu nő fekszik, lezárt szempillái, mozdulatlan karjai a halál közeledtére figyelmeztetnek. A beteg ágya mellett egy kisded áll, hosszú göndör haja eltakarja hófehér vállait, szomorúan néz a haldoklóra. Szegény gyermek! ő mitsem tud arról, h)gy ez órában elveszti azt, a ki egyedül szerette; mitsem tud arról, hogy mily kérlelhetetlen a halál, mely nem kiméi senkit, nem nézi az élet üde rózsáit, nem a bárázdákat az agg homlokán, — egy pillanat s áldozatává lehet minden földi! ... A haldokló kinyújtja fehér karjait, hogy utoljára ölelje át szive magzatát ; halkan susognak ajkai: »Szegény gyermekem, egyedül érted sajog szivem, ki legszerencsétlenebb, legelhagyottabb vagy e kerek földön . . . Neked nincs atyád ! s most itt hagy anyád is, ki egyedül szeretett e földön ...» A haldokló görcsösen szoritá meg a kisded karjait, — egy hosszú sóhaj, azután megszűnt dobogni a nemes szív. III. Megkondult Szent-Miklós kicsiny harangja. Megindul a gyászmenet. Az egyszerű fakoporsót nagy ernberáradat veszi körül. A koporsó után magasra emelt fővel Szentmiklóssy halad, mellette a kis árva! A büszke arczon csekély nyoma sincs a fájdalomnak ! Csak kötelességből kiséri a hitvest utolsó útjára, kit nem emberi törvény, de a Gondviselés karja választott el tőle. Közbe-közbe megered a nép közt a beszéd. Vannak sokan, kik átkozzák a büszke urat, ki kegyetlenségével sírba űzte a szelíd nőt; hisz’ attól a naptól, mióta házából elűzi e s mióta a falu legvégső háza lett csendes otthona, napról-napra sorvadozott. Arczárói letűntek az élet üde rózsái, deli alakja megtörött, a bú, a fájdalom emésztette, aláasta egészségét, a sok szenvedés végre sírba vitte. A sirkerthez értek ... A gyászszertartás végeztével Szentmiklóssy odalépett a sirgödörhöz, hogy még egyszer láthassa a koporsót, a melyben az irigység áldozata fekszik eltemetve. Azután rög-rögre hullt . . . még egyszer felhangzott a búcsuének s Szentmiklóssyt hat lábnyi föld választotta el hitvesétől. Lódobogás zavarta meg az ének utolsó hangjait. Tajtékzó paripán vágtatott egy ifjú a sirkert felé, — a fiatal Somlay volt. Kezében levél van, Szentmiklóssynak hozza. Remegés között bontja fel; Somlayné irta, ki két órával ezelőtt halt meg ; utolsó perczeiben irta: Kedves Uram ! Vétkeztem ! Nem számíthatok részéről bocsánatra. Neje rágalmaim áldozata lett. Érzem Isten büntetését, iszonyú lelkiismeret-furdalások között múlok ki. Neje ártatlan, tiszta lélek volt, méltatlanul szenvedett! Számomra nincs bocsánat a földön s talán Isten sem bocsát meg soha . . . Szentmiklóssy megsemmisülten rogyott a felhantolt sírra ; kimondhatatlan érzelmek dúlták keblét, kétségbeesésében Istenhez fohászkodott de szive nem talált enyhületet! Oldalán térdelt gyermeke, sötét borzalommal tekintve a szerencsétlen férfiúra; karjaiba akarta zárni anyja képmását, de a gyermek eltaszitotta a feléje nyújtott kart . . . Óh, jer karjaim közé, szivem gyermeke, ne vesd meg a bűnbánót! A gyermek szép kék szemeivel a kétségbeesett férfiúra tekintett s azután szomorúan rebegte: Nekem nincs atyám, — ez volt édes anyám utolsó szava! Szentmiklóssyt utóltrte Isten büntetése; megtagata nejét, elűzte gyermekét s most tulajdon gyermeke tagadta meg a szerencsétlent. * Hideg tél van. Fehér lepel borítja a földet. A szél zúg s kavarogva hordja a havat a temető szögletébe . . . Ott, a szomorú fűz tar ágai alatt pihen a boldogtalanul kimúlt Szentmiklóssyné. Megtört férfi térdel a keresztfánál. Balázs-napja van. Imádkozik, bocsánatért könyörög. Ma egy éve tőle kért bocsánatot a halvány arczu no s ő elutasította. De Isten, az örök, a végtelen jóság könyörül a szerencsétlenen, megbocsátja az igaz bűnbánó vétkeit. És ez igy van napról-napra, évről-évre. Nem múlik el nap a nélkül, hogy bűnéért ne imádkozzék a hitves sírjánál. Kerüli a világot, keserűen csalódott az emberekben. Nem gyűjt földi javakat. Boldogítja a szegényt, maga példányképe az alázatosságnak, önmegtagadásnak. Isten megbocsát 1 De mégsem! Bűnhődik s bünhödése keserű. Az anya utolsó szavai bevésődtek a gyermek szivébe s a serdülő ifjút csak ritkán láthatja. A jó emberek nevelték fel s a nemes lelkű, kedves ifjút mindenki szereti, csak egy embernek nem szabad öt szeretnie s ez az ember tulajdon atyja ! Nem tehet róla, mélyen bevésődtek szivébe anyja utolsó szavai : „Te legszerencsétlenebb vagy a földön, mert neked nincs atyád!“ _________
