Ung, 1899. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)

1899-08-27 / 35. szám

megfejtése, hol fog játszani jövő nyáron a színtársulat, bármelyik is legyen az ? Tudnivaló ugyanis, hogy a Pannónia épülete és udvara át lett adva az agyagipari szakiskolának és el lett már kerítve is; úgy hogy a színház most már csak a szeszgyár oldalán közelíthető meg és mert a szakiskola kerítése egészen a színház baltalára támaszkodik, a színkörnek egyetlen kijárása volna szabad. Röviden szólva; a színkör mai helyén tűzveszélyes, ottan az előadás hatóságilag nem engedélyezhető! így tehát a reánk nézve elsőrangú kérdés az, mi történjék a színkörrel és miután ez magán- tulajdon, hogyan volna keresztül viendő, hogy a tulajdonos ezt kellő helyen állítsa lel újból, vagy a mi még helyesebb volna, egy uj színkör hol és minő biztosítékok mellett volna legsürgősebben felépítendő. Tagad- hatlan, hogy a mostani szinkörépületnek óriási hibái vannak ; alacsony és szegletes, páholynak nevezett emeleti ülőhelyei teljesen használhatlanok a kilátást gátoló oszlopok miatt; színpada kicsi és szűk; lehetetlen pedig az, hogy az ott elfektetett pár ezer forint ki nem fizetődön volna.

Tudva azonban városunk egyéb állapotait, szinte alig hihető, hogy onnan kiindulva volna mó egy uj színkör létesítésére ; ez a kérdés tisztán úgy áll, hogy a társadalom mozgató erőire van utalva és ha ebben is csalódni találnánk, akkor jövőre nem hozhatjuk fedél alá a sz nészekeí, nélkülöznünk keilend ezen egyetlen művészeti intézményünket is. Hogy ebben csalódjunk, ez volna legfőbb vágyunk.

Ung-megyei Kör.

A szeretet kelyhébe mártjuk toliunkat, midőn ez egyesületről írni szándékozunk. Nem a kételkedés, gyanú vagy ellenszenv ösztönözi lelkünket mélyebbre hatolni, kutatni mélyebb pártolásunkra méltó alapokat, amire önkéntelenül utal bennünket minden újabb és sokat igérő egyesület. Az ungvármegyeiek köre egyetemi ifjaink egyesülete, a tagok mind szivünkhöz nőtt fiai e szükebb hazánknak, melynek mi szülőföld eine vezést adunk. Ha ifjaink küzdelmök t rén, fenn a fővárosban, szülőföldjükről elnevezve egyesületet alakítottak, hogy mint közös földben közös testvérek, az idegenek százezreinek fufiasztó tömkelegében is egyet képezzenek, kik az édes otthonban egyek voltak, úgy részünkről szeretet kisérte őket törekvésükben. S ha ifjaink e folytonos áldozatok árán létesített egyesületet felvirágoztatni akarják, ha a homályban rejtőző és éppen e szűk környezet következtében némi árnyékban is élő körét az ungiaknak nagyra, erősre növeszteni törekszenek, úgy ebbeli munkájukban ugyancsak mi sietünk az elsők közt lenni, kik a fölviragoztatáshoz az első ágat kölcsönözni segítünk. Erre ösztönöz bennünket az éppen emlitett vonzalom, mely köztünk és az egyesület közt azt a kapcsot létesíti, mely összeköti a gondoskodó és őrködő szülét gyermekeivel.

Mi e szerepünket betölteni vágyunk. Mi, kik e lap hasábjain örömmel üdvözöltük a terv első sugarát, mely hirt adott a főiskolákat látogató fiaink összetartó törekvéseiről es szószólói voltunk e törekvésnek itt, az otthon falai között, fentartjuk jogunkat, hogyha kell, ez egyesület életét és munkáját ellenőrizni és bírálni is fogjuk, úgy fogunk szóin), mint szüle fiaihoz. Ha pedig helyén lesz, úgy nem fogunk szűkölködni mi szülék, mi öregek, fiaink irányában az elismerés pálmájával sem, melylyel minden kiválóbb életműködést jutalmazni fogunk.

Mi hisszük, hogy az ungiak köre komoly if- jakból áll, hogy amily komoly a szó, melylyel hirt adnak magukról, ép oly komoly és mély a szándék, a munkakedv is, mely teljesittetni fogja mindazt az előnyt, melyet egy ily egyesület nyújtani képes.

Előttünk fekszik egy „nyilt kérelem“ melyet szét- küldtek megyénk közönségéhez és melyből egy eljutott hozzánk is.

Szép dolog, sokat mond és e sokból nagyon sok

már szivük egészen egybelorrt, útját állja boldogságának a s^ülő akarata Képzeletben előtte állt az ifjú alakja, s mintha hívogatta volna magához, egy kis kunyhóba, ahol a szerelem, a boldogság otthon vannak. Feltámadt lelkében az e'lolytott szerelem, s vakon akart rohanni ki a sötét, a fekete éjszakába, de szivében megszólalt egy rejtelmes hang, s eszébe jutottak a zsoltár szavai:

»A húség a házasok szivében ...»

Erőtlenül hanyatlott vissza helyére. Szivéből gyűlölte azt a férfit, akinek neje lelt, mert anyja úgy akarta, de esküjét megszegni nem volt ereje.

A mécses kiégett, a nap első sugarai kíváncsian kandikáltak be a vastag függönyök nyílásán, mikor Margit rövid szendergéséből felébredt, ügy tetszett neki, mintha álmában az angyalok kara énekelte volna:

»Aki ezt a hűséget megrontja . . ,«

— Nem, nem leszek hozzá hütelen soha ! Isten és ember előtt neje vagyok, — testem az övé, de a lelkem, — soha, soha! . . .

V.

Ha látjátok a szomorú asszonyt férje oldalán, ha látjátok mint hervad napról-napra, mint tűnnek el arcza rózsái, a szemek fénye, — ne kérdezzétek, miért oly bánatos, oly halavány, hova tűntek az arcz rózsái, a szemek fénye? . . .

Ne kérdezzétek azt sem, hogy egy férfi láttára miért jönnek vissza arcza rózsái, miért lángolók a szemek egy pillanatra? S hogy az a férfi miért nézi olyan mély fájdalommal azt a halavány arezot, amely egykor kipirult az ő csókjai alatt . . .

*

Ez a szép Margit regénye, a regény eleje, a végét js elmondom majd. Dani János.

teljesíthető. Ha olyan lesz ifjaink köre, mint amilyen képet fest magáról e nyilt Kérelemben, úgy mi habozás nélkül mellé állunk és szószólói leszünk ügyüknek. S e kérelem meggyőződtet bennünket, hogy ifjaink komoly munkára vállalkoztak, meggyőződtettek, hogy oly eredményeket fognak felmutatni, mely erejüket túlhaladja most, de amelyeket élvező jövő nemzedék áldhatni fogja a szorgos elődöket.

Ha e kérelmet újra és újra elolvassuk, minden sorában igaz munkakedvre, igaz és tiszta czélokra találunk, ami biztosit bennünket ez egyesület életrevalóságáról.

Valóban látnunk kell, mily missziót teljesíthet egy olyan aránylag szűk korlátok között mozgó egyesület, ha vezetősége és tagjai ez igaz czélokért lelkesedni tudnak. Érezzük, hogy megnyugvás száll lelkünkre, ha tudjuk, hogy a felkerülő szorgos ifjú had ily körre talál; e megnyugvás a jól elhelyezett, féltett kincsünk tudatából ered. Ez el tölthet minden szülőt, atyát, anyát, nővért, hisz van egy kör, melyben az elszakadt, féltett gyermek otthoni társak közt foroghat, van egy egyesület, mely tagjait ellenőrzi éppen azáltal, hogy körébe gyűjti őket és segíti, vezeti, ha erre éppen szükségük van.

Ilyen egyesület, ilyen eredményekkel lebeg lelkünk előtt, midőn ifjaink Ungvármegyei Körére gondolunk, midőn szemeinket éppen a hozzánk intézett nyilt kérelmükön keresztül futtatjuk.

Ilyen legyen ez egyesület.

Ne csalódjunk mi, midőn a mostani vezetőség komoly törekvésében elegendő garantiát látunk arra. hogy e czélt megvalósítani tudni fogják.

Még nem kívánjuk, hogy ez eredmények minde- nikét mar most mutassák föl, mi tudjuk, hogy ez egyesületet rövid, reményre kecsegtető fennállása után a pangás homályából felébreszteni kellett, hogy ifjaink úgyszólván mindent újra kezdeni kényszerültek, a multi ténykedésből nem maradván fenn más, csak emlékek és faradt tisztviselők, ezeket tudva föltétien bizalmunkat előlegezzük már most, midőn az egyesület nyilt kérelmeket kibocsátva, szülöttei pártfogására és segítségére apellál.

Részünkről csak ajánlani tudjuk ifjainkat a szülék, a tanügybarátok pártfogásába, szem elől nem tévesztve az ő gyöngeségüket az anyagi áldozatokkal szemben és nemes buzgalmukat talán erejükön felül is kifejteti munkálkodásukban, melylyel kiérdemlik mindnyájunk támogatását . . .

A toll befejezte hivatását, —* jöjjön az áldozat.

Mi, a sajtó, szóltunk fiaink ügyében, — ti adakozzatok !. . .

Neviczke-vára és az ungvári m. kir. kincstári uradalom.

— Közli: Wittich Lajos m. kir. erdész. —

Minden év augusztus hó 18-án indul meg egy mulatni vágyó kedélyes társaság a meredek sziklán búslakodó romok felé s birtokába ejtvén Neviczke-várát, a vigadók fényes termeiben fel nem 1 aláiható fesztelenséggel üli meg a magyar király születésnapi évlorduló- jának áldomását.

Most, midőn e hó 18-án az ungvári kincstári erdészeti tisztikar kedves ismerőseit, barátait és a távolból is felutazott kartársait ismételve- volt szerencsés Neviczke várának falai közt tisztelhetni, ezen kedélyes ünnepélynek különös varázst kölcsönzött az, hogy 20 esztendő előtt csendült meg az első csákány e várhegyen midőn a vadonba rejtett romokhoz utat készítettek, a vár mögötti bozótból virágos kertet alakítottak s a nem közönséges történelmi múlt által máris megszentelt neviczke-vári hegyet a felséges királyi pár ezüst lakodalmi ünnepének megörökítésére szánt nászfák ültetése, nemkülönben a hasonértelmü emléktábla felállításával az erdészek kedves zarándokhelyévé örök időkre felavattak. v

Keresd fel szives olvasó, »a jobbágyi hűség állal ültetett» örökzöld fényükét! nézd meg a vár legmeredekebb sziklalokán álló bástya díszét: az aranybetüs emléktáblát! olvasd le róla a boldogult Zolcsák-bácsi lantján született és a törhetlen alattvaló ragaszkodást tolmácsoló tanúság-levelet, melynek betűit esténként a lemenő nap utolsó sugarai csókolják ! szentelj némi figyelmet a rózsakoszoruval övezett Wagner-emléknek ! tudd meg, hogy azt „az országos erdészeti irodalom egyik alapítójának emlékére emelte a honfihála!» végül pedig keresd fel az ódon vár udvarában a kincstári uradalom tisztikarának fogadalmi emléktábláját! s ha mindezt megtaláltad, elolvastad, meggondoltad : az erdészekkel együtt logod érezni az ünnepelt jubileum jelentőségét es varázsát mindannak, mit képzeletünk ez idő szerint »Neviczke-vára» alatt felölel.

De kérdezni fogod : Mi volt hát ez a vár a múltban? mely urnák süvegeit olt katona és szolga ? mikor lett rommá? s hogy jutott el a nagybirtokos kincstár kezére? — Megkísérlem e kérdések felvilágosítását; engedd meg azonban, ha gyorsan végzek a históriával, mely nem az én kenyerem, s azláu átcsapok a vár jelen urára, az ungvári m. kir. kincstári uradalomra, annak rengeteg erdőségeire s az ezekkel járó gazdálkodásra.

I. A neviczkei vár múltja.

Asszony lehetett a játékban, még pedig »nyeveszta» t. i. menyecske. Régi, ungvári tudós papjaink azt is állítják, hogy királyi vérből származó herczegasszony, az »Arany gyivesa» építtette fel még a magyarok bejövetele előtt, hogy viharos napokban, midőn az ellenséges hadak által szorongatott egyéb erősségekben még a férfiak oldala mellett sem biztos a gyönge nők élete, az ő véd- szárnyai alá menekülő főrangú hölgyeknek békés asylu- mot nyújthasson.

S ha ez igaz, a nevezett menhely már akkor egy erős hegyi-fészek jellegével bírhatott, ami szilárd falak, őrtornyok és vizárkok létezését tételezi lel.

Erősen ősmagyar zamatu báró Redvicz Sándor regéje a hatalmas olygarchának Upornak csodaszép leányáról Eszterről, kinek gondtalan gyermeki boldogságát a nyevickei várban Upor nejének hirtelen halála dúlja fel. A vendégek tiszteletére rendezett vigságok és hetekig tartó vadászatok zaja megszűnt, Upor zárkózott és mogorva lett, leánya sem tudja felvidítani s Eszter egyedül vak dajkájára utalva, szomorúan tölti ifjú napjait a márványos termekben.

Csak midőn magányos sétáinak egyikén a százados tölgyekkel szegélyezett Kötölő patak mentén a daliás termetű Loránttal — atyja ifjú vadászával — találkozik, é ed fel benne egy eddig ismeretlen érzelem, mely szivét megremegteti és abban a boldog szerelem halvány reményét ébreszti fel. Csakhogy más sors vala megírva Eszternek.

Megjelenik az ősz Gara herczeg, ki évek óta komor vendége volt a várnak s Uportól Esztert követeli. Upor egykor Gara fiától szerette el szépséges feleségét, amiért az ifjú Gara herczeg — választolt arája utáni bánatában — elhal s ezért az ősz apa boszut esküszik Upor ellen. Utóbbi Garát kibékítendő, megfogadja előtte, hogyha leánya lesz, azt 16 éves korában Garának adja. Az idő eljött, Gara leilép és követeli áldozatát. Az elkeseredett apa ellentmond, a boszuért szomjuhozó Gara azonban erőszakkal ragadja ki Esztert alyja szobájából s mielőtt az még ellenállhatott volna, a dühöngő rabló már a báslya tetején terem s onnan prédájával együlta szörnyű mélységbe vetette magát.

Upor szeméből kicsordul a könyár, a borzalmas fájdalom szivét üli meg s holtan rogy a bástya kövezetére. A rettenetes vérboszu által megszentségtelenitetl várat egy év múlva az Isten nyila gyujlja fel s a tűz hamar romba dönti Upor szép kastélyát.

Azóta a szel rég elkapkodta az utolsó hamuperjéj is a szürke falak közül, de Eszternek ártatlan véréből örökzöld repkény nőtt ki s ma is ott diszlik a meredekség fölött az Ung-lelé néző oldalon.

De hát ez csak rege, kedves olvasó! Ezt és hasonlókat mesél az ősz falusi gazda unokájának esti kukoriczalosztásnál, vagy az esős éjjelen gereb-őrizetre kirendelt s a csatorna partján hevenyészett tűz mellett melegedő neviczkei pór.

Lássuk, mit mond a történelem ?

A nyeviczkei vár valószínűleg már az Árpádházból származó királyok alatt fennállott. S a közellekvő Ungvárral együtt Árpád hadai állal elfoglalva, egészen 1312-ig „a szent korona igazaihoz“ tartozhatott. III. Endre király halála után a Róbert Károlylyal együtt beköltözött Salernói Drugeth Fülöp és Jánosnak adományoztatok kiktől János fia: a királymentő s Robert Károly fiainak nevelője Drugeth Miklós örökölte.

Egy 1363 évben kiadott adomány-levélben más birtokokkal együtt ismét felemlittetik s úgy látszik, 200 éven át nem igen szenvedett birtokháborításban. Hogy milyen szerepet szánt neki első építője, vagy későbbi regenatora, azt bajos volna eldönteni. Azt mondja róla Zivuska Jenő : »Lehetett vadászkastély, kéjlak, hadvesz idején a környék lakóinak menedékhelye, — de fontos hadászati pont soha.«

A Drugethek birtokában lévő községek közölt egy 1574-ik évből maradt eredeti okiratban ugyan »Nye- vicke« is idéztetik, különösebb történelmi említésben azonban csak 1600-ban részesül, midőn Nyevicke várát Hornonnai Drugeth Ferencz ungmegyei főispán fiának birtokában találjuk. Ez a fiú H. Drugeth György (e néven II.) 1580. év táján nőül veszi Dóczy Fruz inát, kitől 1582-ben »post lestum Domini Michaelis Archan- geli» éjfélután 2 órakor fia III. György és 1589-ben pedig leánya Mária, — teljes néven: Mária, Erzsébet, Margit — született.

II. Györgyöt is megszállta a XVI. század terjeszkedési mániája s 1584 ben saját atyja ellen is hadakozik Terebes-vár birtokáért, sőt Drugeth Ferenczet Gerény nevű pusztáján épült udvarházában is megtámadja. A nemezis azonban hamar utoléri, 1591-ben meghal és özvegy nejére, nemkülönben ifjú gyermekeire is a súlyos megpróbáltatások hosszú sora következik.

Részletesen leírja Acsády Ignácz a »Századokban» (XIX. évfolyam, 1885.) hogy Dóczy Fruzsina miként pörlekedik rokonaival, Homonnay Istvánnal, Gáspárral és a többiekkel. így találjuk harezban 1600-ban is, midőn az özvegy két gyermekével a nyeviczkei várban időzött. Ekkor Homonnay Drugeth Bálint »nem tudni minő szándéktól indíttatva, megszegve a korona iránti hűséget és nem a közbéke szempontjától vezetve,« mintegy 3000 emberrel, nemesekkel, szolgáival és jobbágyaival a várat megtámadta és elakarta foglalni. De Dóczy Fruzsina léifiasan védte magát. Homonnay a várat rendes ostrom alá fogta s az ellentáliást akként törte meg, hogy a csatornákat, melyekben az ivóvizet a várba vezették, szétrombolta. Erre a vár úrnője kénytelen volt az erőszaknak meghajolni s megnyitotta a kapukat, a betörő ellen a rendes pör utján keresve orvoslást.

Itt szenved át először Dóczy Fruzsina leánya Mária — a későbbi murányi Vénusz — egy ellenséges ostromot, itt ébred fel a 12 éves leányka öntudata arra, hogy bizony a nő is kénytelen kardhoz nyúlni akkor, midőn a családfő már a másvilágra költözött s övéit csak az Isten kegyelmére hagyja.

Rövid időre tehát Homonnai Drugeth Bálint uras- kodik a nyevickei várban, mert az özvegy gyermekeivel együtt Lengyelországba menekül, »oda, hol annyi koldusbotra juttatott magyar talált uj hazára. Félvén a letartóztatástól, rejtett utakon bujdosott két szép gyermekével. A hideg és az éhség majd megvette őket. Gyökerekkel, bogyókkal tengették éltöket. Éjjeleken át — mint fia írja — istállókban a barmok közt húzták meg magokat. Hosszas bolyongás után, testileg-lelkileg megtörve értek Lengyelországba« (Takáls Sándor: »A Homonnai Drugeth-család romlása.«)

Es azulán megindul a harcz a szép ungvár-nye- viczkei uradalom bírásáért, mig végül Rudolf király — Mátyás tőherczeg közbenjárására — 1602-ben megengedi