Ung, 1899. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

XXXVII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1899. október 22. 48. SZÁM. Í~'Z EIIKESZTŐSÉG : Ungvár, Vármegyehóz-tér 1. rziíiu. A szerkesztőhöz intézendő minden köz­lemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak viaaza. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. I Negyedévre 1 fr! Kéiévnj ... 2 » | Egyes szám 10 kr Hirdetések. előfizetések, valamint a lap anyagi részéi illetők a kiadóhivatalba (Székely és 1 11 é s könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Nyilttér soronkint 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Látogatás a műteremben. Magyarország kicsi, hogy minden nagy embe­rének otthont adhasson! szokták mondani azok, a kik mentséget keresnek azon nagyszámú művészeink számára, kik a külföldön keresnek érvényesülést. Való tény, hogy e században sok nagy és emlegetett művészt adtunk a nagyvilágnak, kik közül sokan állampolgárságot is cseréltek, egynémelyike aggko­rában jutott csak annak gondolatára, hogy ő magyar és ide jött meghalni, nyugdijat élvezni; nagyon ke­vesen tartották fenn folytonosan összeköttetésüket szükebb hazájukkal. És ha akadnak olyanok, kik érdemül tudják be azt is a művésznek, ha ereje fogytán elfogad egy hazai, dijazott, megtiszteltetéskép felajánlott vala­mely igazgatói vagy miféle állást, — mit mondjunk azokról, kik sohasem kaczérkodtak a külföld emle­getésével, de sőt elég bátrak megmondani, hogy csak mégis legjobb otthon, legyen bár ez az otthon oly kicsiny, szerény hajlék mint Ungvár!------­Margiltay Tihamórról szól az ének, ki mint ungmegyei születésű, nem restell! bevallani, hogy kényeztetett művészete daczára nagyon jól érzi magát e kis körben és bizony eljön a jövő nyáron ismét, csakhogy majd korábban igyekszik itt lenni, hogy hosszabb időt tölthessen nálunk. Ha minden művé­szünk igy érezne és munkaidejének egy részét itt töltené el, minő lendületet venne ez által társadalmi életünk! Mily egyszerűen és természetes módon ala­kulhatna itt egy oly művésztelep, minőnek létesí­tését a jelenlegi kultuszminiszter is több helyen tervezgeti; könnyen és áldozat nélkül kievickólnónk az ismeretlenség, az elhagyatottság homályából, megszűnnénk mértani pont lenni, melynek sem hossz­ban, sem szélességben, sem magasságban kiterje­dése nincs. De nagyon eltértünk tárgyunktól mely olyan kedves dolog nekünk, hogy mindig-mindig vissza­térünk rá. Margiltay Tihamér művészetét nem mi fedez­tük fel; mint elismert fővárosi salon genre festő, kinek képein minden kiállításon ott van az elisme­rés legbiztosabb jele ,,Megvétetett“, eljött hozzánk, szülővármegyéjóbe, hogy a deczember 1-ón megnyíló téli tarlatra képeket alkosson. Négy képet tervez ezúttal, melyek most már teljesen be lettek volna fejezve, ha magánmegrendelések nehány hetét el nem veszik. Alkalmat adott a művész szives meghívása, hogy e képeket már most, teljes kidolgozásuk előtt láthassuk, olyankor, midőn még csak maga a művészi eszme, a gondolat van a vászonra lehelve, a meg festés, a kolorit, a technikai elkészítés hiányában. A szakértő előtt az ily aláfestett képek már teljesen kidomborodnak és majdnem végleges Íté­letre is érettek, bár a kidolgozás sokat javíthat és sokat ronthat; annál érdekesebb azonban laikus szemmel betolakodni e művészi konyhába, mely be­tekintést enged az alkotó lelke világába; hallani a művész magyarázó szavait, melylyel minden ecset­vonás megvilágítást nyer, nézni a durva vásznat, miből értékes műtárgyat varázsol az istentől meg­áldott kéz. Margitlay Tihamér festményeinek tárgyát a szalonból, a családi életből meríti, különösen azok­nak humoros helyzeteit keresve ki; képeinek van egy bizonyos és nagyon méltányolt jellege, melyről első pillanatra felismerhető, hogy ez egy „Margit- tay-kép“. És ettől a genretcfl egyelőre meg sem válhat, mert a nagyközönség kivánja és követeli tőle a családi thémákat, e képeit keresi és meg is veszi. Különben a kör, a melyből eszméit veszi, oly tág, hogy szinte kimerittieiien, s igy termékeny elméje sokáig nem fog zavarba jönni, midőn képeit alkotni akarja. Három kisebb méretű képe közül, melyek csak a színezést várják, az egyiknek valószínű megneve­zése „Mámorban“ lesz; karosszékben a nő és őt szenvedólylyel átölelő férfi egy csókban fullad össze, mely helyzetnek kifejező és mégis szolid tartása igen nehéz próbára tehette festője tehetségét. Másik kópét talán az „Első engesztelés“-nek lehetne el­nevezni; a duzzogó fiatal asszonyt huszárdiszbe öltő zött ura fólkózzel vonja magához, tekintetével a nő lesütött szemét keresve, hogy bocsánatot nyerjen. Kitűnő e képen az, hogy első tekintetre a helyzet világos és bizonyosak vagyunk abban, hogy itt nem valami tragédia készül, csak mint a német példa- szó mondja: „Die Liebe neckt sich“. Harmadik ki­sebb képén két testvér ül egymás mellett, az egyik asszony, a másik még leány; utóbbi szerelmes leve­let kap, a mit tapasztaltabb asszonynővérónek meg­mutat és együtt olvassák el; bizonyára tanácsát kéri ki; czime ez lehetne: „Bizalmasan'. Nagyobb arányokban fog elkészülni, most még csak vázlatban levő képe a „Messalience“. Hálás, de csoportosításánál fogva befejezett technikát igénylő tárgy, mely már vázlataiból is sokat igér; és nem fogunk csalódni abban, hogy ez lesz a téli tárlat­nak az a képe, mely előtt a nézők csoportosulása a legnagyobb lesz. Egy leány, kinek atyja magas társadalmi állást foglal el, szülői beleegyezése nél­kül megy férjhez ahhoz, akit szeret, de kit a büszke apa vőül el nem fogad. Midőu e házasság első gyü­mölcse életet nyer, a pólyába burkolt semmiséget, a haragvó szülőknek azonban első unokát viszik a nagyapai házhoz, hogy a béke angyala legyen. A képen a helyzet ez: tágas, elegánsan berendezett szobában a dada karján a csecsemőt viszi a inár kiengesztelt nagymamával, a karszékben még’töp- rengő öreg úrhoz; a fiatal anya csak az ajtó kü­szöbéig mert jönni, lehajtott fővel, könnyes szemeit kendővel takarva. Miként fentebb jeleztük, e kép még csak kisebb vázlatban van megteremtve, de úgy a csoportosításban, mint az egyes odavetett arczok kifejezéseiben annyi határozottság van, hogy annak gondos megfestése hálás feladatnak látszik és határozott nyereség leend művészi értékét te­kintve ; birtokáért versengni fognak a műbarátok. És ha e képek itt nemsokára elkészülve, a budapesti kiállításon elismerést nyernek, — a miben különben seininikóp sem kételkedünk — örülni fogunk, hogy azok eszméi városunk falai között nyertek életet és testet és legyen nekünk titkos örömünk, hogy az irigyelt művész a mi vármegyénk szülötte és elégtételünk azon elhatározása, hogy a legközelebbi nyarat minden bizonynyal ismét nálunk tölti el, ha lehet több művésztársával együttesen, kiket mi igaz magyar vendégszeretettel fogadnánk, csak fogadhatnánk! dr. T. Köny és mosoly. Jelenet. Irta : Vidor Mór. — Az „U n g'1 eredeti tárczája. — Személyek : özv. Peterdyné. Ilona, leánya. Lápos György. (Egyszerűen berendezett szoba. Az előtérben egy asztal. Ilonka az asztal mellett kézimunka fölé hajol. Kopogtatnak az ajtón.) Ilona: Szabad! György: (Berohan.) Ilonka . . . Ilonka ! Ilona: Hát magát mi lelte György ? hogy lel van hevülve ! György: Ha tudná! (Magában.) Vájjon megmond- jam-e neki ... eh, hisz annak jöttem. (Fenn). Lássa Ilonka — nem szép ugyan tőlem — de meg kell mon­danom. Levelet kaptam Szilárd Bélától. Ilona: No ugyan ebben nem találok semmi meg­alázót magára nézve. György: Rám nézve nem ... de. Ilona: (haragosan) De? György: Bocsásson meg, nem igy akartam mon­dani . . . Nézze, itt a levél. (Kiveszi kabátja zsebéből és átadja Ilonának.) Ilona: (végigolvassa és kaczagni kezd.) Hál ez ad okot magának arra a szörnyű indulatra! És nekem még boszuságot is pkar szerezni. Ez nem szép magától, nem, és ezerszer nem! Szilárd Béla azt írja magának, hogy szeretett engem valaha ... Ez tisztelt uracskám nem volt tőle valami töbenjáró bűn ! György : És . . . Ilona: És feleségül akart venni . . . Igen ám, ha kereken ki nem jelentettem volna neki, hogy szivemben nincs számára hely, keressen magának szebbet is, job­bat is nálam; mert biz én egy cseppet sem vagyok jó ! György: (örömmel) Nem-e édes Ilonkám, hát akkor bizza majd rám azt a feladatot, hogy meg javítsam. Ne féljen . . . nem leszek szigorú, úgy bánok magával, mint a czukorral . . . maga, maga édes (lopva fölé hajol és megcsókolja a haját). Ilona: (elpityeredve).Maga rossz ... igy megijesz­teni az embert. De most azért is, juszt is nem leszek a magáé. Nem. nem, és nem! György: Ilona! De hisz már jegyesek vagyunk. Ilona : Bánom is én ! György: (mosolyog.) És csak nem teszi meg azt a világra szoló szégyent . . . Ilona: Hagyjon el . . . nem akarom hallgatni. György: (léire.) No várj csak kis makranczos, majd megtanitlak ! (Fenn.) Csak még egy szót Ilonka. (Szaval.) Emlékszik-e még a tiszakerti majálisra ? Ott ismerkedtem meg magával. Szilárd Béla mutatott be. Mar akkor tudtam, hogy szeretni logom A szenvedély oly hirtelen lobbant lángra szivemben, hogy nem volt időm a gondolkozásra. A lágyan susogó akácz alatt val­lottam be magának, hogy szeretem ol thatatlan szenve­déllyel. Maga rám nézett, mintha a lelkemben akart volna olvasni, aztán elpirult . . . Ilona: (daraosan hátraszegi a lejét és hallgat). György: Én megkérdeztem ... vájjon remélhetek-e? Felrelordilotla a fejét és hallgatott. Nem voltam többé ura magamnak . . . Odahuzódtam magához és megcsó­koltam a haját, épugy, mint az elébb. Ilona: (sir.) Nem volt szép magától. György: Nem látta senki. Maga meghökkent, azután odasimult hozzám és úgy mondta nekem : Sze­retem György! Ilona: Ó hogy csalódtam magamban! György: No lássa, milyen gyorsan megváltoztak az érzelmei! Ilona: (halkan.) Akárcsak a maga érzelmei. . . György: Én szeretem ... de nem mondom többé . . . majd igyekszem (elejteni; a maga lelke úgy sem rokon az enyémmel, ha ilyen gyors változásokban leli örömét Elmegyek; de úgy, hogy látni sem fog többé. Adja az Ég, hogy egy olyan emberre találjon, ki magát jobban megérti és forróbban fogja szeretni, mint én. (Távozni készül.) Ilona: (feláll.) György: (páthoszszal.) Áldja meg az Isten! Ilona: (kitörve.) György. (Belép özvegy Peterdyné.) Peterdyné: Hát titeket gyerekek mi lelt ? Miért vagytok olyan paprikás hangulatban ? No nézd csak Ilonka, hogy ki vagy pirulva, a szemed pedig olyan vörös, mintha sírtál volna! Talán bántottak . . . talán György? Ilona: (az anyjára borul, zokogva.) Ó az a go­nosz György! György: (mosolyogva.) Nem tettem én semmi rosszat, csak ingerkedlünk egy kicsit. Ilonka meg akart ijeszteni. Azt mondta, hogy nem szeret . . . nem kellek neki 1 Én meg — mit tehettem egyebet — elbúcsúztam tőle. Ilona: (könnyei közt mosolyog.) Nem igaz ám; mert én szeretem magát. Bizony Isién. De hát ki gon­dolta volna, hogy ilyen érzékeny szivü, ilyen gyor­san hisz! György: (átkarolja Ilonkát.) No nézd a kis ga­lambot, milyen méregfogai vannak ! Peterdyné: Mondhatom leikeim korán kezditek a veszekedést. De hogy ez legalább törvényes formulák között menjen véghez, egy hónap múlva megüljük a lakodalmat. Ilona: (hirtelen.) Jaj de jó lesz ! György: (melegen.) Édesanyám! Peterdyné: És ha már el nem lehetlek vesze­kedés nélkül, itt leszek én, az anyós. (Függöny legördül.) Lapunk mai szama 6 oldalra terjed,

Next

/
Oldalképek
Tartalom