Ung, 1898. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1898-07-31 / 31. szám
XXXVI. ÉVFOLY AM. Ungv&r, 1898. julius 31. 81. SZÁM SZERKESZTŐSÉG : Un(£vár, Kazinczy-utcza 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak hérmenlesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL: Székely cs Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. I Negyedévre 1 írt. Félévre . . . 2 » | Egyes szám 10 kr Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronkint 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A család. Ha Epikuros feltámadna, módfelett nagy lenne az öröme. Mert ime, általánossá lett az ö tanának követése. A századvég társadalma az ö képére és hasonlatosságára formálódott Ájtatos, szemforgató hazugság az, hogy a humanitás korát éljük. Szó sincs róla. Az élvezés és pedig az érzéki élvezés korszaka az, a melyben élünk. Bármit gondolunk, bármit cselekszünk, bármi jelszó alatt cselekszünk, az, — aki a vesékbe lát, tudja: az élvezés vágya a litkos rugó, mely mozgásba hoz beuuüuket. A boldogság vágya kitörülhetetlenül van bevésve az ember leikébe. És miután a boldogsig az élet javainak élvezésében áll, az élvezetvágyat kárhoztatni általánosságban nem lehet. A hiba a szertelenségben és az egyoldalúságban van. Az élvezetnek hajszolásában nem ismerünk határt, s mi még ennél is rosszabb, az életnek csupán azokat a javait becsüljük, csupán azok bírására törekszünk, amelyek érzéki élvezeteket nyújtanak. Bezzeg nem nézünk kaucsal-szemekkel festett egekbe; nagyon is a földre irányítjuk tekintetünket, ugyannyirn, hogy maholnap rájövünk, hogy az egyenes tartás és magasba tekintés kóros fejlődésnek a következ- íhónye. lit az ideje, hogy visszafejlődjünk, felhagyjunk az egyenes, ostoba testtartással, mely tekintetünket olykor-olykor elvonja a földtől. Haladunk nagy léptekkel, — haladunk az állatiság felé Maholnap méltók leszünk a nagylelküleg testvérekül fogadott négylábúnkhoz, a melyeket megeszünk. Vannak dicséretes kivételek, az kétségtelen, hanem a nagy sokaság az állatiság örvénye felé rohan. Emii nem azért eszik, hogy éhségét csillapítsa s életét s egészségét fenntartsa, hanem azért, hogy az evésben gyönyörködjék. Inni nem azért iszik, hogy szomjúságát oltsa, hanem azért, hogy ínyét csiklandozza, idegeinek nyugtalanságát kéjes mámorba ' fojtsa. A szerelem élvezésében sem követi a természet parancs-szavát; bujálkodik, — tisztátalan testileg és lelkileg. Színház, zene, festőművészet mind nem arra valók, hogy felemeljék a lelket, hanem hogy az állatiság pocsolyájába rántsák. A művészet minden produktuma, mely nyíltan, vagy burkoltan az érzékiséget nem hirdeti, elsorvad, közönség nélkül marad; ellenben a nyílt, vagy burkolt trágárságok köztetszósre találnak. A paraszt röhög hozzájuk, az discréten mosolyog. Elvesztettük érzékünket az életnek magasabb, nemesebb javai iránt; amit meg nem ehetünk, ihatunk, — amit különben is romlott vérünk korbácsolására nem használhatunk, annak vajmi kevés előttünk a becse ; üiég a templomba se imádkozni járunk, hanem azért, hogy szemünket legeltessük és a vérpezsdítő zenétől megcsömörlött idegeinknek az egyházi zenében egy kis pihenőt nyújtsunk. Ezek a nagy túlzások, habar sok tekintetben természetellenesek, érthetők, mert természetes alapjaik vannak; de érthetetlen és természetellenes az a hazugság, amelylyel önmagunkat elámitani, önmagunkkal elhitetni akarjuk, hogy mi erkölcsi czélokért élünk. Egy nagy, de nagyon is áttetsző álarcz alatt nyüzsgőnk. A helyett, hogy szeretettel és békével haladnánk egymás mellett, gomolygunk, mint eg megriasztott állatsereg; űzzük, hajtjuk, öljük egymást csak azért, hogy az érzéki élvezetekből mennél többet kaparithassunk magunknak. Amit készpénzre fel nem válthatunk, annak nincs előttünk becse; maga a fegfőbb jó, az élet is értéktelenné lesz, mihelyt hiányoznak az élvezés nek eszközei. Ez az öngyilkosságoknak oka; mert hát mit is keresne a földön az az ember-állat, akinek nem lehet czifra ruhája, nem falatozhatik állat-társának legizletesebb húsából, a vesepecsenyéből, — nem ihatik rája drága szeszeket, az ekként megrontott vér lehűtésére nem tarthat még drágább szeretőket. Az életnek magasabb javai, a melyek nem a homo telisnek, hanem a homo sapiensnek díszei, minők az emberszeretet, haza- és fajszeretet, alázatosság, lemondás, türelem, igénytelenség s alaktalan lelki élvezetek után való vágy, — bizony-bizony kevesek lelkében élnek, noha a civilisationak az volna a hivatása, hogy ezeket általánosakká tegye. Vájjon hol-e a gyógyír mindezekre a nagy sebekre, melyek magának a társadalomnak létét fenyegetik. Az önmagával jótehetetlen beteg társadalomnál nincsen. Az államhatalomnál nincsen, mert az államhatalom a társadalomból toborzza híveit és munkásait, tehát lényegileg egy azzal. Az egyháznál nincsen, mert nem hiszünk, mert a papságban sincs eleven, erős hit, mely magával ragadna; az iskolánál nincs, mert az iskola a társadalom hatása alatt áll, — nem irányítója, hanem követője a társadalomnak. A családnál van. A családi életet kell restaurálni. A családi életnek kell oltárokat emelni. És akkor újjászületik ez az állatiságba sülyedő társadalom. De vájjon lehetséges-e ? Nem képtelen dolog-e a társadalomnak egy-egy parányát kivonni az egésznek hatása alól? Szakit- hatnak-e egyes családok a társadalom irányával? Egyének nem szakíthatnának, de családok szakíthatnak, mert a család egy kicsi társadalom, melynek közvéleménye daczolhat a nagynak közvéleményével. A család bevehetetlen vára az uj életet, — nemesebb életet kezdőnek. Családfők, első helyen családapák, akiket undorral tölt el a kornak nyo- morultsága, — próbáljátok meg! A tuberkulosis. Sokszor és sokan, kevésbbé hivatottak és hivatottak elmondották, hogy minő rendkívüli az a csapás, mely a tuberkulosis által éri az emberiséget. Nemzedékről- nemzedékre toglalkoznak az orvosok e szörnyű baj gyógyításának kérdésével. Azt a csodaszert azonban, mely a gümő mérge által elpusztított tüdőnek, vagy Ízületnek helyébe újat növesztene s ezáltal a lassú halált, a szervezetnek szétbomlását megakadályozná, még senki sem találta föl. Ha egyszer a tuberkulosis baczillusa jobb táplálékra lei valamely inklináló szervezetben, a lassú elhalás folyamatát megakasztani csak nagyon ritkán sikerül. Vasúton. — Az »U n g« eredeti tárczája. — Irta : Walter Ferencz. Első osztály. Egyidőben anyagot gyűjtöttem egyik nagyobb művemhez és igy elhatároztam, hogy valamint Zola a gyorsvonat kazánján lett tanulmányutat, én azon csekély váltó-tatással, hogy a vasúti osztályokat járom végig, Budapestről leutazom a vidékre és egy egész napol töltök a vonaton. Igen alkalmas hely ez egy Írónak megfigyelések szerzésére s nekem azon müvem feldolgozásához és anyagához egy hosszabb útra különös szükségem is voll. A keleti pályaudvaron első osztályra váltottam jegyet és elhatároztam, hogy tanulmányaimat itt kezdem meg. Szerencsétlenségre (esteli vonat volt) az első osztályú kocsik üresek voltak és csak az egyikben láttam két alakot üldögélni. Ide szállottam bo. Csomagom nem volt s igy az elhelyezkedés köny- nyén ment. Üdvözöltem a bentlevőket és mire a vonal áthaladva a rendező pályaudvaron, Rákosig ért, javában lolyt a beszélgetés. Meg kell állnom és pár szóval jellemeznem embereimet. Ketten voltak. Egy férfi és egy nő. Mindjárt első pillantásra is házasfelek. Látszott ez e térfiu gyöngéd tekintetén és a nő od iudó ápolásán, miben térjél, a már öreg ural rószesileUe. Igen, o házaspár szokatlan ellenlelet nyújtott. A férfi a GO-asban járhatott s mint nekem látszott, az erős takarókba burkolt lábát podagra kínozhatta, mert a mint a vonat átment a váltókon, minden zökkenésre felsziszszent. Különben igazi patriarcha-arcza volt s szeméből bonómia, meg jóság sugárzott ki. Gondosan, szeretettel mérte végig mindig nejét. A nő fiatal, alig 22 éves lehetett. Micsoda végzet csatolhatta e roncs mellé ezen fiatal, szép hölgyet —- Ki tudná megmondani ? Én figyelemmel vizsgáltam nő- nv’t (íeladatomhoz hiven) s úgy tetszett nekem, hogy minden látszólagos szerénysége s egyszerű volta mellett I erősen dolgozott benne az életkedv, mert párszor, mikor találkozott tekintetünk, a villámok egész serege repült felém, úgy, hogy utoljára én voltam kénytelen lesütni szemem. A magukkal vitt podgyászon (csupa előkelő bó'r- darabok) hetágu korona ragyogott; az előkelő származás kinyomata a páron, úgy mozdulataikban, mint beszédükön is megnyilatkozott Mikor bemutatkoztunk, utilársam, mint * báró (ki az Országos Kaszinónak is kedvelt tagja) bontakozott ki. Én magamai, mint hírlapírót, az Otthon tagját mulattam be. — Ön iró? — fordult (elém a fiatal nő. Én az irókal nagyon szeretem. A férj is idejét találta a közbeszólásnak. — Oh, az én kedves nőm minden jourjára hivatalosak az irók. Én is szívesen látom őket. — Nálunk Jókai is volt már. Jókai az én legkedveltebb iróm. — Én is olvasgattam régebben, do most, hogy látásom meggyengült, nőm olvas lel nekem — szólt a báró —, de én inkább szeretem a komoly Írókat. — Persze, de azután el is' alszol mellette . . és egyúttal el is pirult a nő, mintha valami nem illőt mondóit volna. A vonat egy kis állomáshoz, ba jól emlékszem Rákos-Kereszlurhoz ért és én, a mint kinéztem, láttam, hogy egy elegáns fiatal ember száll (el a vonatra. A nő követte tekintetem irányát s a fiatal embert látva, összerezzent, legalább nekem úgy tetszelt. Mint mikor egy nem várt ismerőst hirtelen viszontlátunk. A vonat lassan elindult és mi folytattuk társalgásunkat. — Hova utazik, ha szabad kérdeznem, méltóságod ? —P. laluba, hol férjemnek az orvos rendeletére a nyarat kell töltenie. — Szegény nőmnek itt egyedül kellesz velem tölteni a nyarat, — szólt mosolyogva a báró. — De azért biztos vagyok — szóltam közbe —, hogy méltóságod ismerősei a falun is felkeresik. — Meglehet, bár én sok mulatságot nekik nem Ígérhetek, — válaszolt a báró s én gondoltam: Te nem is, hanem inkább a nőd; persze, hogy ezt bölcsen elhallgattam. Mi a báróval politikai polémiákba bocsátkoztunk s erősen igyekeztünk meghódítani egymást (ő kormánypárti, én Apponyista), a nő pedig az Egyetemes Regénytár kötetebe mélyedt, ha jól láttam, Rider Haggard regényes >Ő»-je volt. De ezt a mulatságot megunhatta, mivel felkelt és kiment a folyosóra. A báró hirtelen megszakította a beszéd folyamát. — Ön nem is tudja, mily kincset birok én Margitban. Ráhagytam és biztosítottam a bárót, hogy neje elsőrangú angyal. — Én nagyon nyomorult ember vagyok, se járni nem tudok, se enni, éielni kell engem. Roncs vagyok s régen meguntam volna az életemet s eldobom, mint a kitacsart czilromhajakat szokás, ha a sors nem adja nekem e nőt. Elfáradt a hosszas beszédben s valami erősitő italt vett magához. — Ő etet, tol a kocsin, felolvas nekem s pótolja szemem világát, árasztja rám jótevő hatalmát és én egy nap százszor is hálát adok magamban, hogy enyémnek mondhatom. Rám nézett, hogy mit szólok rá. — Az igaz, hogy a méltóságos bárónő ritka asz- szony lehet. — Bizony az, én állíthatom. Betegápoló és hű feleség egy személyben. Valóságos angyali lélek. Sőt mi több, szeret is engem. Mosolyogtam, de nem észrevehetően. — Igen, és ez a legcsodálatosabb. Ez a vidor, életerős 22 éves leány hozzálánczolta magát egy 60 éves Lapunk mai száma 8 oldalra terjed.
