Ung, 1898. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1898-07-17 / 29. szám
XXXVI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1898. julius 17. 29. SZÁM SZERKESZTŐSÉ G: Mtigych&z-tér 1. Bzám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadlatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak viasza. A lap megjelen minden vasárnap. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek; Egész évre . 1 frt. I Negyedévre 1 frt Félévre . . . 2 » | Egyes szám 10 kr. Hirdetések, előfizeté. ek, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttór soronkint 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Eltemettük-e? Kedden kísértük Őt örök nyugalomra. Porai ott nyugosünak a hudaházi sirkertben. Aidő megemészti az érczkoporsőt, mely az oly korán s az oly váratlanul kihűlt szivet magába zárja. Por lesz belőle és hamu. Idők folyamán e por, e hamu összekeveredik a nemes ősök porával s azon egyszerű magyar nép nek porával, a mely népet Ő oly nagyon szerette, a melyért minden áldozatra kész lett volna. Akkor aztán ur és szegény pór egyenlők és testvérek lesznek ott alant; poraik összeölelkeznek . . . Jelképileg megvalósul az anyaföldnek méhében az a magasztos eszme, amelyet Ő képviselt, míg egészei a magunkénak vallhattuk Öt. Mikor lesz a poroknak ez ölelkezése; a fold minő mozdulata, vagy az ember minő munkája fogja előidézni, — ki tudná azt megmondani? Talán majd akkor, a midőn ide fenn is valóságokká lesznek azok az eszmék és elvek, a melyek az Ő lépteit irányították. Mikor valósággá lesz az egyenlőség, testvéri szeretet él a szivekben, az áldozatokban soha ki nem fáradó jóság gondolata lesz tír a lelkek felett. Mikor általánossá lesz nem az a nemesség, melyet uralkodók „érdem 'k“ éri osztogatunk, hanem az, amely Őt ékesítette, a melyet Isten keze ir kiválasztottainak leikébe, hogy emeljék általa környezetüket. Az ilyen igazi nemes ritka jelenség az emberi társadalomban, hol a hitvány földi érdekek vad ltarcza dúl. Ember volt Ő is, e harczok közepette élt; de Ő maga a törtetők között sohasem volt. Egy jobb, egy nemesebb kor eszményi emberét testesítette meg; azét a korét, amely az egyéni érdeket összeegyezteti, sőt legtöbbször altija rendeli a közérdeknek; azét a korét, melynek vezéretnbo- rei a jót, a nemest számítás nélkül fogják teljesíteni tisztán, vagy legalább főleg azért a jutalomért, amelyet az önzetlen tettek a szív békéjében, megelégedésében nyújtanak. A jövőnek e kitűnő emberét megértették, mélyen tisztelték és szerették mindazok, akik hozzája közelebb állottak s azok, akik óhajtották azt a kort, melynek Ő saját környezetében keresztelő szt. Jánosa volt; de nem tudták Öt megérteni ennek a mai világnak minden áron érvényesülni törekvő elemei. El sem tudták képzelni, hogy egy emberben teljes legyen a harmónia: a gondolatok, az érzelmek, a vágyak és testek harmóniája. Pedig nála teljes volt. Annak a harmincz esztendőnek, melyet a közpályán eltöltött, minden napja a mellett teszon tanúbizonyságot. Kiváló képességei voltak; világító szövótneke lehetett volna az egész országnak is ; de a Gondviselés más szerepet szánt neki. Azt akarta, hogy melegítsen. Az életnek ezen egyik forrását, a meleget, terjesztette Ő sohasem szünetelő jó cselekedeteivel s akik közelében voltak, nem fáztak. Krisztus követője volt, kiben nem volt hamisság és álnokság; jót tett, vagy tenni igyekezett; de ártani nem ártott senkinek soha. A sieretetet gyöngéd modorában még akkor is éreztette, midőn szigorral kellett fellépnie. A bosszuállás szenvedélyétől ment volt. Ilyen ember volt Ő Volt? Igazán, csak volt? Hát nincsen már többé? Valóban eltemettük Őt? Teljes e, avagy csak részleges a halhatatlanság? Hát csak a por volna halhatatlan s a lélek, a mely a port összetartotta? Hát az az erő, melyet életé ben kifejtett, a cselekedetek halandók volnának ? Nem! Nincs halandóság, csak változás van. A halhatatlanság teljes. A mi egyszer vau, a természetben az többé soha el nem vész. Örökké él a test az elemekben, a melyekre bomlott Él az erő, mely az eh meket egy egészben összehozta és egy ideig együtt tartotta; ól a lélek a sejtelmek honában; de élnek a cselekedetek is. Azok is halhatatlanok. Ellenkeznék az isteni bölcsességgel, ha azok halandók volnának. A cselekedet épp olyan valóság, mint az anyagnak egy atomja, csakhogy nagyobb emennél. Ha Isten örökké élteti az anyagnak egy parányát, miért tette volna halandóvá az ő terveibe beleülő emberi cselekedetet ? Mi lenne az emberi faj tökéletesedéséből, ha a jó cselekedetek halandók volnának? Teljesen belesülyednénk az állatiságba; sohasem jönne el megváltásunk ideje. De mert a tettek halhatatlanok, hinnünk kell a megváltás gondolatában ! A lelki átöröklés ténye mellett tapasztalatok szóknak. Fiaink és leányaink legkevésbbé biztos öröksége az, a mi után annyira törjük-marjuk magunkat : a vagyon. Sokkal biztosabb örökség ennél a test és lélek. Különösen a lélek. Vannak eltérések, visszaütósok, de egészben érvényesül az öröklés törvénye. A jellem ugyan jérészben szerzett tulajdon, de alapjait örököljük és ebben rejlik a tökéletesedés Egy erőteljes, nemes jellemnek a cselekedetei formálják a jellemünket, hatása alatt jobbakká leszünk. Bennünk élnek tovább, mint erkölcsi jellemünknek alkotó-részei az ő cselekedetei, mi pedig erkölcsi jellemünkkel utódainkra hagyjuk azokat. akik fiaik- és leányaikra hagyják. így száll nemzedékről-nemzedékre a nemes cselekedet. így lesz halhatatlanná és biztosítójává az emberiség haladásának. A látszat ugyan ellene mondhat a tettek e halhatatlanságának, mert egyik-másik utódban teljesen kivesz az erkölcsi jellem. Ez azonban merő látszat, mely csak azt mutatja, hogy az egykori nemes cselekedet nem a testszerinti, hanem valamely más, lélek -szerinti utódban ól tovább. Nem! — nem temettük el Tabódy Jenőt! Ember János. Tabódy Jenő temetése. A vármegyét és minket ért nagy gyászeset szomorú jelenete, a temetés, e hó 12-én ment végbe. E napon adták vissza földi maradványait a földnek , a n indent romboló egyészetnek, —• e napon láttuk utoljára a legnemesebb lelket magában hordott emberi testet tödö koporsót, mely Tabódy Jenő kihűlt tetemét zárta el tőlünk örökre. A kaposi járás majdnem minden községéből ide érkezeti tiszteletreméltó községi bírák legérdemesebbjei hozták ie a gyász-szobából a vármegyeháza udvarára egykori szolgabirájuknak porhüvelyét, mely dúsan aranyozod ezüst tényü érczkoporsóban volt elhelyezve. Fél két óra lehetett ekkor s már is százakra menő résztvevő közönség gyűlt egybe, hogy megadják a végtisztességet, melyet a megboldogult példás életével teljesen kiérdemelt. Még nem volt egészen két óra, mikor megérkezett a beszentelő papság, élén Hehelein Károly prépost- plébánossal, az elhunytnak mondhatni testvéri érzülettel telt barátjával. Ekkor már a gyászoló közönség minden rétege jelen volt. A vármegyei és városi tisztikar, a kir. pénzOlyan furcsa álmom volt az, éjjel, olyan szomorúságot éreztem már tegnap is — és nem tudlam : miért? Ma ebéd uián sietve jön hozzánk nővérem: »Meghalt Tabódy!» Igazán? —Igazán. Most olvastam a »Magyar Újság'-ban. Azóta folyton hallom, még az ulczai kocsizü.gés hangja is mintha mondaná: „Meghalt Tabódy', — Annak hallom a madár éneklését, annak hallom a légy zümmögését is: »Meghalt Tabódy!' Igazán? kérdem mindannyiszor. Bent volt az újságban, (ekeién nyomott belükkel. Meghalt Tabódy! Bár ne történt volna ! Ha még ő olvashatná soraimat és mosolyogna az ő jóságos mosolyával, az én kis gyászvirágomon. Ha jönne tőle egy levél: »Végig hallgattam zokogását, gyermekem, s örömmel Írhatom, kár sirni miattam, hiszen élek!' Ha jönne tőle levél! De vájjon lehetségese ez? Meghalt? De hát csakugyan olyan kegyellen, rideg az a csontkezű ember, azokat kivánja magáénak leginkább, a kik jók, akit sokan szeretnek? Mindennek, mindennek a vége csak — elmúlás? Elégedetlen vagyok a sorssal. Hat miért halnak meg az emberek ? És miért nem csak azok, akiket nem szeret senki? Félek a haláltól, irtózom tőle még akkor is, ha távol tőlem szedi áldozatait. Lehet ez kishitűség tőlem, de a hitem az. Nem jól van az igy, ahogy van Elpusztul a kis virág, hu nincs éltető levegője. Megszűnik élni a csicsergő kis madár, ha nincs, a ki gondozza. E'puszlul aranyos kalitkájában, mert nem voll, aki szeresse. De az életerős, szép tölgy, miért pusztul az el, mikor gyönyörködve néz reá mindenki, a ki lálja, szívesen keresik föl mindenünnen, hogy körülötte lehessenek. Csak úgy, hogy reá jött a vihar, kettétörte azt. Hányszor láttunk villámsujlolln (ál, amely még legnap frissen zöldéit! Ma már semmi, csak roncs. Szegény szép Tölgy ! Es nem log éleire kelni többé és nem hajt uj ágakat és nem zöldül rajt’ több levél. És nem jön Tőle sem több levél. Előszedem a régieket, amiket irt még a gyerek-leánynak az első lárc/.ám után. Azután sorra a többit. Egyikben azt Írja------Nem, nem. Maradjanak csak az én kincseim ezek. Akik közvetlenül ismerték Őt, úgy is tudhatják, milyen volt Ő, — beszéltek vele, jóságos szivének árulója volt minden szava, ügy, irva is. És most azt mondják reá, hogy meghalt. Én nem i adhatom bizonyosan, hiszen távolról jött az a hír nagyon. De ha úgy van, ha megtörténhetett, hogy aki még tegnap mosolygott, meleg szivének jóságos mosolyával, lia lehetséges, hogy az ma már megdermedt tagokkal I :küdjék koporsójában, lehunyt szemekkel, melyekei nem nyit löl többé soha; ha lehetséges, hogy halott legyen az, akinek életéért annyi szerető szív imádkozott naponkint: akkor engedtessék meg nekem, hadd küldjem el a/, én gyászvirágomat is koporsójára. Engedtessék meg nekem, Jiadd mondjam el síró panaszomat e helyen, mely az Ő egyik olthona volt ez ideig s melyet elhagyott most olyan váratlanul, mindnyájunk igaz bánatára. A ki úgy szeretett bennünket, annak egy kicsikét árvái vagyunk mi is. Zoltán Vilmosáé. Bg-y apró levélkét a koszorúhoz .. . Ott ült Íróasztala előtt, dolgozgatva nagy karosszékében. Szorongva léptem be hozzá, reszkettek a lekete betűk a kéziraton. Tétovázva álltam meg előtte s nem tudtam szóhoz jutni. Remegtem, csak annyit ludtam magamról, hogy Szerkesztőnél vagyok. Félve c ncllem reá szemeimet, de midőn bepillanlhhtlain szeLapuok mai száma 6 oldalra terjed. lid szemeibe, megjött bátorságom s otthon éreztem magam. Felállt helyéről, odalépett hozzám, puha tenyereibe leklelte gyöngéden arezomat s olyan nyájasan nézett reám, hogy napnál világosabban állott előttem megezá- folva mind :n, mit a Szerkesztők szigoráról suttogtak itl-ott. Hisz itt egy jóságos atyánál vagyok, nem egy őnludafot s lelket ölő rémképnél, minőknek a Szerkesztőket kínos álmaimban láttam. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, inig gyöngéd ujjaival kezemet szorongatta. Minden óhajtásom, mi lelkiemet eddig eltöltötte, teljesedésbe ment e perezben. Egész más színben láttam a rideg hivatalos szobái, mikor megszólalt nyájas hangja s édesdeden végig csengett a komor iratcsomagok között. »Nos, édes öcscsikéin! mi jót hozott számomra? Csak nem valami szerelmes história, valami holdvilágos románcz, mert az ilyeneket dupla szemüveggel olvassuk ám!' Aggódva néztem e szavakra nyájas szemeibe s tétovázva pillantgattam a kezemben levő kéziratokra. Kettő volt. Az egyik bizony épp az olvasmányok hatása alatt összefűzött szerelmi história — ebbe helyeztem minden reményemet,— a másik a saját egyéni hangulatom felfogásút rejtette magában. Ez utóbbit csak úgy sandítva mertem magamhoz venni, mert hosszú hányódás eredménye volt. Olvastam igen sokat s egyszer Írni is megjött a bátorságom. Leültem s beleöntöttem soraimba mindazt, mi egy iiju keblet eltölthet, mi egy rajongó kedélyben visszhangra találhat. Egyéni érzésemből lukadt minden sora s éppen ez volt a hiba. Meri sirva borultam soraimra, könnyeimmel áztattam a papirt, midin lálno n kellett, hogy ez távolról sem közelíti meg minlaképiimet. Eltemettem fiókom mélyére. De voltak esték, midőn jól esett lelkemnek átfutni sorait, — magamra ismertem benne. Dj nekünk nem szabad ezt lenni, úgy VEGYES TARTALMÚ HETILAP.
