Ung, 1898. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-02 / 1. szám

XXXVI. ÉVFOLYAM. Un gvár, 1898. január 2. 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény. mely a lap szellemi részét illeti. L veiek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt Félévre — 2 > Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjeleli minden vasárnap VEGYES TARTALMÚ HETILAP. — Nyilttér soronként 20 kr. ?• ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ ÜNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Uj esztendő. Emberi gyarlóságunk, hogy elege letlenkedünk azzal, a mi van; a jelen ritka ember előtt kedves A legtöbben a jövőben élünk. Még a 70 éves em­berek között is vannak, a kik a jövőjükről be­szélnek. Az idősebbek jórésze azonban a múltban találja örömét; abban a múltban, mely nyomorúsá­gos jelen volt valamikor, de a mely most széppé lett az emlékezet által. A nemietek egyeseknek nagy tömegéből ala­kulván, az egyeshez hasonló lelki állapotban vannak, midőn helyzetüket vizsgálják. A „régi jó idők“ em­berei jelentékeny s tiszteletre érdemes részét teszik a nemzetnek. A jövő emberei többen vannak, a mennyiben minden nemzetnek nagy többségét a re­ménykedő fiatalabbak képezik. Legkisebb a számuk azoknak, a kfL, mint „többség“ a jelen helyzetnek urai, a kik többé kevésbbé meg vannak elégedve a viszonyokkal. Kisebbségük azonban nem akadályozza őket abban, hogy a helyzet urai legyenek ; mert a múltban élő elernyedett szellemekben már nincs, a szétszórtan reménykedőknél pedig még nincs meg az az energia és az az összetartás, mely nélkül ural­kodni. azaz a jelen események szálait kézben tar­tani nem lehet. Általánosan ismert igazságok ezek, melyekre az nj esztendő alkalmából azért, mutatunk rá, hogv egy pillantást vethessünk társadalmunk valószínű jövőjébe. Az alkotmányos élet helyreállítása óta lefolyt 30 esztendő, bár szinte észrevétlenül, mélyreható változásokat idézett elő a társadalomban nálunk is. A hatalom sokáig háttérben volt társadalmi rétegek kezébe siklott át, a melyek a korábbi idők embereire nézve szokatlan eszméket, erkölcsöket hoztak fel- színre. Az "éles kritikának, melyben a jelent része­sítjük, ez a legfőbb oka; a nagy tömegek lassan tanulják inog az alkalmazkodás tudományát. Minő változásokat fog hozni a jövő, azt teljes bizonysággal senki meg nem mondhatja. Könyvet lehet Írni a társadalmi fejlődés törvényszerűségéről, - mint irtrk is, — csakhogy a „társadalmi tör­vények“ éppenséggel nem olyan állandó jellegűek, mint a természetiek. A fejlőd" társadalom lluctua- tioknak van kitéve. Gyakori eset, hogy midőn a múlt eseményeinek csoportosításából levont „törvény“-t, alkalmazni akarjuk, a viszonyok változta, az ese­mények fordulatai miatt az már megszűnik törvény lenni. Bármily rövid életűek is azonban „az örök társadalmi törvények“, az isemények a figyelmes szemlélőt mégis tájékoztatják a jövő felől. Az előre vetett árnyék híven mutatja a körvonalakat. És ezek a körvonalak az osztály-küzdelmeknek egyre határozottabb kialakulását mutatják. Sokat beszélünk a társadalom egységéről s éppen ezzel áruljuk el, hogy az az egység nincsen. Mikor sokat emlegetjük a fejünket, főfájásban szenvedünk. Az egység külső színe, bár erősen megkopott, de még mutat valamit. Alatta azonban erősen folyik a mállás processusa. Nyilvánvalóvá lesz ez az állí­tás, ha egy példával világítjuk meg: politikai párt­jaink közül a szélsőbal gyökere kezd kiszáradni, a lüggetlenség eszméjének már nincsen-a tömegekre erősebb vonzó ereje. A hit, tiogy a nemzeti függet­lenség jobb sorsot, biztosit az'egész nemzetnek, egyeseknek és társadalmi rét*: iknek, kihalóban van. A tömegeket ma csak' a sej érdekeire és pedig kézzel fogható alakban felmutatót érdekeire való hivatkozással lehet mozgásba hozni. Az ilyen s ehhez hasonló jelenségek mutatják a jövő képét: mutatják azt, hogy a most megért uj esztendő is a társadalmi küzdelmek ideje lesz s hogy ez a küzdelem már intensivebb lesz, mint a minő csak a múlt évben is volt. Az időnek keretét mpg nem állíthatja senki ; ilyesmire mi sem vállalkozhatunk. Csupán azt akar­juk megemlíteni, hogy a másutt erősebb hullámokat vető társadalmi küzdelmek nálunk előreláthatólag nagyobb arányokat ölteni nem fognak, mert erre nálunk hiányzanak a feltételek. A mi szegény tűzhe­lyünkön nagy ellentétek nincsenek (hiszen mindnyá­jan szegények vagyunk); nincs, mi táplálja egyfelől a gőgöt, másfelől az irigységet. A mi kis helyi tár­sadalmunknak legalább az értelmiségében megvan az egységnek bizonyos foka. Mi tehát háborítatlanul élhetüiik annak a társadalmi hivatásnak, a melynek eddig is éltünk: az emberbaráti és közművelődési ügyeknek s a társadalmi ellentétek kifejlődését gátló közgazdasági törekvéseknek. Az uj esztendő nekünk nem hoz uj kötelességeket. Boldog újévet! Munkás és munkaadó. A umzei munkások és gazdák között fennálló viszony szabályozását czélzó s a kópviselőház által általánosságban elfogadott törvényjavaslat élénk moz­galmat keltett országszerte s hogy hosszabb ideig nem tartja izgalomban a kedélyeket, ez csupán azért vau, mert következményeiben mélyrehatóbb, általá­nos érdekű politikai kérdés szorította háttérbe: az önálló rendelkezés kérdése Ausztriával szemben, vagy, a mint a politikusok mondják, a Provisorium. Ez utóbbi kérdéshez mi nem szólunk, legfel­jebb ha majd dűlőre jut a dolog, fogjuk regisz­trálni az eredményt, pusztán abból az okból, hogy lapunkban is nyoma legyen a nemzetünk gazdasági életében oly nagy jelentőségű eseménynek. A mun­kás és munkaadóról szóló javaslathoz azonban már ez úttal is van egy pár szavunk. Társadalmi lap lévén, midőn ily nagyjelentőségű lépés történik a szoczialis politika terén, kötelességünk egy pár szó­ban jelezni álláspontunkat és a dolog lényege felől tájékoztatni olvasóinkat. Az említett munkás-javaslat beterjesztését a tavalyi aratási mozgalmak tették szükségessé. S mely okok hozták felszínre ama jelentéseket, melyek meg­döbbentették a birtokos osztályt? Első sorban a munkás nép igényeinek, élet­Gazdagság és szegénység. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Karácsoiiyeste volt. Az egy szobás és konyhás kis lakásban is kigyultak a karácsonyfa színes gyertyácskái és rávetették lényüket a szegényesen díszített tácskára s a köréje sereglő családra. Az apróbb gyermekek örömteljes fecsegéssel fogad­ták a kis Jézus szerény adományát, a nagyobb lányka azonban mélabus tekintetet vetett rája ; az ö számára csupán egy könyvecske volt a fa alatt. Pedig úgy lát­szik, egyebet várt. Aztán még ha valami szép tündérmese lett volna ; de nem az volt. »A szív*, ez volt a rövid czime. Ennek a remek műnek első egyszerű kiadása. A kis fiuk mohón estek ajándékaiknak ; nagy buzgalommal fújták a trombitát, ütötték a dobot. Csak a lányka nem akart az ő ajándékához nyúlni. Az anya nem látta az örvendezőket; fájt neki, hogy legnagyobb gyermeke szomorkodik az örömöknek nagy ünnepnap­ján. Megsimogatta leányának szomorú arczát s biztatgutta : — Vedd ei kis lányom a kis Jézus adományát. Apa ismeri, azt mondja, nagyon szép könyv. Na vedd el, Juliskám! Erre a biztatásra eltört a mécses. Juliska zoko­gásba tört ki. Kicsi híja, hogy édes anyja is nem követte a jó példát. De uralkodott magán. Vendéget vártak, nem illett kisirt szemekkel fogadni. S az illendőség kérdése nagy dolog a nőknél, még ha sírni volna is kedvük. Pap Péterné asszony erőt vett magán, letörülte előtörő könnyeit és siró lányát e szavakkal vezette ki a konyhába: — Csak szegény ember ne volna a világon ! Pap Péter, a ki eddig fiacskáinak örömében gyö­nyörködött, nagyon elkomolyodott lányának elégedetlen­ségét látva. Élete-társának sajátságos kívánsága is feltűnt előtte. Elgondolkozott az asszony szavain: Csak szegény ember ne volna a világon! És ugyan milyen lenne akkor ez a világ ? Természetes, hogy csak jó lenne ; hiszen a szegénység az oka minden bajnak, bűnnek és nyomor­nak a földön. Világos, hogy jó lenne, ha . . . Nem tűzhette' tovább gondolatait, mert hangos kopogtatás hallatszott az ajtón, s a kopogtató a nélkül, hogy bevárta volna a buzdító szót, belépett: — Csés jő estét kívánok, nagy jó uram ! Szabad a Jézuskát dicsérni ? — Isten hozott, Pali. Jó, hogy megjöttél; mert ha még egy kevés ideig késel, az apróbbakon kívül mind­nyájan nagyon böjti ábrázattal fogadunk. —r Tán csak nem ért valami csapás benneteket ? — Nem, éppen nem. Mindössze is csak annyi a baj, hogy az asszonynép megunta a szegénységet. Julis­kámnak csak ezt a kis könyvet hozta a Jézuska. Nin­csenek megelégedve. Kicsi híja, hogy az anyjuk is sírásra nem fakadt. Eddig sohasem panaszkodott, ámbár rosz- szabb napokat is éltünk; most azonban azt mondja, hogy csak szegény ember ne lenne a világon. És mond valamit. Úgy látszik, jó utón van. Csak az a kár, hogy nincs a ki óhajtását figyelembe vegye. — Nem jól beszél, — válaszolt Girókuthy Pál, az irnoktárs. — Micsoda bolond dolog volna az, ha a sze­gény emberek elfogynának ! Bizony, furcsa dolog volna és rossz dolog volna. Azt gondolom, hogy a világ végét a szegény emberek kiveszése lógja megelőzni . . . Nem folytathatta tovább, mert Pap Péterné asszony behozta a jóillatu, párolgó gomba-levest Nyoma sem volt arczán a szomorúságnak. Követte őt leánya, a kinek arczán még olt voltak a könnyek nyomai. A vacsorázás nyomott hangulatban folyt le. Még a jókedvű és beszédes Girókuthy is keveset beszélt, úgy látszik, mindnyájan egy dologróí gondolkoztak : a sze­génységről. A második és utolsó fogásnak, a rántott csukának elköltése után Girókuthy Pál csendesen elővette a karácsonyfa alatt érintetlenül heverő könyvet s elkezdte hangosan olvasni. Feszült figyelemmel hallgatta mindenki. A nagyok figyelme még az aprókat is elcsendesitette. Felhagytak a trombitálással és szép csendesen álomba merültek, ki egyik, ki másik sarokban. Pál ur csak olva­sott szakadatlanul. Juliska egy ideig rája sem hederitett, majd érdek­lődni, figyelni kezdett. Mikor a IV. fejezetnél tartott, csak úgy ragyogott a lányka szeme az örömtől. Girókuthy csak ezt várta. Hirtelen abbahagyta a felolvasást s be­zárta a könyvet. Juliska hozzája simult, megczirógatta torzonborz szakállát s így szólt: — Hogy volt tovább, bácsi ? — Ohó, galambom, az én torkom kiszáradt, én már nem birom tovább ; most te folytasd, — s ezzel a kis lány kezébe nyomta a könyvet. Juliska a konyhába osont a könyvvel. Miután az aprókat nyugalomba telte, utána ment édesanyja is és egymásnak tartottak felolvasást. Az öregek odabent szür­csölgették a Pap Péter rokonától ajándékba kapott gyenge homoki vinkót s éppen nem számolgatták a poharakat. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a hatás kissé korábban mutatkozott, mint a hogy azt a bor származására való tekintettel várni lehetett volna. Girókuthy Pál elkomolyodolt. Ez volt az ő saját­ságos egyéniségére a bornak hatása. Ilyenkor hacsak másodmagával volt is, elkezdett dikcziózni és olyan sa­játságos, olyan eredeti, sokszor nagyon bolond dolgok­kal állott elő, hogy némelyek megmosolyogták mint bo­londot, mások meg azt mondták róla, hogy zseniális embet. A házigazda leolvasta az arczárói, hogy nincs messze a dictiotól, úgy is volt. Pál talpra ugrott. Fel­kapta poharát s igy szólt : — Éljen a szegénység! — És koczczintani akart. Péter azonban igy szólt: — Kedves Palim! a szegénység átok rajtunk, átok a fajunkon. A szegénységre nem iszom. Hanem, ha azt mondanád, hogy éljenek a szegények s legyenek mielőbb gazdagokká, erre már koczczintanék. No hát éljünk soká és szűnjünk meg szegények lenni! — Erre meg én nem iszom, szólt Pál, mert én a a szegénységre köszöntöm pohár imát. A szegénységre, mely az emberi nem szivét a rothadástól, fajunkat a végpusztulástól megóvja. Lapunk mai száma 6 oldalra terjed

Next

/
Oldalképek
Tartalom