Ung, 1897. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1897-11-21 / 47. szám

XXXV. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1897. november 21. 47. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyebá z-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle. ménv, mely a lap szellemi részét illeti- Levelek csak bérmentesen fogadtatna1,1 Semmit sem közlünk, ha nem tudjiA kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjeleli minden vasárnap KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részt illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyiittér soronként 20 kr. ­ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Állandó munka. A munka folytonossága áldást hoz a népre minden tekintetben. Áldás reá nézve erkölcsi te­kintetben, mert megóvja tétlenségtől, az ördög pár­náján való nyújtózkodástól, tehetségeinek megrozs- dásodásától és áldás anyagi tekintetben, mert a munka meghozza a gyümölcsét s megmenti a mun­kást a nyomortól s a vele igen sokszor együtt járó bűntől. Ha végig tekintünk földrészünk térképén s vizsgáljuk, mely országokban nagyobb a viszony­lagos jobblét, nyomban rájövünk, hogy nem azok­ban, a melyekben óriási kincsek vannak felhal- mazva, hanem azon országokban, a melyekben foly­tonos munkára, állandó tevékenységre van a nép ránevelve s tényleg szakadatlanul dolgozik is. A természettől — a természeti szépségektől elte­kintve — valami nagy bőkezűséggel meg nem ál­dott Svéd- és Norvégország, Schweitz, továbbá Dánia, Hollandia bizonyos fokú általános jólétnek örvende­nek a munkálkodás szakadatlansága folytán. Azonban nem szükséges külföldre menni pél­dáért ; ha hazánkban széttekintünk is, szemünkbe ötlik a nagy különbség a szakadozottan, vagy ál­landóan dolgozó néptöredékek között. Nálunk csak a német nép van állandó munkában ; de meg is látszik rajta, viszonylagos jóléte általános. Alig áll­hatnak elő olyan viszonyok, a melyek a német népcsoportokat a mi szegény oroszainkéhoz hasonló sorsra tudnák juttatni. A folytonos munka áldását czélozza az a moz­galom is, mely vármegyénkben a háziipar felkaro­lását és fellendítését vette tervbe. Ezen mozgalom kiindulási pontját képezi az a puhatolódzó körren­delet, a melyet a vármegye alispánja a körjegy­zőknek kiadott s melyekre minden oldalról beér­keztek a feleletek. Ezen körrendeletnek kibocsátása az egyedül helyes kiindulás ; az okosság elemi szabálya, hogy mielőtt munkához fognánk, tisztába jöjjünk a tény­leges viszonyokkal, ismerjük a jelen helyzetet. Tudnunk kell, foglalkozik-e már valami háziipari munkával a nép s ha igen, melyikkel ? Mihez van kedve s mihez van anyaga ? Ha a jelen helyzet felől kellőleg tájékozva lesznek az intézkedésre, a dolog megindítására hi­vatottak, lesz alapjuk, melyre építhetnek, munkájuk sikerét abból az okból, mert a reális élettel szá­mot nem vetettek, veszély nem fenyegeti. Ez idő szerint még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a fentebb említett alispáni ren­deletre beérkezett feleletek tartalmát kellő össze­állításban nyilvánosságra hozzak ; arra nézve tehát egyelőre nem nyilatkozhatunk, hol mit kelleue tenni, mely iparágakat kellene felkarolni, kifejleszteni, melyeket esetleg elejteni ; ezúttal csupán arról szólunk egy pár szót, milyen irányban kelleue a mozgalmat vezetni, hogy az sikereket mutathasson fel s egyike legyen azon eszközöknek, a melyeknek segélyével lejtőre jutott köznépünket esésében fel­tartóztathatjuk. E tekintetben első követelménynek tűnik fel előttünk, hogy a meglevő alapot felhasználjuk ; a hol valami népipar van, első sorban azt igyekez­zünk erőhöz juttatni s a mennyiben szükséges, termékeinek piaczot biztosítani. Egy példát hozunk fel. A domonyai asszonyok több emberöltő óta foglalkoznak a guba-szövéssel és ezen íoglalkozás alig segit rajtok valamit; az ős lakosság egyre szegényedik, egyre kijebb húzódik a falu széle felé. Ezen szomorú tünet mindenesetre több ok közre­hatásának következménye, de hogy az is közöttük van, hogy a nép háziipari munkájának gyümölcsét nem maga szedi, legalább is nagyon valószínű. A guba-szövés hasznát nem a dolgozó nép látja, hanem a butyikos kereskedő, a ki a gyapjút — jobbára hitelbe — rendelkezésére bocsátja. Ezen iparágnak még egy két emberöltőn keresztül, mint emberi ruházatot termelőnek is van jövője ; mint lótakarónak beláthatatlan időkig lesz kelete. Ennek felkarolása s fejlesztése, az iparüzőknek a nyers anyag beszerzése czéljából tőkével való ellátása te­hát érdemes lenne. A népipar kifejlesztésének második főkövetel­ménye, hogy egész nagy néprétegeket tegyünk iránta fogékonyakká. És ez nem történhetik meg másként, mintha a népiskolákba fokozatosan min­denüvé bevisszük a kézügyességi oktatást. Ez ál­tal egyrészt ügyessé, alkalmassá tesszük a népet a munkára, másrészt pedig ráneveljük az állandó, a folytonos tevékenységre. Tejgazdaság’. Az ungvármegvei gazdasági egyesület felélesztése s részben uj alapokra helyezése érdekében folyó munka sikeréhez bizalmunk van. A gazdaközönség olyan nagy érdeklődést tanúsít az üdvös irányú mozgalom iránt, hogy a tagok előreláthatólag nagyobb számban fognak jelentkezni, mint amennyien voltak az egyesület legna­gyobb virágzásának idején. Hogy azonban az uj életre támadó egyesület eredményes munkát végezhessen s e réven a gazdaközönség gazdasági érdekképviseletévé fejlődjék s állandósuljon, ahhoz a megváltozott viszo­nyokkal számotvető, az élet minden körülményeire ki­terjedő szervezet s az ehhez való szigorú ragaszkodás, következetes és lankadatlan tevékenység szükséges. A szervezet fel kell hogy ölelje a gazdaságnak mindazon ágait, amelyek a helyi viszonyok gondos figyelembe vétele mellett telkarolásra érdemeseknek mu­tatkoznak. Ebből a szempontból még a legcsekélyebbnek tetsző dolgot sem szabad kicsinyelnie. Hatnia kell fel­világosítás, tanítás, buzdítás és ha kell, jutalmazás által. A többek közölt fel kell karolnia a tejgazdaságot is, amiről ezúttal pár szóban megemlékezünk. Népünk jobblétet — különösen a felvidéken, hol a marhatenyésztés feltételei megvannak — virágzó tej­gazdaság nélkül elképzelni is nehéz. Ott, ahol a taiaj mostoha, a gazdaságnak egy ága a legnagyobb odaadás mellett sem képes a nyomortól megmenteni a népet. És valóban, azt tapasztaljuk világszerte, hogy az a hegyi nép, mely arra van utalva, hogy gazdálkodás által keresse kenyerét, nem szorítkozik a sovány domb- és hegyoldalak művelésére, hanem szarvasmarhát, juhot és kecskét tart, a tejet feldolgozott állapotban hozza for­galomba, pénzel az élő állatból, azonkívül gyümölcsöt termeszt, tnéhészkedik s valami háziipart üz. Mindezt meg kell tennie a mi népünknek is, ha boldogulni akar. Egynémelyikét próbálgatja is, de nagyon Baj ram.*) — Az »Ung« eredeti tárczája. — >Bajram bum bárok alsun !« — ezzel üdvözölte egy­mást három napig minden török. — Ablakomból néz­tem, mint öleli meg az előkelő Omar bég, bársony ka­bátban a kis sánta Ahmedet, ki a bazárban lügét, almát és lőtt kávét ad el; és Ahmed ezt egész természetesnek találta, nem volt cseppet sem meglepve, hogy ócska, kopott ruhája ily közeli érintkezésbe jött a bég díszes bundájával, hisz Rajramkor nincs rangkülönbség ! — E napokon kibékül minden ellenség, kezel fog, ki az egész év alatt nem nézett egymásra, ölelkeznek azok, kik nem köszöntek eddig, ha találkoztak. Mert Bajram a béke, a boldogság és felebaráti szeretet ünnepe ! És nemcsak hivatalos nap ez, hanem tényleg annak tekinti min­ien hivő inozlim. Háziurunk, Hussein bég, Ratnasan és Rajramkor 400 frtot osztott ki pénzben, ruhában és élelemben a város török szegényei közölt; és minden török igy cselekedett, vagyoni állapotához mérten ; egész természetesnek találva, hogy abb >1, mi nekik több van, adjanak a szerencsétleneknek. Jótetteiket meg sem em­lítik, sőt mint észrevettem, nem is tekintik dicsérendő cselekedetnek, csak kötelességnek, mert igy Írja elő a Korán. Épp ily pontosan és lelkiismeretesen tartották meg a Bajram előtti 30 napi böjtöt, a »Ramasan« alatt, melyben csak naponta egyszer étkeznek naplementekor, melyet a török temető feletti dombon ágyulövés jelez; ekkor húst is ehetnek, — de másnap naplementéig többé semmit, még vizet sem ihatnak és nem dohányozhatnak, mi, gondolom, a legnagyobb áldozat. Ezen nagyon is szigorú böjtöt megszegni bűnnek tekintenék és ezt senki sein venné közülök lelkére. így böjtölnek a férfiak és a nők mind, legyenek öregek, vagy fiatalok ; (még két csinos török nő, Reüfa és Norah, kik négy és hat hetes fiaikat táplálják és bőjtöltek.) A gyermekeknek csak *) '■Bajram bam bárok alsun« törökül van; bosnyáku!: »Cestitam Bajram«.; mindkettő »boldog Bajram«-t jelent. 12 éves koruktól lenne kötelességük résztvenni a böjt­ben, de a legtöbb 8 — 10 éves fiú és lány már addig kéri szüleit, míg megengedik nekik a böjtölést és sok ily apróságot láttam, ki nagy büszkén sétál vörös fezé­vel, annak tudatában, hogy ő önkényt böjtül, persze halvány és soványak szegénykék e 30 napi erős trai­ning után. De most ennek mind vége ! Mind elfeledte már az éhséget és szomjúságot, a három napi Bajram-ünnep kitörülte emlékükből. E három nap alatt vigadtak! A muezzin egész más hangon hívta a híveket az imádsághoz; és bár a törökök lelkiismeretesen, minden nap ötször mennek imádkozni a dzamljába, e három napon úgy siettek és oly boldog arczokkal mentek oda, hogy látszott, mily nagy ünnepet tartanak. Legszebb öltönyeiket vették fel és minden fiún valami uj öltönydarab volt, fez vagy más, mert e napon szerencsét hoz valami újai viselni. Délutánonkint meglátogattam az itteni előkelő török nőket, boldog Bajramot kívánva! Mindig igen bizonytalan fogalmaim voltak a háremekről, félig Pierre Loti »Aziende«- jának köszönhettem ezt; e regényben lévő költői leírása a háremnek és főleg a török hősnőnek, nagy benyomást, gyakorolt reám, félig pedig az ezeregy éj meséi jutottak eszembe és az egész valami különös és fantasticus tata morganavá olvadt össze gondolataimban. Megvallom, rettenetes módon kiváncsi voltam és szivdobogva mentem fel a nagyon meredek falépcsön, az első török házba, melyet látogattam, ügy féltem, hogy a valóság el fogja oszlatni illúzióimat. A felső lépcsőfoknál meg kellett ragadnom a fakorlátot, oly nagy volt a meglepetésem s ott állott előttem a sokat elképzelt »Aziende«, teljesen úgy, mit Loti leírta. Egy nyúlánk, kis termet a festői színes öltözet­ben és egy édes halvány kis arcz, melyből két nagy sötét szem szelíden és nyájasan mosolygott felém. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy em­lékezzem, miszerint nem Loti szép, szerencsétlen hős- nóje, 11.ui ni Nnvis, boszniai városka polgármesterének Lapunk mai száma 8 oldalra terjed. neje, Hafiza áll előttem. Kis kezét nyújtva, szívélyesen üdvözölt. Egy szintén itt lakó magyar hölgy volt oly szives, közvetíteni a társalgást köztem és szép házi­asszonyunk között, ki a hárembe vezetett, mely egy tág's, de elég alacsony szoba, rácsos ablakokkal, a falak körül alacsony, puha diványnyal, szőnyegekkel és remekül hímzett párnákkal, »jastuk«. Leültünk oly ala­csonyan, hogy majdnem a szőnyegen voltunk és a szép Hafiza mosolyogva kérdi tőlem, hogyan tetszik nekem az itteni élet ? meg vagyok-e elégedve ? és nem esik-e nagyon nehezemre itt megszokni a nagy város után ? s minden, amit mondott, oly sok természetes észt árult el, hegy meglepett. Például mi­dőn kérdeztem, meg fog-e látogatni? — elpirult, de nyu­godtan mondta, hogy nagyon szeretne eljönni hozzám, mert nagyon rokonszenves vagyok neki, de az ő val­lásuk tiltja oly idegen házba menni, mely nem törökök által van lakva, így nem teheti ; ő tudja, hogy nehány török nő itt is el fog hozzám jönni és azokat ö nem is ítéli el, csak ép, neki, mint a polgármester nejének, ki úgyszólván az első a török nők között, sohasem szabad valami olyast tenni, amit a Korán tilt ! — Na­gyon kért, ne vegyem ezt rossz néven és jöjjek el több­ször hozzá, ő mindig nagyon fog örülni látogatásaim­nak. Minden mozdulatában bizonyos előkelő nyugalom van, a mely nem reá nevelt, hanem valóban vele szü­letett volt, mert a török leányok nem tanulnak mást, mint a vallásukat, gyönyörűen hímezni és a házi dol­gokat végezni; írni és oívasni igen ritkán, de ennél többet soha. Kérdésemre, hogy szabad-e néha sétálni mennie ? — azt felelte, a kertben sétálok, az utczára nem szoktam gyalog menni, — csak lefüggönyözött ko­csiban : a nö a házhoz való nálunk, nem az utczára! Kedves büszkeséggel említette fel, hogy férje Su­leiman bég, mindent közöl vele, ha valami érdekes tör­ténik a városban és mindent megbeszél vele, nem mint a legtöbb török, ki teljes tudatlanságban hagyja nejét. (Vé'íe köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom