Ung, 1897. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-24 / 4. szám
4. SZÁM XX XY. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1897. január 24. SZERKESZTŐSÉG . vlegyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közír - m inv. mely a lap szellemi részét illeti. L vetek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudjak kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám KI kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A felvidék érdekei. i. Nem ma szólunk e helyütt először a felvidék népéről, annak szerencsétlen gazdasági viszonyairól, s minden valószínűség szerint nem is utoljára. — Lapunknak azon évfolyamai, melyek a mi kezünkből kerültek ki, tanúbizonyságot tesznek a mellett, bogy mi láttuk e szegény, szerencsétlen nép élet-halál küzdelmét, szivünk egész melegével törekedtünk ügyét felkarolni; nem a mi hibánk, hogy szavunk gyenge volt, nem bírt elég erővel eljutni azokhoz, a kiknek módjukban van legalább megenyhiteni a mostoha gazdasági helyzet által ütött sebek sajgó fájdalmát A nagy nemzeti ünnep alkalma segítségünkre jött. Az irányadó férfiak saját tűzhelye körül látták a népet és megdöbbentette őket az, a mit láttak. A figyelem országosan felvidékünk felé fordult. Ezen fölkeltett érdeklődés hatása alatt látott cselekvéshez Ungvánnegye közönsége, midőn azt a határozatát meghozta, hogy a felvidék népének uj keresetforrások nyitása érdekében több irányban acliot kezdeményez s a megvalósítás érdekében a tőle telhetőt megteszi. Az elhatározás immár a vármegye közönsége részéről tetté vált ; a lapunk előző számában közölt felterjesztést folyó hó 20-ikán kézbesítette a kijelölt küldöttség az illető szakministernok. A választ, melyből a további fejleményekre következtetést vonhat az olvasó, lapunk más helyén közöljük. Tartózkodunk ez idő szerint minden bővebb kommentálástól; reméljük a legjobbat; reméljük, hogy az ungvölgyi vasút teljesen ki fog épülni s a völgy lakóinak egyrészét a nyomán felpezsdülő élet keresethez juttatja; reméljük, hogy földünknek keble hálásabb lesz, mint külseje, hogy bőven fogja adni a petróleumot s a forrás vidékének népe e réven az állandó kereset, a biztos kenyér áldásához jut. Vájjon, ha e reményeink megvalósulnak, meglesz-e oldva a felvidéki kérdés? Hacsak magunkat csalódásban ringatni nem akarjuk, az önként felmerült fentebbi kérdésre igennel nem felelhetünk. A mi felvidékünk nem csupán az Ung-folyó völgyéből s nemcsak Luh község környékéből áll. Ezek a területek a vármegye hegyes vidékének csak egy kis részét teszik s a nagyobb területre az ott kifejlődő indusztria észrevehető hatást alig gyakorikat. A vasút és ipartelep (egy ipartelep) szükségképpen csak a nép egy töredékének biztosíthat jobblétet; a közel lakóknak és a még oda szállingózóknak. Népességünk jórésze akkor is csak a mai nyomorult állapotában fogja tengetni szánalomra méltó életét. A segítségnek azon eszközei, melyeket alkalmazásba akarunk venni, csak részlegesek, holott a baj általános. Ebből az következik, hogy itt meg- állanunk nem szabad. Tervszerüleg, fokozatosan minden völgyet, minden hegy-* és domb-oldalt tüzetes vizsgálódásunk tárgyává kell tenni s a hol a nép javára kiaknázható természeti kincset találunk, ipartelepet kell létesítenünk, illetőleg létesítésén munkálnunk. Ezzel azonban beérnünk nem szabad. Ipartelepek létesítése egy, a világtól eldugott helyen, a minő a mi felvidékünk, nem könnyű feladat. Ha sikerre vezetnének is az ilyen kezdeményezések, gyors sikerről szó sem lehet. A nyomorral küzködő ember ma él, ezen lehetőleg ma, vagy holnap kell segíteni, hacsak azzal az önváddal nem akarjuk terhelni lelkiismere tünket, hogy összedugott kézzel, vagy legalább a cselekvésre nem elég erős lélekkel néztük ember- és honfitársaink vesztét. Már pedig pusztán a ma még csirájában sem levő indusztriát jelölni meg az örvény szólón álló nép megmentése tényezőjéül, — alig volna számbavehető munka. Ha sikert akarunk elérni, cselekvésünknek sokoldalúnak kell lenni. Semmit sem szabad kicsinyelnünk, sem elhanyagolnunk, a mi által e nép gazdasági helyzetén javíthatunk. Különös figyelmünkre kell méltatnunk a népnek azon ősi foglalkozásait, melyekből századokon átélt: a föld- mivelést és állattenyésztést. Bármily hálátlan is a talaj, ez a két foglalkozás (a melyek különben egymástól a gyakorlatban elválaszthatatlanok) még nagyon sokáig első kenyeret adó foglalkozása lesz a felvidék népének. Ott, a hol a nép olyan kevés igényű, mint a minő a mi népünk, a hol még a ruházat jórésze is a házból kerül ki, ott a földmivelós még a földbirtok válságának idején is kifizeti magát. Azt az embert, a ki a csekély kukoriczát és zabot, melyet termeszt, maga eszi meg, nem érinti az alacsony gabna-ár s a ki a zab-pogácsával beéri, sőt bálát ad az Istennek, ha bőséggel van belőle, azt az igények nem teszik elégedetlenné, boldogtalanná. Ha a sovány domb és hegyoldal megtenni a napi kenyerét; ha háziállata egy kis tejhez, néhanapján egy-egy kis húsételhez juttatja; ha az eladott állat árából ruházatának egyrészét beszerezheti, adóját megfizetheti, lelki élete adóját egy-egy pár gyertya alakjában leróhatja: akkor ez a nép meg van elégedve s nincs az az ügynök, a ki hegyének, völgyének elhagyására tudja bird. És ennyit nehány nagyobb ipari teleppel, melyek a kevés föld növeléséhez s az állattenyésztéshez nem szükséges embereknek munkát adnának, még ma is el lehetne érni. Csak kézbe kellene venni a dolgot és haladéktalanul cselekvéshez kellene fogúi. Nincs veszteni való időnk, de a cselekvés még mindig nem késő. E'.en véleményünk igazolására egy példát hozunk fel: Boszniát. Ez a kis ország a több évszázados török iga alatt a pusztulás szólón állott. Ma egy rövid 18 éves, de emberséges uralom gondozása alatt virágzik. — Ez a főlddarab, mely jogilag még csak közös birtokunk sem, Magyarország és Ausztria áldozatkészsége folytán a kultúr-országok sorába lép. Vájjon nem hozhatná-e meg a haza saját teste egyrészének megmentése érdekében azt az áldozatot, melyet egy fólig-meddig idegen ország érdekében meghoz ? Hisszük, hogy meg fogja hozni. Csakhogy a bajokat részletesen fel kell majd tárnunk s meg kell jelölnünk az orvoslás eszközeit és módjait is, ha czélt akarunk érni. Vármegyénk küldöttsége a ministerek előtt. Az ungvölgyi vasútnak az ország határszéléig kiépítése és a luhi petróleum telep művelés alá vétele ügyében alakult vármegyei küldöttséget, melyben a gyeuA nevelőnő. — Az >Ung< eredeti tárczája — Ezzel a czimmel olvastam, egy rendkívül kedves apróságot, valamelyik német napilap mellékletén. írója — M. Stona — egészen ismeretlen előttem : de a kis nevelőnő pajtásként mosolyog felém. Ráismertem, s ez indított arra, hogy kísérletet tegyek — először életemben — a fordítással. Lássunk hozzá : „Nevelőnőt kerestem tized egy éves leánykám mellé, s ez okból naponként órákhosszat tanulmányoztam a hozzám beérkezett bizonyítványokat, kéziratokat és arcz- képeket, hogy az alapos tudással rendelkező, tiszta jellemű s szeretetteljes szivü, igaz gyöngyöt megtaláljam, a- melyről édes kis leánykám érdekében annyit álmodoztam. Vilmosom sokkal felületesebb volt e tekintetben. — Fiatal, csinos és jókedvű legyen, — mondta az én órácskám, — ez a fő, mit kívánnánk kell. Ezalatt csak múlt az idő és Helénem még mindég- kisasszony nélkül futkározott ide s tova. A végleges elvadulástól megóvandó, magam kezdtem egyelőre ta- nitgatni. Emelkedett szempontból kiinduló szabad előadások voltak ezek. Mintegy hatalmas körvonalokat vontam a világ s az emberiség körül, s a részletes munkát átengedtem“ — átengedtem — — magamat az alvásnak. Igen M. Stona, bocsáss meg, de hosszú mondataid lefordítása mellett, tegnap este elaludtam. Nem nekem való foglalkozás ez! Hogy mindég az előttem levő uj- ságdarabra nézve Írjak, s egy-egy kifejezéseden gondolkodjam perczekig, —- ez kihoz a türelemből, unalmas nekem. S minthogy hősnőd személyes ismerősöm, — kegyes engedelmeddel — irok róla a magam gusztusa szerint. így történt. Egy leczke alkalmával, miután 1 óra hosszat magyarázgatott a mama, befejezésül még egy kérdést intézett kis leányához. — Mit szólnál hozzá, ha ezentúl mindég ón tanítanálak? Nem jobb volna ez? — Nem, nem mamácskám, el sem képzeled menynyire inegbutulnék akkor. Azután jött Miczike arczképe, s két nap múlva ő maga is. Az egész ház el volt ragadtatva szépsége s kedvessége által. Az első ebéd alatt, — kívüle — alig evett valaki. Csak őt nézték, bámulták. Mikor a felszolgáló inas hozzá jött a tállal, gracziöz mozdulattal fordult feléje : — áh farsangi fánk ? Ez pompás! — Tágra nyílt szememekkel és szájjal bámulta meg, aztán olyan kedves mosolylyal. mely örökké feledhetlenné tudja őt tenni, átvette az egész tálat s elhelyezte maga elé. — Igv. Köszönöm. Most elmehet. Untig elég ez nekem. A nagyságos mama, a ki sokat járt Angolországban, elsajátítva az ottani szokásokat; rémülten ugrott fel helyéről e barbárság láttára. — Önnek a mi szokásainkhoz kell alkalmazkodni kisasszony; vegyen példát rólunk. Miczike hálásan mosolygott. — Köszönöm asszonyom, hogy Öu tanít, de ez az én kedvencz eledelem, s miután önök valamennyien vettek már, azt hittem, — minek is az a nagy teketória ? Oh és ilyen kis botlások Miczike részéről gyakran fordultak elő. De pompás jó kedvét mi sem bírta csökkenteni. Valljuk be, a házi nép elragadtatását sem. Modorában annyi báj volt, lebilincselő kedvesség, hogy úgyszólván megbabonázta az embereket. Mellette, a Helénáéi szemben, mindig az oktató maradt. Az étkezéseknél figyelmeztette, melyek bírnak több tápanyaggal, s melyek a veszedelmes ételnemek. A káposztás metéltet határozottan károsnak mondta — a látóképes- ségre nézve. Ugyszinte mindazon tésztaféléket, melyek nem czukrosak. Persze kaczagtak rajta és elhitték neki. S ezentúl legtöbbször az ő kedvére való menü volt. Estenként csinos kézi munkákkal foglalkozott. Kellemes Lapunk mai száma 6 oldalra terjed. csevegését élvezni összegyűltek körülötte mindnyájan. Egy alkalommal, mint a forgószél rontott be a szalonba. — Puff neki, oda az órakulcsom. Elpártolt tőlem és igen valószínű, hogy most Gábor arkangyal húzogatja vele Mikháélnek az orrát. Egyszerűen elragadónak találták valamennyien. A férj diadalmas pillantásokat vetett neje felé; ugye megmondtam. Ifjú, csinos és mindig jókedvű legyen, ez a fő. Egy bűbájos boszorka lett reájuk nézve, a ki megbabonázta a vele érintkezőket. Valamennyien kívánsága szerint cselekedtek. Úrnője meg is jegyezte egy alkalommal: olyan mintha két leánykám volna, és egyiknek sincs nevelőnője. De ekkor csak ennyiben maradt minden. Néhány hét múltán, a férj ur mégis gondolkodni kezdett. Hm, az igaz, hogy víg, csinos, kedves; de vájjon elég komolyan veszi-e gyermekem tanítását? Ki tudja? Leczkeórákon — kereken kijelenté — nem szereti. ha háborgatják. Eddig senki nem mert vele ellenkezni. De most! Margit asszony először a kulcslyuknál halgatózott. Semmi eredmény. Később Helóntől kérdezősködött és szintén nem elégítette ki, a válasz. Egyik nap mégis örvendve fut a kis lány mamájához.-— Szinte sajnálom, hogy vége a leczkeórának. Hittanunk és bibliánk volt, s keresztül mentünk Réthelyi uron. — Réthelyi uron ? — Nos igen. Miczi kisasszony rámutatott hibáira, a mit nekünk kerülnünk kell, hogy tökéletesek legyünk. A kétségbeesés határtalan volt. — Szentséges Isten, hogyan beszél ez a gyerek ! Most elhatározta a mama, mindég jelen fog lenni a leczkeórákon. Másnap már megkezdette. A mint belépett, ugyancsak elbámult a látottakon. A szoba közepén állott Miczike, azaz inkább nem igen állott. Kar-
