Ung, 1893. július-december (31. évfolyam, 27-53. szám)

1893-08-13 / 33. szám

zelithetők meg és azon áldozatokért, melyeket kizárólag a vidék hoz és melyek Ungvár város anyagi egyensúlyát fenntartják — t. i. a kövezetvám és helypénz- bérért, — a városi magisztrátus — meg saját érdekében is — a piacz és vásártér hozzáférhetősége, jósága és a nagy vidék kényelméért, mit sem tesz. Ily körülmények között jelent meg az „Ungvári Közlönyének a vidéket leczkéztető, általam kifogásolt czikke. A rendőrkapitány ur válasza alaposan meggyőzhetett mindenkit arról, hogy felszólalásom helyén való volt, hogy • a megrovott zaklatások, helytelenségek és a vidéki közönség anyagi megkárosítása, mind a városi magisztrátus hanyagságából származnak.

Avagy könnyit-e az a dolgon, hogy a vásártérnek rendezetlenségéért, a törvények, rendeletek és éppen a rendőrkapitány ur által idézett 40.000 sz. miniszteri rendelet meg nem tartása és teljes mellőzéséért a felelősséget a polgármester urra háritja.

Aztán — a rendőrkapitány ur nagy bámulatára általam még is ismert — 40.000 sz. miniszteri rendelet 30. és következő §§-ai nem intézkednek-e az iránt, hogy a kiállított marhák és lovakkal elfoglalt terület fogatokkal is megközelíthető legyen, sőt arról is, hogy a közbe hagyott utcza-szerü szabad tereken keresztül történjék a közlekedés?

Vájjon igy van-e ez Ungváron ? És vájjon nem abból származik-e a közönség zaklatása és a kövezetvámmal való kétszeri megsarczolása, mert ez nincsen igy ? És miért nincs igy ? Talán az az indolens kötekedő vidék nem engedi végrehajtani a miniszteri rendeletet ?

Talán panaszkodni, a tényeket föltárni sem szabad?

Senki sem méltányolja jobban, mint én, a minisz- l 'ii icn delet azon czélszerü intézkedését, hogy a közlekedés . enntartassék és a vásárnak fogatokkal való megközelíthetősége biztosittassék, hogy az eladó marhák nem szekérbarikádok között, — mint Ungváron vannak — legyenek fölállítva, hanem szekérrel körüljárható, korláttal Körül vett, könnyen áttekinthető tereken.

Azt hiszem, sokszor lesz alkalma a rendőrkapitány urnák valaszolgatni, mig az ungvári vásártér a törvényes intézkedések kényszere daczára a városi magisztrátus által kellően rendezve lesz.

Hogy panaszaink mennyire indokoltak a városi intézkedések ellen, azt a rendőrkapitány ur azzal is bebizonyítja, hogy maga jelenti ki válaszában, hogy a város bölcs, előrelátó magisztratusa által létesített új lóvásártér kicsiny, használhatlan, a régi pedig rossz, gödrös; szóval kavicsbánya. De hát hogy is lehetne az új lóvásártért megnagyobbítani, még a régi vásártérből elvett darabbal is, mikor abban olyan kitűnő kukoricza terem !

Az a körülmény, hogy Ungvár vásárterén a közlekedés akadálytalan fenntartásáról gondoskodva nincs, pedig a 40.000. sz. miniszteri rendelet 32. §-a alapján az intézkedések foganatosítására a rendőrkapitány vagy helyettese köteles, — szóval, hogy a városi magisztrátus hanyagsága szolgáljon indokul arra, hogy a lóvásárra jutni óhajtó nagy közönség rendes utjaból elterelve, kétszer hzessen kövezetvamot, mikor a város érintésé nélkül, közvetlenül is a vásártérre juthat, mégis csak helytelen dolog.

A kövezetvámbérlőkkel kötött szerződés azon pontját, hogy mindenki tizet, aki keresztül lépi a sorompót, naponkint annyiszor, ahányszor ez megtörténik, ismerem, hiszen annak czélba vett megváltoztatásához magam is hozzájárultam, de ebből csak az világos, hogy a zaklatásért nem a bérlő, de a város felelős. Azt mondja a kapitány ur, hogy ennek alapján köteles a bérlőt a behajtásnál támogatni, midőn „a bozdosi utczán kövezetvámot szednek“, mert „a vásártér, melyről a fogatok jönnek kívül van a városon.“ Arra vagyok már most kiváncsi, hogy miként fér össze a rendőrkapitány ur lelkiismeretével az, hogy a bemenetnél is kővezetvam fizetésére köteleztessek a vidék szegény nepe, midőn olyan helyre törekszik, mely a

leié késértetni megtört kitartása annal is inkább, — mert már annál is inkább, mert már a lőpor is, szeptember 17-ike óta tolvtonosan használtatván, bizony logylán volt.

A (eladási szerződés tervezetét aláírták 1704 február 26-án, és Rákóczyhoz Miskolczra vitték a zászlótartó, a nemesség részéről gt. Rathy Gergely és Csieseri Orosz Ádám. Rakóczy tejedelein részéről ezekkel alkudoztak Vay Ádám és Jánoky Zsigmond ádv. tanácsos, s á capitulátió márcz. 2-án a következőkben állapíttatott meg : (111. kot. 125. 1.)

»A várat a cs. kapitány 1. év márczius 16-án tartozik átadni, az összes ágyukkal, lő- és élelmi szerekkel stb., az őrség, melyet Sehwettik százada, a tüzérség s néhány olt szorult Montecuccoli vasasnémet képezett, kézi fegyvereit 12 tölténynyel elviheti ugyan, de hadi zene és zászlók lobogása nélkül vonul ki; ki-ki csak saját vagyonát szállíthatja ei; a kik közülök. .Rákó- czy szolgálatába állanak, ezt szabadon tehetik, azonban kényszenttetni nem lógnak ; az elvonulok málhái alá 15 szekér tendeltetik s biztos fedezet alatt elkisértetnek a makoviczai szoroson át a lengyel határig. (Scliwetlik a jablunkai szoros felé Sziléziába kívánt volna menni, de ez meg nem engedtetett.) A magyar nemesi, papi s úgy a nem nemesi rendhez tartozók — beszorultak vagy lakosok —. a hódolati esküt letevén, javaik szabad birtoklását nyerik ; azonban a várból ki kell takarodniok, lévén az Bercsényi gróf tulajdona.»

Így vették át Bercsényi kiküldött biztosai 1704 márcz. 16-án a kivonuló németektől a grói várát, mekapitány ur beismerése szerint is „kivüt van a városon.“

Hogy a helypénzszedés körül nagyobb arányú visszaélések vannak folytonosan, melyeket a rendőr- kapitány ur és közegei észrevenni nem tudnak és várják, mig a megsarczolt panaszra megy; — azt nemcsak saját tapasztalásom és minden oldalról felmerülő panasz alapján, hanem az „Ung“ hivatalos lap egy közléséből is tudom, mely szerint julius hó 21-én a vármegye első tisztviselője a tűrhetetlen helyzetről maga győződött meg a piaczokon tartott vizsgálata alapján és konstatálta, hogy 2-, 3-, sőt 4-szeres helypénz is szedetik. És a rendőrkapitány ur nem lenne ezt képes konstatálni ? Igazán nem ?

De köztudomású, mindenki által ismert tényeket bizonyítani nem is lévén szükséges, meg fogja engedni a kapitány ur, hogy válaszának személyes vonatkozású részére térjék át.

Azt mondja a kapitány ur, hogy nem igaz, hogy engem a vásárban levő hivatalos helyiségébe egy rendőr bekísért volna. Hát appellálok minden józan eszü emberre, — kivéve a kapitány urat, ki ugylátszik elvből mindent tagadó lévén, őt meggyőzni nem is szándékozom, — ha egy rendőr fogatom elébe áll és a „törvény és király nevében“ fölhív, hogy kövessem őt a kapitány hivatalos helyiségébe s ott ünnepélyesen jelentest teszen, hogy ime ez az ur, ki itt áll, ezt és ezt követte el, — bekísérés-e ez vagy nem ? Igaz, hogy sem fülemnél fogva nem rángatott le a kocsiról, sem meg nem kötözött. Miután azonban ezt nem tette, a kapitány ur szerint nem igaz, hogy bekisert, mert még utat is csinált nekem, mint állítani méltóztatik. Hát talán az én kötelességem lett volna ez ?

Azt állítja, a kapitány ur, hogy hivatalos helyiségében jegyzőkönyv felvételét nem kertem. Azt hiszem, a jelen volt uraknak van annyi jó ízlésük, hogy az emlékükbe hozott tényeket eltagadni nem fogjak. Midőn beléptem, bemutattam magamat, sem a kapitányt nem kérdeztem, sem a kövezet-vámról nem beszéltem, hanem előadtam, hogy a rendőr előmbe állott, bekísért, kérek jegyzőkönyvet venni fel az esetről. Szóról-szóra azon feleletet kaptam: „tessék később jönni,, ha itt lesz a kapitány ur.“

Tény tehát, hogy a rendőr bekísért, azonban a kapitány hivatalos helyiségében nem bántak vélem úgy, mint egy letartóztatottal. És talán ez tévesztette meg a kapitány urat.

Azt állítja a kapitány ur, hogy a rendőrnek vonakodtam nevemet is megmondani, más helyen pedig, hogy mint hatalmas ember, közigazgatási bizottsági tagságomra támaszkodva követelődztem! Hát egyszer teljes inkognito, máskor pedig állásom, rangom, talán meg nemesi előnevemet is előadtam. Nagy baratja lehet az ellentéteknek kapitány ur!

Czikkemben „merészkedtem“ hivatkozni egy hely- pénzszedési kihágásból kifolyó felebbezésre, melyet a közigazgatási bizottság bírált el és melyben a kapitány ur a jogtalanul megzsarolt felet 20 írtig elitélte, a zsarolót pedig felmentette. Hát kapitány ur, ez kuriozus egy eset. S hozzá még abban sincs igazsága a kapitány urnák, hogy a közigazgatási bizottság csak vita után változtatta meg az Ítéletet, mert bizony egyhangúlag lett a helypénzbérlő elmarasztalva; csupán a felett vitáztunk, hogy 40, 20 vagy 10 frt legyen a birság. En czikkemben 20 frtot említettem tévesen, mert 10 frtban lett a büntetés kiszabva. Tehát a kapitány ur 50°|0-ot a birságból lealkudott. Helyes! Bár a dolog ódiumából is le tudott volna 505|0-ot alkudni.

Rosszul esik a kapitány urnák registrálása azon való ténynek, hogy a vidék népe inkább nyuzatja magát, semhogy panaszra menjen, mert abban a meggyőződésben él, hogy nem nyer igazságot. Sajnos, erről én nem tehetek, sok esztendő munkája kellene ahoz, hogy e hitében a népet csak megingatni is lehetne, nem pedig meggyőzni. A fent hivatolt Ítélet és a hozzá hasonlpk e czelra teljesen alkalmatlanok. Meg

Iyet ez 150,000 Irton vett meg. Az őrség németéinek egy harmada átallott, a nemesség és polgári rend pedig egytől-egyig letette Pákóczynak a hűség esküjét. Káthy Gergely a fejedelem titkárává; Sz. Iványi János, Bercsényi főtábornok hadsegédévé, majd Rákóczy udv. palotás-ezredének ezredesévé, végre Pálóezi Horváth Ádám (1705 január 26-án) Bercsényi tőudvarmesterévé, főhad- biróvá, az 1705-ki szécsényi országgyűlésen a közgaz dasági tanács tagjává, majd — Bezegh Gábor halála után — 1706 márcz. 4-én, generalis hadi főpénztárnokká lön s Bercsényi és neje bizodalmas udv. íőemberei közé tartozott.

Bercsényi palotás ezredének egyik zászlóalját ren- delé őrségül Ungvárra, a hü Baranyay András régi hadi tiszt parancsnoksága alatt. Maga soká nem üjött otthonába, hanem jól tudván, hogy ott a hosszú ostrom alatt is minden elpusztult, gondoskodók »az ungvári paloták ékesgetéséről.» A fejedelem pedig baráti levelében, melyben Bercsényit a vár ieladásáról értesité, tréfásan jegyzi meg, hogy megajándékozza őt Ungvárral, viszonzásul a Muraköz és Csáktornyáért, melyek, gí. Zrinyi Péter birtoka lévén, anyja után Rákóczyt illették.

Ekkor fogadá Bercsényi a béke-közvetitő hollandi követet nagy ténynyel Sempte várában3) s másnap 1704 márcz. 10-én megtartá ott a Te Deumot Munkács és Ungvár megvételéért. (111. kötet 128. 1.)

Dior Lajos.

*) A Vág vize és N.*Szombat városa meltett.

aztán csúnya dolgok is történtek ott kérem, még azon időkben is, melyekből e néphit származott.

Egy alkalommal illetéktelenül akartak engem is helypénzfizetésre kötelezni, sőt — ne csudálkozzék rajta kapitány ur — a rendőrség egy közege támogatta a helypénzbérlőt és megakart zálogolni, pedig sem hetivásáron, sem piaczon, de magán helyen állott fogatom, hova szerződésileg eladott árut szállítottam. En zálog helyett 5 frtot adtam a rendőr kezébe és később magam is fölmentem a hivatalba, "hol jegyzőkönyvet vettek föl, az 5 frtot csatolták és úgy előlegképen a helypénzszedőt előttem megmosdatták, de az Ítélet kimondását későbbi időre halasztotta egy jó ur. Azóta pedig már több év múlt el, mindig várom az ítéletet, no meg az 5 forintomat is!

Gfeak azt ne mondja t. kapitány ur, hogy ez sem igaz, mert még el találná hinni valaki. Igaz, hogy az én ügyem ily módon történt elintézésében (tudtommal) nem volt része a kapitány urnák, de e szomorú vigasztalás nem változtat a dolgon. Az ilyen esetek, bárkik „intézzék“ is el, tönkre teszik a népnek a városi adminisztráczió igazságába vetet hitét.

Azt állítja a t. kapitány ur, nem igaz, hogy azon időben, a midőn a kövezetvám házi kezelésben volt, a vámszedők az előadott s az általuk felszedett bár- czákat többször eladták volna. Ugyan kérem ne mókázzunk kapitány ur! Ellenőrizték-e valaha a vámszedőket? képes csak egy embert is megjelölni, kitől a bárcza fölmutatása valaha követeltetett ? És olyan vakmerőén meri állítani, hogy ez nem igaz!

Lássa t. kapitány ur! Ön csak annyit bir fölhozni állítása mellett, hogy az a két egyén, kik a vámszedést ellenőrizték, állott a megbizhatóság és becsületesség azon színvonalán, a melyen én állok. Ez olyan nagy gorombaság, hogy ha nem volna egyúttal éppen olyan absurdum is, hat még zokon is venném. De igy egyátalán nem ! Mert mig ön mellett kapitány ur senki és semmi nem bizonyít, addig én mellettem a tények valósága mellett a tanuk százai és ezrei bizonyítanak, ha kell! — Sőt többet is tudnék erről mondani, de nagyon félek, hogy a kapitány ur azt is eltagadná, hát akkorra tartom meg, mikor jobb hangulatban lesz.

Zárszavában visszautasítja a kapitány ur előző czikkemben foglaltakat, aztán siet, — elösmerem akarata ellen — és mellettem bizonyítani. Hát ez is egy módja a vitatkozásnak.

És legvégül pedig feltűnési viszketeggel és nagyra- vágyással vádol engem a t. kapitány ur czikkemért.

Csak nem annyira hiú a t. kapitány ur hogy komolyan hiszi, hogy feltűnési vágyam kielégítése végett Önnel óhajtottam kikezdeni ? Ami pedig a másik vádat illeti, hát bevallom, hogy igen is nagyravágyásom tárgyát képezte és képezi mindenkor hogy szerény tehetségemhez képest védjem igazait annak a népnek, melylyel egyforma módon keresem kenyeremet.

Berzeviczy István

A közigazgatási bizottságból.

A vármegye közigazgatási bizottsága Tőrök József gt. főispán elnöklete alatt t. havi ülését 8-án tartotta.

Az alispán julius havában előfordult 5 tűzesetről tesz jelentést, e tüzesetek 1910 Irt érték erejéig puszlilottak, a miből csak 650 írtnyi érték volt biztosítva.

A vármegyei árvaszék forgalmi kimutatása szerint a gyámpénztár bevett 16251 irtot, kiadott 16U49 irtot és kezelése alatt maradt 288490 Irt érték.

A tiszti 1 ő o rv o s julius havára vonatkozólag az egészségi állapotot — tekintettel ugv a betegülésre, mint különösen a halálozásra — általáDan véve kedvezőnek mondja. Bár a lelolyt hónapban egyes községekben kisebb-nagyobb mérvű vérhas-betegülés, különösen pedig nagy számban váltó-láz volt észlelhető, ezen be- tegegedések ép oly kevéssé zavarták az egészségi állapot kedvező voltát, mint a vármegye több községében iellépett cholera-gyanus megbetegedések, melyek általános ijedelmet s megdöbbenés okoztak ugyan, azonban sem betegüiések, sem a halálozások száma által az egészségi állapot viszonylag kedvező állását lényegileg nem betolyásolták. A cholera-gyanus megbetegedéseket illetőleg, azok csak Salamon és Csap községekben öltöttek komolyabb jelleget; mig más községekben neveze- zetesen Szentes, Gerény és Sólymoson észlelt ily nemű betegedések a nyár folyamán máskor is fellépni szokott, erjedő táplálék, poshadt ivóvíz vagy gyümölcs élvezete által előidézett s choleraszerü tünetekkel járó heveny gyomor-bélhurutnak, úgynevezett honos cholerának bizonyultak, mit már azon körülmény is megerősít, hogy ezen betegek rövid idő múlva tellábadtak s szokott munkájukat folytatták.

A Csap és Salamonban iellépett cholera-gyanus esetek azonban, mint emlittetett komoly figyelmet érdemeltek, s bár a bacteriologiai vizsgálat a betegség »ázsiai cholera» voltát kideríteni nem volt képes, mindazonáltal a betegség kórodai s tüneti képe teljesen megtelelt az ázsiai cholera kitejezett kór-képének. Úgy ezen körülmény, mint a bántalombani jelentékeny mérvű halálozás a legéberebb figyelmet költötte fel s okot szolgáltatott legerélyesebb óvintézkedések egész sorozatának toganatositására, melyek részint a betegek elkülönítésére, részint a fertőzött községek részbeni elzárására, a betegek lakásának s a betegségben elhaltak hullájának j lertőtlenitésére stb. vonatkoztak. Ezen óvintézkedéseknek köszönhető jó részt, hogy a nevezett két küzség- ! ben eddigelé — több nap óta — újabb betegülés nem merült tel. Az esetek eddigi száma li-re rúg, ebből esik Csap községre — 1 halál, — s 2 gyógyulási esettel — 3 eset, Salamon községre pedig, — 2 gyógyulási, 5 halálozási és 1 ápolás alatt levő esettel — összesen : 8 eset. A vármegye területén járványos jeléggel uralkodott