Ung, 1893. július-december (31. évfolyam, 27-53. szám)
1893-07-02 / 27. szám
XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap* julius 2. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. SemmiI sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjeien minden vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. -Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 > Egyes szám H) kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Nálunk és máshol. „ Az 6BMB» nálunk a - ás semmi más. Szó sincs róla, a megélhetés kérdése <tz első kérdés, de ma a 19-ik század végén, város helyen nem egyedüli kérdés. A városon a megélés mellett rendkívül lényeges kérdés az is, hogy hogy a n élünk ? Ugv élünk-e, mint művelt városi nép, mely a tudomány vívmányainak, a természet, s a tudatlanság ellen vívott küzdelmek eredményeinek hasznát veszi, ezekkel megélhetését könnyebbé, életét kellemesebbé, s úgy önmagára, mint másokra nézve hasznosabbá teszi; vagy pedig úgy, mint valami félig nomád nép, a mely kezemunkája gyümölcsének egy bizonyos részét a törzsfőnöknek adja csupán azért, hogy hagyja őt élni, a mint, tud ? Sajnos dolog, a mi városi életünk Ungváron az életnek utóbb említett fajához tartozik. Tehetünk mi itt egyénenkint a magunk mulatságára, a mi nekünk tetszik. Viselhetünk szép sárga czipőt, s akár méter magasságú köcsögkalapot, ihatunk akár húsz pohár sört is egyszerre, ha gyönyörűségünk tellik benne ; de hogy valami olyast cselekedjünk, a mi mindnyájunknak hasznára válnék, az ritkán történik. Bizony-bizony alig van város nagy Magyarországon, hol oly keveset törődnének az emberek mindnyájuk dolgával, mint Ungváron. Olybá tii nik fel a közdolgok iránt mutatkozó példátlan közöny, mintha az önzés démona állana minden ungvári polgár mellett és szakadatlanul ezt súgná a fülébe : Ne tégy semmit, sőt hurrogd le, ha valaki tenni akar; mi hasznod neked abból, ami mindenkinek használ ? Ha mindenki növekedik az élet javaiban, mennyivel vagy te több a többinél, ha velük arányosan növekedői ? Semmivel ! Balga ember óvakodjál hát az ügyenvezett közdolgok bolygatásából. Az a jó, a mi közjóból reád jutna, inkább ne legyen, minthogy másnak is legyen Nem hisszük, hogy ennyire jutottunk volna; nem hisszük, hogy effajta sugallnak kötnék le erőinket ; mindazonáltal a ténynyel, a közdolgok elha- nyagolásának, semmibe vételének tényével számolnunk kell. Nem azon közdolgok elhanyagolásáról szólunk, a melyek a mindennapi megélhetés szolgálatában állanak, minők az adminisztrátió által teljesített mindennapi szolgálatok, hanem azokról, a melyek arra volnának hivatva, hogy bennünket a kor színvonalára emeljenek, a városi élet javaiban, kényelmeiben részesítsenek. Nem szándékozunk ezúttal a városi élet összes főbb követelményeire, melyeket unos-untalan hangoztatunk, visszatérni, csak kettőt emelünk ki azok közül: a világítás és a víz kérdését, melyeknek mizériái megbotránkoztaiók. Most, mikor a színházat látogatjuk, csak most, mikor a közönség egész tömegének lett volna szüksége az utczai világításra, volfak egész valóságukban érezhetők a világítás nyomorúságai. Több este sehol sem égett egyetlen lámpa sem; az emberek szeme, a mint a sár miatt a keskeny járdán összezsúfolva tolongott a nép hazafelé, egyáltalában nem volt biztosítva az esernyőtől jöhető sérülések ellen. Valóságos szerencse, hogy a szemek helyett csupán az esernyőkben s a kalapokban esett kár; a mennyiben a felülre kerültek az alantabb járókon több decziméternyi folytonossági hiányokat ütöttek. Egyébiránt a világítás mizériái állandók; a mikor a város lámpái a legszebben világítanak, 4 — 5 lámpa kigyulad, akkor is csak a szegénységre a nyomorúságra gondolhatunk. Egymás!ól csaknem puskalövésnyire elhelyezett lámpákban égetjük a leghitványabb anyagot, melyet Galiczia termel. S hogy az égő anyag az ember fejére nem hull, ezért a városi hatóságot-illeti méltó elismerés: érczanyag- bói csináltatta a lámpákat, melyeket a tisztitatlan petróleum tüze sem szét nem vet, sem meg nem olvaszt. Az ivóvíz nyomorúságait sem éreztük soha jobban, mint az idén. Az egyetlen iható viz a város területén, az Ung vize, úgy látszik az egész nyár folyamán hasznavehetetlen lesz. Eddig a folytonos esőzések miatt az iszap, a nagymennyiségű szerves anyagok teszik a természet ezen ajándékát élvezhetetlenné, később, talán egy két nap múlva, a kánikulai hőség lúggá forralja a város egyetlen élő vizét. De hát azért ki törődnék nálunk az ilyen csekélységekkel? Nem azért fizetjük a polgármestert, kapitányt Ás—a LObW i'ipTÜ" gzütltgtféT,' hogy a mi testi és lelki jóvoltunkról, kényelmünkről gondoskodjanak? Igenis nem. A hatóság arra való, hogy a városi közigazgatás napi teendőit ellássa s azo’ kát a közintézményeket, a melyeket in i j ó k n a k látunk, megvalósítsa. Ha nekünk villamos világítás és vízvezeték kell, mondjuk ki érthetően s a hatóság meg fogja azokat valósítani; mondja ki Ungvár város képviselőtestülete, hogy nem a városi formulák, hanem a városi alkotások által akar Ungváritól modern várost teremteni; mondja ki, hogy akarja a vízvezetéket, akarja a villamos világítást és meglesz. Szinte megfoghatatlan jelenség, hogy nálunk, hol a képviselő-testületnek annyi intelligens és termékeny elméjű tagja van, maga az egész testület egyebet sem teszen, mint hogy kántor módjára áment mond a tanács előterjesztéseire. Mintha azért képviselő-testületre volna szükség, nem lehetne ezt a szerepet sokkal kisebb aparatussal is betölteni ! A sajnos jelenség okát mi abban véljük feltalálni, hogy azok a férfiak, kiknek érzékük van a városi élet követelményei iránt, nem egyesülnek, a reformok ügyét kezükbe nem veszik. Lelkűkre kötjük ezeknek, hogy ne kósedelmezzenek, vegyék fel mielőbb a cselekvés fonalát. Ha a mi gyenge szavunkat meg nem hallanák, hallják meg az északkeleti felvidék testvér városainak, M.-Szigetnek, Munkácsnak, Szatmárnak stb. hangos intését. A szomszéd városokban mindenütt pezseg az élet, a városi intézmények alkotásának s fejlesztésének vágya él az elmékben s e vágy tettekben nyilvánul; egyedül mi bajlódunk pusztán a megélhetés gondjával. Nem szabad ennek sokáig igy maradnia! Ha azt nem akarjuk, hogy az északkeleti felvidék kellő közepén a helyett, hogy — mint illenék — előljárnánk, leghátulra kerüljünk, cselekvéshez kell fognunk mielőbb ! Az adókivetés eredménye. Az ungvári egyenesadó kivető bizottság 1893—1895. évekre szóló működését f. hó 22-én lejezte be. Május hó 15-én ült össze, s 38 napi idő tartama alatt vasár- s ünnep napok kivételével 31 nyilvános ülést tartott. Az ülésezések tartama alatt az államkincstár s a telek érdekeinek figyelembe vétele mellett 39.520 Irt 22‘/s kr. III-ad oszt. kereseti adónak megállapítása mellett, 1770. léteit tárgyalta le. A tételek és az adó, következő számarány szerint Az önzésről. I. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Az ember rósz tulajdonságai között az önzés az, melyet leginkább gyűlölünk és megvetünk. De mi hát az önzés tulajdonképen ? Mi rendesen azt nevezük önzőnek, a ki saját mivoltát és érdekét mindenek leiébe helyezi és embertársai sorsával nem törődik. Önzetlennek pedig azt tartjuk, a ki saját anyagi érdekét másnak feláldozza. Amazt gyűlöljük és megvetjük, emezt pedig, mint erényes embert tiszteljük és becsüljük. Van-e ferdébb logika, mint ez az észjárás ? Az önzőt gyűlöljük, mert nekünk nem ad vagyonából. Másban tehát gyűlöljük azon tulajdonságot, a mely nekünk is sajátunk, másnak nem szabad annak lenni, ami mi vagyunk. Ha mi önzetlenek volnánk, békében és lelhábo- rodás nélkül eltürnők, hogy valaki csak a maga érdekeit oltalmazza. De önzők vagyunk mindnyájan. Önző a világegyetem minden paránya, minden molekulája. A legkisebb öntudatos parány is a világ központjának gondolja magát, a mely körül a mindenség forog. Az önzés ösztöne az anyag világában mint nehézkedési és vonzó erő nyilvánul; az egyén világában pedig előbb mint létezés, aztán fokonkint, mint a haszonlesés, a kapzsiság, a szerelem és végül mint az uralkodási vágy tolul előtérbe. A világ fennállása csak az egyedek megkülönböztető jellemvonásainak fennmaradása, mely mint ilyen, az egyéniségek kidomboritására irányuló vonzások és ellaszitások, vetélkedések és versengésektől tügg. Midőn pedig a különböző elemek, az elvált parányok egymással békét kötnének, lefegyverkeznének és önzetlenül szeretetteljesen ölelkeznének, akkor a világegyetem a nirvana örök álmát aludná. Közönségesen az erényes embereket, a szenteket, költőkel, bölcsészeket, martyrokat és héroszokat önzetlenségük miatt csodáljuk és imádjuk, pedig ők sem önzetlenek, sőt életük — szerintem — egy neme a fokozottabb önzésnek, mert mig a haszonleső, a torkos stb. csak a pillanatra érvényesíti egyéniségét, a halhatatlanok az örökkévalóságot igénylik és mintegy elemi erőhatalommal vésik be magukat a világ művelődési történelmének elpusztithatlan érczlapjaira és befolyásukkal uralkodnak a jövő nemzedékein. Gould az újkor leggazdabb és talán legnagyobb egoistája, habár milliókat milliókra halmozott, nem ő maga használta el a roppant vagyont, nem vitte magával sírjába, sőt inkább mint ügyes és példátlan hű munkása a társadalomnak, a kezére bizott vagyont termékenyítette, s gyümölcsözővé tette úgy, hogy a világnak számtalan hasznos és jól kamatozó intézményt hagyott hátra és habár életében mindezzel kizárólagosan rendelkezett is, csak mint a nagy vagyon érdeme szerint dij- jazott igazgatója élt, első embere volt az általa jól vezetet intézményeknek, a ki tényleg az általa épített távidákat, vasutakat, hajókat stb. az emberiség közös kincseivé tette Az úgynevezett önzetlen nagy emberek ellenben még haláluk után is uralkodnak az emberiség felett. A nagy vallásalapitók vallás-erkölcsisége mindörökké cselekedeteink szabályozója, Homeros hőskölteményei költészetünknek vezércsillaga, Aristoteles filozófiája gondolkozásunk szabályozója lesz. Lehet-e önzőbb halhatatlanság ezeknél? S napjainkban, kinek sorsa irigylésreméltóbb ? Pe- lőfié-e, aki ugyan nehány éven át koplalt, de halála után 70—80 ezer Írtba került emlék-szobrot kapott, mely örökidőkre őrzi nevét, vagy a százmilhomos Gould, vagy Vanderbilté-e, a kik néhány évtized alatt élveztek és jóllaktak ugyan, de halálukkal mindenüket elhagyták és a kamera obskurába vándorolni kénytelenek ; a kik önző önzetlenségükben arra sem gondoltak, hogy örököseiknek végrendeletileg legalább egy középszerű emlék-szobor felállítását meghagyták volna. Felfogásom szerint önzetlenebb az, a ki százmillió forintból álló vagyonát minden további teketória és követelés nélkül az utókornak hátrahagyja, mint az, a ki néhány 100 Írott papirosért majdnem kényszeríti a világot, hogy nevét megörökítse. Mi csak a jelent tartjuk szem előtt, a jövővel nem törődünk. Ha valaki löldi javakat szeret, s másnak nem adományoz, saját önzésünkben irigységgel szivünkben őt önzőnek kárhoztatjuk, ha pedig valaki örökké tartó hírnevet, dicsőséget, halhatatlanságot, századokra tartó befolyást biztosit magának, azt tőle nem irigyeljük. Csak az anyagiság elenyésző, a jelen pillanatra tartó, hamar Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva.
